Élet a használt prémiummal

2014.12.13. 06:37

Amióta a férjem a pasim, szeretem a nagy kocsikat. Egy kombi Ford Mondeóval kezdtük a kapcsolatot, és nagyon megkedveltem, már majdnem annyira, mint az egyik korábbi szerelmem Toyota Corolláját. Aztán úgy adódott, hogy párhuzamosan a Mondeóval egy Merci buszt is használtunk egy darabig, és megmondom őszintén (a megfelelő parkolóhely kiválasztása után), sokkal könnyebb volt velük parkolni, mint korábbi csajos autóimmal (Opel Corsa, Citroen Saxo)...

Nem is volt kérdés, hogy a következő autónk is nagy lesz, kell a hely azóta már a gyerekeknek meg amúgy is: kell a nagy autó, hiszen az nagy kényelem is egyben, mi meg sokat hajtjuk a járgányt. Így adódott, hogy mindketten engedtünk a bennünk rekedt ifjonti hévnek és rákattantunk, hogy nekünk egy régi Audi Quattro kell. Nem tudom már, honnan jött, de olyan logikusnak tűnt. Továbblépés, felnőtté válás, komoly autó...

Volt, hogy utaztunk is a megfelelő darab megtalálásának érdekében, de végül nem a szimpatikus háromgyerekes lovardatulajdonos Audiját választottuk, hanem a simlis, kecskeméti autónepperét. Így lett nekünk egy 2001-es Allroad 2.5TDI-nk, ami tényleg egy nagy autó.

Az én szőkenős kritériumom annyi volt a kocsival kapcsolatban, hogy jó hangfalak legyenek benne (ez mondjuk pipa), és hogy legyen a magnón USB-csatlakozó. Ez már nem teljesült; nemhogy USB nincs rajta, de még be is van törve a kijelzője, így mindig zsákbamacska, milyen adót hallgatunk. Morogtam is, és egyre csak azt hangoztattam, hogy a magnó lesz az első, amit felpimpelünk a kocsin. Milyen szép is lett volna! A pénzből, amit ráköltöttünk, kis túlzással mehetett volna mindenhova a Bang and Olufsen.

Vessenek meg, szeretem az automata váltós kocsikat, bár nincsen velük nagy tapasztalatom. Életemben először akkor használtam ilyet, amikor egy egy hónapra megnyert Audi Q7-est vezettem, istenem, az maga volt az álom (kivéve, amikor tankolni kellett, illetve akkor is elég álomszerű volt)! Pont terhes voltam, és akkor határoztam el, hogy nekem csak automata kocsim lesz. Valahogy így jöhetett az automata quattro nekem, hogy a pasimnak honnan jött, azt nem tudom. Vezetni nem vezettem, mielőtt megvettük, rábíztam. Ilyet soha a büdös életben többet nem fogok csinálni.

Már az elején nem tudtam nagyon mosolyogni, amikor ezt vezettem, városban egyszerűen semmiféle örömöt nem okozott, inkább folyton meglepődtem, miért nem indul el a zöld lámpánál, ellentétben a mellettem parkoló szinte bármilyen típusú autóval. Mondogatták, hogy ilyen az automata, meg hogy ez tök normális, hát nekem nem volt az.

A Q7-es is automata volt – mondtam – Mégis ment!

Az érvelésem keveseket győzött meg, talán a két kocsi közötti 29 millió forintos árkülönbözet miatt, de az az igazság, hogy az 1,2-es jól bejáratott Opel Corsám is sokkal, de sokkal jobban gyorsult az új családi autónknál, és ettől nekem rossz kedvem lett. Igen, mert ha valami idegesít a forgalomban, az a lomhaság. Bár még soha életem nem volt 180 lovam, de ennél szerintem többet kéne tudnia.

Félreértések elkerülése végett elárulom, hogy csak 50 km/h-ig volt lomha a kocsi, aztán meglódult. Általában. Olykor jobban kiakadt rám, egyszerűen nem váltott fel kettesből hármasba, csak pörgött a motor és minden lámpa világított a műszerfalon. Le kellett állítani mindent, várni, aztán kezdeni elölről az egészet. Annyira nem volt ismeretlen a dolog, a Mondeo turbója is elszállt párszor, ez ahhoz volt hasonlatos. (Ezzel legalább olyan nem volt, hogy megyünk 130-cal, éppen egy kamiont előzünk, és hopp, szevasz turbó... Az Audi ilyet sosem csinálhatott, hiszen a probléma egyedül negyvennél jelentkezett, ha egyszer felváltott négyesig, már semmi nem állította meg.)

Szóval, Audinkkal az volt az alaphelyzet, hogy nem voltak neki légrugói, ami az általunk megkérdezett szakik szerint azért jó, mert legalább nem tudnak elromlani. Nekünk ugyanis azt mondták, ez ennek a típusnak a rákfenéje. Én – aki ekkor hallottam először a légrugó szót, és ekkor még kábé mindig azon morogtam, hogy nincsen benne USB – most, ennyi atrocitás után bátran kijelenthetem, hogy ez a mi szegény Audink legnagyobb baja, az összes többi problémáját is ez generálja. A hiányzó légrugó.

Barna harmincas pasik

Olyan hét-nyolc éve kezdtem észrevenni, hogy valami megváltozott. Előtte hellyel-közzel kiszámítható volt a forgalomban vezető idióták és normálisok aránya. Az ember nem várt túl sokat egy volán mögé kényszerült (szőke) nőtől ugyanúgy, ahogy a kalapos-szemüveges meglett uraktól se. Olyannyira nem, hogy ha ilyen tökörészett előttünk, akkor megértő mosollyal lehetett nyugtázni, hogy ez a szituáció, mindenki úgy fogadta el a helyzetet, ahogy van, megrántotta a vállát és ment tovább.

Azért van az úgy, hogy az ember agyát felkúrja az előtte lévő kocsiban ülő személy, és ezért elhatározza, hogy jól megnézi magának, vajon ez most javítani vagy rontani fogja a statisztikákat. Kiváltképp, ha ab ovo szőke nő az ember, tehát a sztereotípiák, ha másért nem, a nagy számok törvénye alapján rá is vonatkoznak, sőt, rá vonatkoznak csak igazán.

Ezért eleinte őszintén örültem, amikor a figyelmetlen, bárgyún kifelé bambuló, zöldnél el nem induló, az előző kocsira a dugóban 17,5 métert ráhagyó, balra indexelő, majd lazán jobbra kanyarodó autókban nem szemüveges bácsik, de nem is szőke lánykák ültek, hanem bizony teljesen hétköznapi, barna hajú, totál átlagos harmincas pasik.


Egy, kettő, három, száz. Azóta öregedtem majd' tíz évet, de ezek a harmincas, vezetni egyáltalán nem tudó, ám magukat borzasztó magabiztosnak érző vezetők nemhogy eltűntek volna, hanem gombamód elszaporodtak. Márpedig a magyar harmicas pasik olyan 79%-a tuti, hogy barna hajú, így ha ön, kedves olvasó beleesik ebbe a 79%-ba, akkor nyugodtan gondolkodjon el azon, hogyan vezet. Hogy sikerül-e sávot váltania ide-oda kacsázás nélkül, hogy képes-e dinamikusan elkanyarodnia jobbra, anélkül, hogy újra egyesig lelassítana a kanyar bevételéhez, valamint, hogy a parkolóhely megtalálása közel sem lesz evidens attól, ha a sofőr emberi tolóerőig lassítja a járgányt. Szerintem ez azért is lehet, mert erről a barna, harmincas kategóriáról még egyetlen viccet sem generáltak, így ennek is itt lenne már az ideje.

Persze, én is tudom, hogy hülye mindenhol van, hogy nagy az isten állatkertje, de még azt is, hogy csúnya dolog az általánosítás. De szerencsére az állításaimat le lehet tesztelni, tessék csak (magunkba nézni) figyelmesen vezetni pár napig, és csak aztán gyártani újabb vicceket arról, hogy miért is nem tudnak vezetni a nők...

Persze ez csak egy megérzés, mert igenis hiszem, hogy van lelke a kocsinak. Egyszerűen nem érti, hol vannak a légrugói, amit valamiért úgy képzelek el, mint a biciklin a teleszkópot, de nem tudom, miért, mert most megnéztem, és inkább egy közepes méretű fényképezőgép teleobjektívjára hasonlít (ha meg csak simán a légrugó szóra keresek, akkor meg egy fekete bigmac-et dob ki a kereső, de ez lényegtelen, csak azért írom, hátha más nő is olvassa a cikket).

Fontos még tudni, hogy Audi eleinte csak nekem csinálta a fesztivált, ezért sokáig voltam a család vezetésre alkalmatlan, hisztis libája, akinek csak az a fontos, hogy széthajtsa az autókat. (Ez utóbbi mellesleg nem áll teljesen távol a valóságtól.) Nyáron ment szervizbe a kocsi, addigra kiderült, hogy tényleg szar, és nem én nem tudom vezetni, vagyis persze én nem tudom vezetni, nőként hogyan is tudhatnám, de azért ezen kívül is van egy csomó baja. Pár százezer forint ráköltése után a pasim tett egy felelőtlen kijelentést, miszerint meglátom, már nem lesz vele probléma, na, már akkor tudtam, hogy nagy baj lesz.

Ugyanezen a napon történt, hogy valamiért üresbe rakta a pirosnál az Audit, amit többé nem lehetett más sebességbe rakni, de szerencsére ez vele történt és nem velem, ami azért szerencse, mert ő tudta, hogy csak ki kell cserélni egy biztosítékot, hiszen valami kiütötte az elektronikát. Eddig rendben is volt, kicserélte, visszavitte, majd elutazott néhány hétre, engem meg otthagyott, hogy majd menjek az autóért.

Mentem is, amint lehetett, és a hirtelenkék szemű szerelőnk (érdekes, ő már a második hirtelenkék szemű autószerelő az életemben) kicsit zavarodottan mondta, hogy most jó, és tényleg nagyon reméli, hogy nem is lesz vele baj. (Hacsak az, hogy nincsenek légrugói.) Elindultam vele a világ leghosszabb Soroksári útján haza, és már éppen megláttam a civilizáció nyomait a Rákóczi hídnál, amikor megint elkezdett felvillani, majd eltűnni minden a kijelzőn. Péntek délután, az ovi előtt lett neki újra vége.

Felhívtam a szerelőt, aki mondta, semmi baj, ki kell cserélni egy biztosítékot, aztán vigyem be. Majdnem sírva fakadtam, majd megkértem az audis srácot, hogy akkor ezt most lesz szíves nagyon lassan, és értelmesen elmagyarázni, merthogy ez nekem azért nem annyira evidens. Mondta is, hogy a kormány oldalán van a biztosítéktábla, és hogy ha minden igaz, akkor a féklámpa biztosítéka égett ki, keressem meg azt. Aztán olyanokat is mondtott, hogy remélhetően ebben a típusban a második sor hatodik helyén van a féklámpa biztosítéka (muhahha, egyáltalán nem is volt hatodik biztosíték a második sorban), én meg nagyon hülyének éreztem magam, és pánikolva azt kérdeztem, vajon egyáltalán fel fog-e tűnni nekem, hogy a biztosíték rossz. Utólag ez egy igazi szőke nős kérdés volt, még a négyéves gyerekem is látná a különbséget a jó és a rossz biztosíték között, de utólag például soha nem vettük volna meg ezt az Audit sem. Mondtam, hogy nekiállok keresni, és letettem a telefont.

Aztán sírtam. De csak majdnem, mert közben rábukkantam a biztosítéktábla hátulján a matricára, amin rajta volt, hogy melyik biztosíték hol van (bremsleuchten – végre, nem hiába tanultam annyi évig a németet!). Kiszámoltam, kihúztam, közben az egyetlen 10 amperes cserebiztosíték persze beesett a tábla aljára, ahonnan csak iszonyatos erőfeszítések árán lehetett kihalászni, az egész olyan volt, mint egy rossz vígjáték, pont amilyeneket fikázni szoktam.

De legalább tényleg a féklámpa biztosítéka volt. És ettől tényleg behal az elektronika. Egy tízamperes biszbasztól! Hát komolyan, mint az a mese az elefánt talpában rekedt szálkáról! Elképesztő, ilyen tuti sosem történhetne, ha nők terveznék a kocsikat, na csak úgy mondom.

Visszahívtam a szerelőt, bevittem, megnézték, majd a kezembe nyomtak néhány nem kínai (ez fontos, nem kínai biztosítékot ugyan sehol nem lehet kapni, viszont azzal két indítást is kibírt a kocsi az addigi egy helyett) biztosítékot, és mondták, hogy fel a fejjel. Nagyjából jól is ment, és később is már csak kétszer-háromszor kellett szétkapnom a kocsit egy-egy biztosítékcserére, de mindig nem éghet ki pont a féklámpáé, szóval elég változatos volt a keresgélés. Ekkorra viszont az Audi már nem tudott átverni, a fiam bicskájával mozogtam, külön gumikesztyűt alkalmaztam a motorháztető felemeléséhez, és a nem kívánt levelek motortérből való eltüntetéséhez, még kéztörlő kendőm is volt.

Aztán mostanra valahogy rendeződött a helyzet, mindent kicseréltek benne, ami a problémákat okozta, a biztosítéktábla borítója is visszakerülhetett a helyére. Még mindig nem gyorsul, de legalább nem döglik le, és csak 11 litert fogyaszt. Most éppen. Nem szeretem feltétlenül, de már nem utálom. Nagyjából békében élünk így együtt, és a kényelmét például imádom, sőt autópályán is imádom. Eladni esélyünk sincs, de mindegy, mert türelemre int, elkocsikázunk hát ő és én, amíg újra rá nem jön, hogy még mindig nincsenek légrugói, és kezdődik az egész elölről...

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.