A zöld Merga titka

Csikós és a zöld Merci sztorija

2012.07.15. 07:05

De Zsolti kitartó volt. Megpróbálta az összes kiskaput, ám az IO-93-33-as rendszám eltűnt a nyilvántartásból. Nem kivonták. Eltűnt. Hiszen ez lehetetlen, valami nyomnak maradnia kellett, állította. Nyilván 1979-ben rommá törték egy IFA orrán, és már egy molekulája sincs meg, így én. Nemnem, ő kutat tovább – és felírta magának a vázszámot a vámpapírunkról.

Végül egy rendőr kuncsaftja kézzel végiglapozta az összes mercis kartotékot az irattárban, ahol nem csak a rendszámot, de a vázszámot is látni lehet. Csodával határos módon meglett a kocsi, igaz, 1975-ös gyártási évvel, ZA-s rendszámmal nyilvántartva. Nahát, nahát. Valaki huszonöt évvel korábban, úgy tűnik, súlyosan fiatalítani akart rajta – mert a régi rendszámot azért a régi rendszerben sem lehetett csak úgy, nyom nélkül eltakarítani. Ehhez egy illetőnek a szegedi okmányirodában szándékos és kockázatos bakit kellett elkövetnie.

Innen már sima ügynek mondhatom, ami történt. Megvolt a tulaj, felütöttem a telefonkönyvet, benne a cím: Kondoros. Felhívtam R. Györgyöt.

  • Jó napot kívánok, ugye van önöknek egy zöld állólámpás Mercedesük? Mert azt a szüleim hozták Magyarországra újonnan, 1972-ben.
  • Jó napot, az lehetetlen, ez egy 1975-ös autó, és az első tulaja egy szegedi autószerelő volt.
  • Igen, tudom, bizonyos Farkas Mihály, mi neki adtuk el az autót 1974-ben, ha gondolja, beolvasom a kezemben levő, 1972-es vámpapírról a vázszámot, ellenőrizheti: XXXXXXX.
  • Tényleg, annyi.
  • Tudja, Farkas úr valószínűleg rendszámot cserélt és akkor az évjárat is „véletlenül” módosult, de ez tényleg a mi autónk volt, vannak is képeim, ahogy pici gyerekként lefotózott vele az apám. Egyszer még nagyon szeretném látni, ha lehet, megtehetném?
  • Hát persze Zsolt, jöjjön el, szívesen látjuk.

Így kerültem Kondorosra 2000 tavaszán. Megálltunk a ház előtt, a Merci fara kikandikált a ház mögül, a szívem meg kis híján megállt. Nem készültem rá, hogy ennyire felkavar a dolog, sokkal több volt ez, mint egyszerűen megpillantani egy ismert régi autót. Az egész gyerekkorom, a családom kicsit elvesztett paradicsoma, a szüleim fiatalsága ott volt abban bűvös zöld dobozban.

Paradicsom egyébként kis híján majdnem kapott is szerepet az ügyben. R-ék ugyanis a korai fóliás termelők közé tartoztak, a Mercedest azért vették Farkas Mihálytól, mert szükségük volt egy tartós, kisfogyasztású autóra, amellyel hétvégenként felhúzhatnak egy kis utánfutót a budaörsi virágpiacra, árusítani. A fólia jó biznisz volt akkoriban, ki lehetett belőle termelni egy Merci árát, sőt, sok éven át a kocsit Bécsbe hordták márkaszervizbe is, csak később szoktak át egy neves szegedi szerelőre. Majd egy szörnyű sufniszervizre, de azt már csak jóval később.

A vásárlás körülményei náluk sem voltak épp rózsásak. Farkas Mihály garázsban, felbakolva, a radiátor mellett, paplan alatt tartotta az autót. Imádta. R-ék így látták meg, s mivel tetszett nekik, hagytak előleget, és megbeszélték: egy hét múlva jönnek érte a teljes összeggel. Mire Szegedre utaztak a pénzzel, Farkas Mihály meghalt. Hát innen jött a feleség részéről a felindultság, amit a telefonban hallottam, amikor még a nyolcvanas évek közepén megpróbáltam felhívni Farkas urat... A mozaikdarabok kezdtek képpé összeállni.

Megnéztem alaposan az autót. Eszem ágában sem volt akkor megvenni, imádtam a szép, 220-as, tolótetős, kétszínű Mercimet, amivel megszámlálhatatlan szuper élményben volt együtt részünk – hiszen például a Katival is akkor jöttem össze, amikor vettem. Akkor, ott, Kondoroson nem gondoltam, hogy két évvel később ki kell majd dobnom.

Ez a zöld autó kopott volt, kicsit kehes, érthetően, hiszen addigra majd' 500 ezret futott. Már a második réteg fényezés volt rajta, az elsőt még Bécsben kapta, utóbbit Magyarországon, de nem nézett ki rosszul. Még a belseje is a sajátja volt. Nagyon furcsa ám, harminchárom évesen beleülni ugyanabba az ülésbe, ahol hét és fél évesen csücsültél utoljára. Kicsit megtántorodtam, majdnem megkérdeztem, hogy nem lesz-e eladó, de épp csak kicsit. Egyébként nagy rohadások nem voltak a kocsin, csak az első doblemezeken csorgott a piros lé meg a bal hátulján virított egy csúnya horpadás. De nekem úgy is szépnek tűnt, abszolút felidézte a gyerekkori autót.

Két év múlva fel akartam újítani a drapp Mercimet. Összegyűjtöttem már rá pár százezer forintot, kasznielemeket, futómű-cuccokat. Műszakilag jól karban tartottam a kocsit, igazából csak a karosszéria csipáit akartam megszüntetni. Viszen landolt, Karesz szétszedte, majd felhívott. „Csiki, gyere el” – közölte vészjóslóan a telefonban.

Nem lehetett nemet mondani. Két nap múlva Viszen voltam, Karesz füstfelhőjének bal szélső zugában. Egyébként meg imádott autóm romjai mellett. Tűzfal a szélvédőig felrohadva, karosszériaoszlopok alsó csomópontjai, mint valami hatalmas, frissen előásott, porhanyós szarvasgombák, úgy omladoztak, a dupla merevítések dupla adag rozsdapor formájában voltak jelen, minden lemezvisszahajtás, tartóelem a felismerhetetlenségig elmállott. Pedig amíg a lemezek még rajta voltak, lépten-nyomon meg akarták venni...

És vagy öt éven át minden évben kilakatoltuk, amit kellett, ráadásul alig fél évvel korábban vettem meg egy roncs Mercit a motorjáért, hogy a drappban legyen megint egy jó. Új volt a kipufogórendszer, a hátsó lengéscsillapítók, a féktárcsák... Á, kérem, ne higgyenek a csipáknak, mert ha azok felütik a fejüket, sokszor közel a vég.

Akkor, ott, az a kocsi egy mínusz másfél misit viselő árcédulát vázolt fel a fejemben. Nem létezett volna rá racionális magyarázat, miért kellene megmentenem. A még dobogó szívemet téptem ki önnön lerágott szélű körmeimmel, de a nyomás hatására eldöntöttem: elbontom.

A kocsi rendbetételére félretett pár százezerből gyorsan autót kellett vennem, ha közlekedni akartam. Sose volt olyan szakasz az életemben, hogy építhettem volna tesztautóra, és mélyen hiszem, hogy ez így is van rendben. Tehát nem panaszként írom ezt, csupán magyarázatként.

Littner Zsolti megint elkezdett hívogatni. "Zsolt, most kell megvenned a szüleid autóját, itt a pillanat" – szajkózta minden reggel a telefonba, mint valami megszállott dervis. De nekem eszem ágában sem volt hadakozni R-ékkel, nyakamba venni egy újabb projektet. Mi magunk egy építkezés közepén voltunk épp, az első fiam születését alig pár hónappal későbbre, novemberre vártuk, működő autó kellett, punktum.

De ez a szemét addig rágta a fülemet, hogy reggelre mindig véres volt a párnám. És egyszer, de tényleg csak egyetlenegyszer megengedtem magamnak azt a luxust, hogy elképzeltem, milyen lenne a szüleimet harmincegynéhány év után beleültetni abba a kocsiba, ami a fiatalabb koruk szoborszerű emléke. Kicsit felidézni azt a pillanatot, amikor a nővérem még nem ment férjhez, együtt volt a család, működött a kötelék. Kicsit újra Bernben parkolni, Bécsben kóvályogni, hallgatni a Carpenterst – basszus, durván ütött a gondolat.

Naja, a Littner. Az az én legsúlyosabb, lábra csomózott betontömböm a vízbe dobás előtti pillanatban. Igazából szóba se kéne állnom vele többé, az lenne a legjobb.

Mégis elkezdtem hívogatni R-éket. Szerencsére hallani sem akartak a kocsi eladásáról. "A nagyobbik fiam használja már, friss vizsga van rajta és szüksége is van rá, mert ezzel jár főiskolára, ugyanis egy tanyán laknak Kondoros után, muszáj neki autó" – mondta R. úr, én pedig bólogattam, s a lerottyant, füstölő, kehesen vánszorgó viharsarki Merga képével elfújattam a csillogó, az osztrák pályán büszkén az MB-Tex üléseken feszítő, a fiatalságukat újra átélő szüleim képét.

Igen ám, de a Littner újra kezdte. "Zsolt, hívtad őket ma? Hívjad. Minden nap hívd fel őket, találj ki valami ürügyet, de telefonálj. Azt az autót meg kell venned, te is tudod" – dörgött.

Utáltam.

De igaza volt, éreztem én is. Megint hívtam R. urat. Vázoltam, hogy alattuk az autó rövidesen elpusztul, láttam az irányt, hova tart. És én mindkettőnk helyett megmentem, hiszen értek az állólámpás Mercikhez. "Zsolt, nem adhatom el, a fiamnak ez az autója, ráadásul a feleségem megjegyezte, hogy ennek minden eladásánál valami súlyos egészségügyi probléma lépett fel. Olyan ez, mint a fáraó átka, már csak babonából sem adjuk el" – kaptam a választ, ami, bizony, eléggé hitelesnek tűnt.

De engem a Littner nyomott a másik oldalról, ezért ha nem is naponta, de háromnaponta telefonáltam. Eljutottunk odáig, hogy az R. család férfitagjai kinéztek a szabadpiacra, hogy milyen autóval tudnák helyettesíteni a Mergát. Négyszáz körül találtak nem túl rémesen lerohadt Passatot, kicsit talán már hajlottak is rá, hogy eladják nekem, de a feleség közbeszólt – "ha eladjátok, jön a rontás".

Egy hónappal később, kezemben háromszázötvenezer forinttal elindultam Rákoskeresztúrra megvenni egy ígéretes, barackszínű, korrektnek tűnő, igaz, benzines állólámpát. Tetszett az autó, láttam benne a következő éveinket. De azért felhívtam R. urat. "Jó napot kívánok, itt a kezemben a pénz egy Mercedes megvételére, láttam már az autót, tetszik, húsz perc múlva odaérek, kifizetem, onnantól sem pénzem, sem szándékom nem lesz megvenni a zöldet. De ha húsz perc alatt eldöntik, szívem szerint inkább a zöldet venném, tehát lefújom az üzletet" – mondtam ki az ultimátumot.

Már Zugló határában jártam, amikor megcsörrent a mobilom. "Zsolt, négyszázezerből tudjuk pótolni az autót, bár szerintem ez sok pénz érte, mert már nincs abban az állapotban, ahogy ön utoljára látta. Viszont a fiamnak ennyi kell. Legyen az, hogy vagy elfogadja az árat, és viheti, de ha nem, ne alkudozzunk egymással. Eszünk ágában sem volt eladni, a feleségemet is alig tudtam meggyőzni, de ha ön megmenti, én is nyugodtabb leszek" – ezt hallottam a flipes Ericssonon át.

Másnap szervezkedtem. Szereztem tesztautót, Kareszt izzítottam, hogy lelki támaszként, szakértőként, esetleges hazavivőként ott legyen, anyámnak elmagyaráztam, hogy az apámat elviszem egy napra, szervezzen tehát valakit, aki mellette lesz egész nap, hogy ne újuljon ki a pánikbetegsége. Apámat még Budapesten szedtem fel, aztán irány a Balaton, pontosabban Visz, onnan Karesz is velünk tartott, a cél Kondoros, azaz kicsit odébb. Akkor már nagyon izgultam, szinte forgott velem a világ. Tudtam – ha törmelék is lesz az autó, feltehetőleg megveszem.

Apám egész úton nem tudta, hova megyünk. Csak akkor eszmélt, amikor a vaksötét 44-es úton, az ifjabbik R-ék tanyája melletti egy szem hatvanas izzóval megvilágított tíz négyzetméteres területre begördült a frissen lemosott Mercedes.

"A Mercedes, a Mercedes..." – szakadt ki apámból a megdöbbenés, azonnal látta, miről van szó. Namármost. Apám nem egy kirívóan érzelmes ember, ügyesen palástolja minden felindulását. Mindemellé a betegsége nagyjából a teljes hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évtizedeket törölte az emlékezetéből, igazából csak a régmúltra meg a közelmúltra emlékszik tisztán – előbbi sose kopott el, utóbbinál meg már kigyógyult a betegségéből. Az orvostudomány olykor csodákra képes.

De a Mercedes az amnézián is átjött neki, ha máshonnan nézem, beragadt olyan mélyen, hogy elég volt egy pillantás a Kondoros melletti országúton, hogy felismerje. Mélységesen megindultam, nem titok, s ez a pillanat nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy megvegyem azt az elképzelhetetlenül szánalmas romot, ami a Mercedes akkor, ott volt.

Nekem annyira szent volt az Apám Autója, hogy be se mertem ülni a volánja mögé, kipróbálni. Kicsit kővé váltam, sok volt ez egyszerre. Hosszú unszolás után Karesz vitte el, apámmal a jobb egyen. Öt perc múlva visszajöttek az udvarra. Addigra megtekintettem, hol lakott az utolsó években a Mercedes – egy rendkívül vizes falú, deszkákból összerakott garázst képzeljenek el.

Megjött a Merci, apám jobbra, Karesz balra mászott ki belőle. "Milyen, milyen?" – kérdeztem izgatottan, és arra készültem, ha a Karesz akár egy apró jó szót mond az autóról, vagy apám akár egy alig hallható elismerést villant fel, azonnal megveszem. De nem, csak szívták magukba mélyedve a cigiket, nem szóltak. Legyűrtem a félszemet, elvittem magam.

Ennyire pocsék állólámpást sosem vezettem előtte. A műszerfalon égett minden piros lámpa, viszont semmiféle óravilágítás nem működött. Csikorgott a kuplung, bömbölt a leszakadt kipufogó, a lengéscsillapítóját nagyjából elvesztett hátsó futómű másfél sávokat dobálta odébb a kocsi irányzékát a legkisebb huplikon is. Ezt képtelen voltam korrigálni a kormánnyal, hiszen annak a holtjátéka vagy negyed fordulat volt. Ja, a diffi is ordított. Dőlt a hideg a légrostélyokból, de a levegőt nem lehetett elzárni, mert egyetlenegy kar sem működött. Mint valami szellemhajóba oltott hullámvasút, erős Stephen King-i behatásokkal.

Hajmeresztő élményben részesültem, pedig nem is mentem gyorsan, a kocsi motorjában ugyanis erőnek nyomát sem találtam. Nem láttam a mutatót, de visszatekintve olyan 50-es tempót gyanítok. Reszketve tértem vissza a bázisra, ahol apám és Karesz élő, füstölgő kérdőjelként álltak a sötétben. Kiestem a kocsiból, de hiába lett megint a lábam alatt imbolygásmentes a talaj, mégis úgy éreztem, futóhomokon állok. Kívülről nem is nézett ki olyan rosszul az autó, de egy ilyen vezetési élménytől a legkeményebb autóbuzi-lélekbe is beleáll a görcs.

Felrángattuk a szőnyegeket – az összes, eredetileg spéci módon domborított, merevített padlólemezt sík táblára cserélték valamikor. A motortérben borzalmas korróziós pusztítások, kettérepedt doblemez, málló hossztartó, elporladt akkutálca... A két évvel korábbi horpadás már erősen elrohadt, egyáltalán, az autó rettenetesen elfáradt azóta, hogy utoljára láttam.

Négy órán át viaskodtam magammal az éjszakában, hívogattam mercis ismerősöket ezerrel, de sem az apám, sem a Karesz nem vitt akár milliméternyivel közelebb a döntéshez. Apám annyit mondogatott, „te tudod, fiam”, a Karesz meg, „Csik, mindent meg lehet csinálni, csak kérdés, megéri-e, ez a te döntésed”. Na, tessék.

Végül – egy életem, egy halálom – odaadtam a pénzt. Pontosan tudtam, hogy az a négyszázezer forint, ami nekem akkor, ott a világot jelentette, csak egy apró töredéke lesz a végső összegnek, mert bizony, egy minimum 2,5 milliós autó állt előttem. Egy állólámpást már 2002-ben sem lehetett kevesebből feltámasztatni – tisztességesen.

Karesz vitte haza a kocsit, hazafelé öngyújtó fénye mellett megnézte, mennyit tud padlógázon – 77 km/óra! – hívott fel diadalmasan. Hajnali ötre ért haza. Mi már háromkor otthon voltunk.

Mindez, ha jól emlékszem, egy hétfői napon történt, szombaton már mehettem a frissen szervizelt kocsiért. „Lemostam, nem is néz ki rosszul, mindene vonalban fut, de rohadás, tákolás van bőven” – foglalta össze Karesz a telefonban. Károly, ez a drága barát, a nála levő drapp Mercimből áttette a szinte új lengéscsillapítókat, a kipufogórendszert, az óracsoportot, volt nála egy facér kormánymű, beszerelte azt is. Megcsinálta az olajcseréket, az egy foggal odébb tett vezérműláncot a helyére akasztotta, rögtön megjöttek a lóerők, elment a füstölés. Egy csapásra rozsdás, de amúgy egészen tűrhető állólámpássá tette a kocsit.

Három hét múlva született az első fiam, Bálint. A János kórházból a zöld Mercivel hoztam el, mózeskosárban. Azon a helyen utazott, ahol az apja öt és féltől hét és fél éves koráig ült.

De ott el is fogyott a pénzünk, építkezés közepén voltunk, gondolni sem lehetett restaurálásra. Kicsit még használtam az autót, aztán december közepén leadtam róla a rendszámot, és rázártam a garázsajtót. Még egy tél, és nem lesz mit felújítani, nem használhattam tovább. Még szerencse, hogy Dani barátomtól kaptam kölcsön egy kétliteres Citroen CX-et, használni. Öt hónap lett az eredetileg megbeszélt kettőből...

Itt most belepörgetek a sztoriba, mert a restaurálás következik. 2006-ban eladtam a garázsomat, amit kilenc évvel korábban vettem. Óriási mázlim volt, mert még egy ingatlanár-robbanás alján, 700 ezerért jutottam az ingatlanhoz, s közel a háromszorosáért adtam el. Meglett az alap a felújításhoz. Először a Karesz rakta rendbe a motort (szelepek, szelepvezetők, adagolófelújítás, vízpumpa – a hengerekhez, főtengelyhez szerencsére nem kellett nyúlnunk), majd rá egy évre megtaláltam Csabit, aki amellett, hogy egy végtelenül korrekt, precíz és találékony lakatosmester, csodás empátiával szed szét és rak össze veteránautókat. Nélküle sose lett volna a Merciből semmi.

Közel másfél évet volt nála a kocsi, s erről a folyamatról majd írok még részletesebben a Belsőségben – tanulságos volt. 2008 decemberében, a 42. születésnapomon jött haza a Mercedes, s már csak a belsejét kellett összeraknom. De közben duplán is rettegett projekt lett belőle – egyrészt ott volt még mindig, hogy az apám szent autóját buherálom, mely érzéstől ma is nehezen tudok szabadulni, másrészt pedig belekerült Csabi felfoghatatlan munkája. Otthoni autószerelőből, buherátorból igényességben fel kellett nőnöm a nagyokhoz – és ez nem ment könnyen.

Egyre inkább láttam, hogy a Mercedest az állapota és a története egyaránt abba a helyzetbe kényszeríti, hogy ne legyen belőle hétvégenként rendszeresen előráncigált, hosszú külföldi utakon hajtott örömautó. Ezt valamelyik fiam örökölni fogja – nyilván, amelyikük majd jobban ragaszkodik hozzá húsz-harminc év múlva. Aztán az ő fia, majd annak a fia kapja meg – százéves távlatot vizionálok. És mivel ismerem, hogyan pusztulnak lassan a mégoly óvott, garázsban tartott veteránok is, pláne amikor apáról fiúra szállnak, nekem az a feladatom, hogy épp csak annyit fusson a gép, amennyivel az állapota a lehető leglassabban romlik. Ez a mi családi ezüstünk. Másnak a nemesi címer, a nagyi komódja, a Steinway zongora – nekünk egy dízel Mercedes.