Mit rejt a 140 ezres cég-Volvo? Megtudjuk végre

Rulettkerék 3. – első szervizen a totalcaros Volvo

2015.04.16. 14:31

Ez az a pillanat, amitől szerintem mindenki fél egy kicsit. Mert amikor valaki szalonból vesz új autót, tudja mit kap, de minél öregebb és használtabb a jármű, annál nagyobb a szorongás. Egy 140 ezer forintért vett Volvóval, amivel kötelező messzire eljutni napokon belül és nem rohadhat le az úton, egyenesen szédülés közeli élmény, hányingerrel, verejtékezéssel, öngyilkos gondolatokkal fűszerezve, ahogy illik. Megtörtént a műtét.

Nem indul, azaz csak egy bazi vastag kábel motortérben való ide-oda tömködésével. Ha ez megvan, akkor is kell neki vagy öt perc, hogy minden henger magára találjon. Kopog a futómű. Lóg a kormány. Nincs kézifék. A 84 lóerőből talán a fele, ha megvan. Szíjcsere? Annak a szerelőnek talán az unokája sem él már, aki utoljára végezte. Olajcsere? Az eladó szerint már nagyon időszerű – értsen ez alatt mindenki, amit akar – nekem mindenesetre piros felkiáltójelek gyúlnak ilyenkor az agyamban. Csörömpöl a kipufogó. Zörög az ötödik a váltóban. Kopog a futómű. Húz is. A rozsdával és a belső térrel nem is akarok foglalkozni.

Ezzel kéne eljutni Essenbe pénteken, a szálloda recepciója éjjel 11-kor zár, az a target. Másnap megkezdjük Zách Danival Európa talán legnagyobb, egyben az egyik legrangosabb veterános rendezvényének a feltérképezését, ahol annyi a látnivaló, amit – akik ott voltak, legalábbis azt mondják – emberi ésszel befogadni lehetetlen. Konkrét céllal megyünk: a kocka-Volvo-világ krémjén kandírozott meggyként pirosló csúcsmodell, a Bertone-tervezte, kétajtós 780 kupé 30. születésnapját ünnepeljük egy egyébként is rettenetesen ígéretesen hangzó Volvo-standon.

A mi kocka-Volvónkban viszont ott van még a fenti ismert hibákon túl mindaz a taposóakna, amiről még nem tudunk – az ilyen a legaggasztóbb egy efféle vén szörnyetegnél. Tudják, a filléres, öt percre szóló tákolások, amelyek lavinaként indulnak meg, ha az ember bármihez hozzányúl, illetve azoknak az elhanyagolt karbantartási fázisoknak a réme, amiket egy autónak úgy négy-ötévente minimum illik megkapnia, de egy ilyen korú járgánynál már két generációnyi másik kocsi kipusztult azóta, hogy bárki elvégezte volna őket.

Egy ennyi idős autónál legfeljebb 20 százalékot jelent a konstrukció jósága, másik 80-at az előző tulajdonoslánc gondossága. Látják, ezért nem vettem neppertől csillogó autót, bőrbelsővel, s ezért vettem egy szemre sokkal rondább, belül szakadtabb, ám az autót 17 éve használó, őszinte tulajdonostól. Harmincévnyi autós tapasztalatom azt mondatja velem – utóbbi mindig a jobb deal, de az esseni túra lehet, hogy napokon belül rám cáfol.

Súlyos tarisznyával vágtam hát neki az útnak a szerelde felé, annak az útnak, amelynek elején egy száznegyvenezer forintos, köhögő rom, a végén viszont már elméletileg egy Európa-járó, kopottas, de büszke Volvo állt. Két nap Viszen, Karesz barátomnál, a célszerű szerelés, illetve a villámgyorsan és olcsón kivitelezhető, egyben – ez a legfontosabb – tartós, működő és átgondolt megoldások pápájánál, Balaton mellett. Ráadásul az év két első, igazi tavaszi napján. Mennyország ez annak, aki szereti a vasakat, aki szeret okosan autót javítani, de pokol bárkinek, aki makulátlan fehér színben szereti látni a körme szegélyét, akinek a tüdeje nem bírja a füstöt, a gyomra a masszív bezabálásokat. És így, előre, jó adag szorongás, olyasféle rémálmok miatt, hogy például hogy néz majd ki az ötödik hengerbe belekókányolt, hamisítatlan mátraborzaskai bükkből készült fadugattyú.

Amikor múlt hét csütörtökjén, a gyerekek iskolába szórása után nekivágtam a 150 kilométeres útnak, már körülbelül 170 kilométeren túl voltam az autóval, felerészt pályán, felerészt tömény városi araszolásban. Azért csak nagyjából merem írni ezt, mert a kilométerszámláló nem működik és azt biztosan nem tudom már megjavíttatni, helyette egy füzetbe írom folyamatosan a megtett útszakaszokat, mániás rendszerességgel. Új hibák nem jöttek elő, ami mindenképpen megnyugtató. A régiek terhe viszont páncélszekrényként nyomta már a vállam, elsősorban az, hogy reggelente, miközben rohanni kellett volna, hogy elérjük a becsengetést, percekig kellett várnunk járó motorral a ház előtt, hogy a hatból legalább öt működő, de gyenge henger erejével gazdálkodhassunk, amikor volna nekivágunk a Nagy Lajos király út dühöngő szőke SUV-cicákkal és már hajnal óta 200-as vérnyomással küzdő fehér furgonosokkal tarkított, egycentis féktávot vevő poklába, amit amúgy rendezett budapesti közlekedésnek hívunk. Rend van, például a néptelen autópályákon, a vadiúj traffipaxok mögött, azt én is látom. Értem én, miért nem jut hatósági közeg a városba, csak fájlalom.

Mivel a Volvóban a rádió ugyan működik (minden villog, behangolja az adókat), de a hangszórókig nem jut el a jel, ám a burkolatokat az eladó intelmei miatt inkább nem bontanám meg, ezért felkaptam a jó kis Bose Soundlinket, felállítottam a műszerfal tetején, s máris volt zeném. Hogy mennyivel hangulatosabbá válik egy autó egy ennyire apró módosítástól... Jó lesz Essenig így.

Szinte élveztem az utat Viszre, sőt, mintha a Volvo is jobb kedvre derült volna a napsütésben. A legutóbb még alig bírtam belőle kihozni 105-öt, most volt eset, amikor 120-ra is rá tudta tenni a mutatóját – amit egyébként GPS-szel ellenőriztem, és szinte hajszálpontosan jelez. Amikor bemelegszik, a motor amúgy egész füstmentesen működik, igaz, billeg alapjáraton.

A menet ugyanaz volt most is, mint amikor a Merciket hozom szerelni: első nap szétszedjük a gyanús részeket, felmérjük az alkatrészigényt, gyorsan feldobjuk a rendelést a Unixnak, hogy másnap reggel, már messze a stampó és az első kávé emléke után, de még épp a reggelit követően átvegyük a cuccokat a futártól. Addig, amit lehet, megcsinálunk első nap, mert a második mindig hoz valami csodás rémálmot, okot adva a szidalmakkal terhelt magyar nyelv újabb zaftos káromkodásokkal való színesítésére.

Kert- és garázskapu nyitva, csak rá kellett gördülnöm az oszlopos emelőre, Karesz már várt. Még odafelé, az úton megálltam egy kávéra, ellenőriztem a szinteket, semmiből nem hiányzott, pedig jóval melegebb volt az idő annál, mint amikor vettem az autót. Most, a garázs visszhangjában nem is tűnt rossznak a motor zaja, Karesz megbocsátóan bólintott rettenetesen szőrös fejével, lelőttem a hat hengert.

Aztán egy darabig csak járta körbe, röhögött, ingatta a fejét, barátom, mit vettél már megint? Mit, mit, egy cégautót, nem látod? Ilyenje még a Viktornak sincs, ez itt egy lapos, elegáns, klasszikus test, hat henger, öt gang, négy ajtó, a legjobb fajta cucc, kis polír és máris meseautó. Persze nem álltunk neki a melónak, terelt befelé, mert ilyenkor kávézni kell. Mostanában kisebb problémák azért adódnak az ismeretlenek behatolásakor – már ugyanis nem csak egy, de két bernáthegyi állja útját, a régi családtag Zeusz, a békés hím, illetve Bella, a beszokóban levő, gyanakvó csaj. Bella ugyan emlékezett rám még a múltkorról, ezért nem nyelt le azonnal keresztben, de megmorgott, s látszott az arcán, hogy maradhattam volna inkább a Volvóban.

Kávé és játszóruha-öltés után első körben alulról néztük végig a Vasfogat. A zörgő kipufogóval egy perc alatt elbántunk: a hátsó dob kétrétegű, a két réteg zajszigetelő tömést fog közre. Az elrohadt külső burkot letéptük a dob alsó feléről (micsoda hülye konstrukció, ha a vízszintes varrásnál, ahol szeret kirohadni, akár gombostűfejnyi lyukon bejut a víz, pillanatok alatt szétrohasztja az egészet), levertem a zajcsillapító anyagot, csodás lett, máris elmúlt a zörgés. Szerencsére a belső lemez ép, sőt, újszerű, a rendszer így sem ereszt, igazából hangosabb sem lett.

Meglett az első támolygás, húzás, kopogás oka is, a MacPherson alsó, ferde kitámasztó rúdjai végén a két-két szilentblokk egyenként közel egy centit lógott. Csoda, hogy bármennyire is tudott előrefelé menni ez. Gergő, a keresztfiam otthon volt szünetből kifolyólag, jött is segíteni azonnal, miközben mi a lengőkarokat pajszeroltuk, ő nyitotta az olajleeresztő csavart a karteren, a futómű ellenőrzése után (minden más rendben) Karesz a váltó aljából csavarta ki a szintellenőrző csavart. A motorolaj tiszta volt, mentes minden reszeléktől, a váltóba viszont be kellett nyomni majdnem egy liter cuccot. Ejnye. Nem véletlenül olyan redvás ez kívülről. Az esseni út 3000 kilométer lesz, kíváncsi vagyok, mennyi marad benne a végére. Mindenesetre egy utántöltésre biztosan szükség nyílik majd.

Ha már itt vagyunk, nézzük a kéziféket. Karesz rángatja az összekötő bovdent, az húzza mindkét oldalon a szerkezetet, tehát nem szakadt. Előrefelé sem. Csak laza az egész. A hiba nem itt lesz, hanem bent. Elnapoljuk kicsit, átnézem inkább az alját a Volvónak. Rohadás van, a vezető alatti padló nagyjából kuka, a csomagtartó bal szélső öblének sincs igazán alja, elöl, az akkutartó mögött is repedt a lemez. De érdekes módon a hossztartók, futóműrögzítési pontok, küszöbök jók, az autó masszív – pillanatra bevillan, hogy egy közepes lakatos pár tenyérnyi lemezzel akár csodát is tudna varázsolni itt. Az nem én leszek, jön a kijózanító gondolat; majd a következő gazdi eldönti, mit akar vele. Nekem most az a célom, hogy megbízható legyen a Vasfog. Egy Európa-járó Tourenwagen.

Egyébként irtó vicces egy ilyen hátsókerekes Volvo, hihetetlen, hogy mennyivel elavultabb még a bő tíz évvel öregebb állólámpás Mercimnél is. Eleve ott az a merev hátsó híd a Panhard-kitámasztással – mint valami szteroidon élő Zsiguli. No meg a kuplung sem hidraulikus (egy ekkora autón...?), hanem bovdenes. A váltó doboza óriási, de körülötte még egyszer akkora hely, hogy egy kisebb etióp falut át lehetne menekíteni ott az osztrák-svájci határon. Mindenhol utólagosnak látszó konzolok tartanak, olybá tűnik, mintha készítettek volna egy kasznit, de még fogalmuk se lett volna, milyen hajtásláncot, futóművet akarnak majd beletenni. Aztán hegesztgették a konzolokat.

Az ördög a részletekben lakik. Mert az a bovden a kuplunghoz passzentos, igényes tokozásban, átgondoltan megvezetve, jól felfüggesztve, mozgatást jól bírva fut. A béna hátsó futómű nem is annyira béna, hiszen a Panhard-rúd nem fentről, ferdén csatlakozik a hídhoz, hanem kvázi vízszintesen, csökkentve ezzel a berugózáskori riszálást. Ráadásul itt nem csupán a híd két oldalát tartja egy lengőkar, hanem középen, a diffit is fogja egy rövid, ami elcsavarodás ellen van. A fékrendszer is úgy kétkörös, hogy az első tárcsák akkor is működjenek mindkét oldalon, ha valamelyik kör elszáll, emiatt nyergenként két légtelenítő csavar van rajtuk. Viszont az első fék is csak úszónyerges, ami mindig problematikusabb és féloldalasabban koptatja betétet s tárcsát, mint például a Merci kétfelől egy-egy dugattyús megoldása. Viszont így olcsóbb. De a tartók masszívak, látni, hol ment végig a következetes biztonság gondolata a vázszerkezeten. Nagy vonalakban borzalmasan primitív, apró elemeiben ügyesen átgondolt autó ez. Nem véletlen, hogy ezek a Volvók elég tartósak is voltak, a primitív technikájuk ellenére egészen kényelmesen és csendesen futottak, s értem azt is, miért szeretik annyian őket – van bennük egyfajta egyszerűen igényes öröklét-ígéret. Csak tartson ki az az ígéret Essenig meg vissza...

Amiben ilyen viszont egyáltalán nincs, az a belső tér. Ott minden mállik, már ránézésre is. Szörnyű állapotban vannak a műanyagok, igazából még nyolcvanas évekbeli olasz autókban sem láttam ilyeneket. A tetőkárpit maradéka magától foszlik le a szélvédő szélénél, két ujjad közé csippented, egyet morzsolsz az ujjaddal és porrá mállik. Nagyon úgy érzem, hogy a Volvo már akkor, 1984-ben valamiféle bio-műanyagot használt az autóbelsőihez, s azért bomlik minden annyira. Körültekintő és dicséretes szemlélet egy olyan országban, ahol húsz év után garantáltan elbontják az autókat, de egy olyan vevő számára, aki ne adjisten Magyarországon szeretne 140 ezer forintért egy megbízható, kényelmes, igavonó batárhoz jutni, már némiképp kellemetlen, hogy minden érintésre a kezében marad.

Merthogy a rendelés feladása – kitámasztórúd-szilentek, motorolaj- és gázolajszűrők, vezérműszíj, adagolót hajtó rövid fogazott szíj, egy ékszíj, motorolaj, desztvíz és fagyálló – után áttettük székhelyünket az utastérbe és nekiláttunk a kéziféknek. Pontosabban az Ángyán család jelen levő tagjai foglalták el a helyet afféle belterjes hatalomátvétel formájában, én kint rekedtem. A művelethez ki kellett venni a kardánbokszot, Gergő keresztfiam csavarozott, az apja kapták ki az egészet – csak úgy röpködött a sok relé és biztosíték, amit az előző tulaj a könyöklő alatti rekeszbe szórt.

Aha! Valaki itt már járt előttünk, egy hatalmas anyát dolgozott rá a kézifékkötél tokjára távtartóként. Csak valaki más viszont annyira megrántotta egyszer a kart, hogy a tok átugrott a közdarabon, ezért nem volt egyáltalán kézifék. Mivel semmi kedvünk nem volt az egészet szétszedni odalent, a bovden viszont tartott és húzásra fékezett, ezért Karesz egy, a meglevőnél jobban kivitelezett közdarab elkészítése mellett döntött.

Zizzent a százéves eszterga, Károly alumínium rúdból kiszabta az anyagot, tizenöt perc és három cigaretta leforgása alatt készen állt az új elem. Némi igazítás után cupp, felment, még rájöttünk arra is, hogy a műanyag állítócsavar kúposan szalad bele a körülötte levő gyűrűbe, ezért a gyűrűt lehúzva lehet beljebb tekerni. Így, hogy megvolt a know-how, máris csusszant a helyére minden, akár az Ikea-fiók, máris lett kézifék. Nem bikás, de az Alpokon innen a célnak megfelel.

Menetrendváltozás következett be, ugyanis még a délutáni transzporttal megjött néhány unixos elem, többek között a szűrők, az izzítógyertyák és az olaj – a logisztikai drámát másnapra tartogatta a szállítmányozó. Felesleges belemennem annak ecsetelésébe, hogy milyen nehéz egy 7-es Volvo akár V12-es blokkok elnyelésére képes motorterében egy keskeny lócányi sorhatoson olajszűrőt cserélni, hiszen egyáltalán nem az.

EBÉD! – zengett az utasítás a konyhából, márpedig ilyenkor el kell dobni mindent, mert lehet, hogy Margó halkan meghúzza magát egész nap, s csak akkor bukkan elő, amikor a frissen tömött cigis poharat, vagy az újabb adag kávét hozza ki, de a kaja szent, azt tilos elcsúsztatni, ilyenkor Margó ellentmondást nem tűrően határozott.

Szokásos remekek, hihetetlen húsleves valami olyan fűszerekkel, amiket önmagukban is felfalnék, perem nélküli leveses tányérban naná, hogy rögtön két adag férjen, a második fogás egyszerűen kiüt, kómában heverek, már a kávé sem segít. Hörgök.

Maradt még pár óra a délutánból, ólomból készült tagokkal, agyunk helyén csípős levessel nekihasaltunk az izzításnak. Oké, nem akarom polírozni magam – Károly hasal neki, említett akciónak nevet adó szervből neki van akkora, amivel ezt egyáltalán érdemes. Sebtében végigméri a 12 voltokat, a kapcsolóról lejön az áram, az izzítógyertyák felé nincs szakadás. „Nem egy óriáskifli ez, pár pontot végigmérsz és tudod. Itt például megdöglött a relé, majd túrok valami másikat” - jelenti ki, és ezzel benyúl a hűtőszekrénybe, amely a húsz év alatt, amióta ismerjük egymást, mindig a finom alkatrészek raktáraként működött.

Elő is kerül egy öthengeres állólámpás dízelbe való izzítódoboz. Karesz szétkapja, beazonosítja a kapcsokat, a Volvóéról megjegyezi, hogyan volt eredetileg. Már csak egy csatlakozó kell, amit rá lehet forrasztani a Volvo-vezetékekre, s utána ráhúzni a Merci-dobozra. Ki a kertbe, az ott parkoló W126-os hátuljához megy, benyúl a lámpa tátongó lyukán, kihúz egy csatit, „ez ippeg jó lesz!” felkiáltással levágja, hamuval áldva meg a donor autót; ennyit az Mercedes-Benz Classic Center raktárkészletéről és az 500 forinton számolt euróról. Hámozás, forrasztás, egy lemezcsavar a kerékdobba, máris helyén a doboz.

Én közben már kicseréltem az izzítógyertyákat, visszapakoltam az összekötő lemezkéket, próba, kulcs elfordít, doboz füstöl. „Hinnye, de forró” - fújja az ujját Karesz, majd kicsit mozgat az érintkezőkön, újabb próba, nem füstöl. Tizenöt másodpercnyi izzítás után fordítom a kulcsot – grrrrrrrrrrrrrrr... - mondja a Volvo, azonnal hat hengerrel, békésen duruzsolva. „Hát ezzel megvónánk” - foglalja össze Károly.

Hogy a hátralevő félórát kihasználjuk, kivesszük a hűtőt, én lebontom legalább az ékszíjakat, Karesz lekapja a vezérlésről a deknit, készen állunk a másnap menetrend szerint érkező szíjak fogadására. Be a vacsorához, nincs sok minden, mondja Margó, nézek ki a fejemből, hiszen ez itt háromféle csodás sonka, Margó-töltötte paprikás szalámi, sajt, savanyú, tejóég, milyen az, amikor van? Repedő gyomrokkal nyugtázzuk az éjszaka közeledtét, még előkapom a 2015-ös veteránár-katalógust, értelmezni próbáljuk az egekbe szökő öregautó-árakat, fejben óriásikat kaszálunk, majd kiszámoljuk a részleteket és rájövünk: a nagy pénz nem a mi garasainkból születik. Sort állunk a zuhanyért, babapopsi-rózsaszínben, tíz-tíz gyászkerettel a kezünk végén aludni indulunk.

Idén változott a helyzet, már nem bent a házban, a Gergő fölötti ágyon, hanem a báty, Máté szobájában alszom – ő suliban van hét közben, és nekem, csak nekem átengedte a fekhelyét. Isteni a helyzetem, mert a szoba a műhelyen túl, afféle külön lakrészként lapul meg a ház végében, ide nem hallik be a kutyaugatás, itt tévé sincs, amit Gergő előszeretettel hajnali egyig néz, sőt, elektromos lepedőt is kapok. Ám akad egy kis probléma.

„Aztán alaposan hugyáld ki magad, mielőtt aludni térsz, mert éjjel a kutyák ugyan ki nem engednek onnan. Meg kell várnod, amíg reggel felkelünk” - röhög Károly, én meg gyorsan végiggondolom, hogy mostanában végig szoktam-e bírni az éjszakát két stampó után. Asszem... igen. Nem kérek emergency vödröt Margótól.

Változnak az idők, régen Karesz négykor kelt, engem is 4.10-kor kirángatott az ágyból, „hasadra süt a nap!” felkiáltással, mely esetben a napot a hatvanas izzó képviselte a konyha mennyezetén, más fény nem lévén e hajnali órában a siófoki diszkóig terjedő negyven kilométeres környéken. Most viszont reggel hétig kellett várnom, mire az első neszezést meghallottam, Karesz ilyenkor indítja a kályhát. Karikába görnyedve, kipörgő kerekekkel rontottam be a vécére, mert még a legjobban nyomáspróbázott tartálynak is megvan a durranási próbája. Ez a csávó, ez egyre gyanúsabb nekem, minden lehetséges alkalommal kicsesz velem a pisálásnál.

Stampó, cigi, kávé – kell is a változatosság a narancslé, tea, zsömlefelvágottal reggeli kezdés után, amihez én szoktam. Nem mondom, hogy a gyomrom és a szívem nem akar kiesni a helyéből azonnal, de megadja a löketet a napnak, tény. Kimegyünk, Karesz lerángatja a vezérműszíjat (ugye, senki nem hívja bordásszíjnak? Az ugyanis fogazott szíj, a bordáson hosszában vannak a csíkok), csak hogy teljen az idő, amíg érkezik Mr. Unix.

Reggeli time, tömünk, a kutyák előszivárognak, Zeusz régi haver, de Bella még mindig gyanakodva figyel a szeme sarkából. Adok neki sajtos tallért a Margóéból, úgy tűnik el a hatalmas szájban, ahogy a Mont Blanc-alagút nyeli a Smart ForTwo-t. Ennyi elég is a barátsághoz, már szinte üldöz a szeretetével, ami egy párhuzamos univerzumban nem is lenne rossz ajánlat, Bella ugyanis jó csaj. Kár, hogy nem bernáthegyi vagyok.

Imponáló bemutató következik arról, milyen színes ízlése van a kutyáknak: a csaj imádja a kávét, Margó mindig meghagyja a reggeli adag végét, Bella pedig olyan tisztára pucolja, kéjesen morogva, hogy szinte el sem kell mosni a csészét, hiszen az kvázi elkopik. Aztán jön a csoki-show – csak a mogyorós-nugátos megy, mást meg nem esznek, de ilyenből minden reggel kapnak két-két kockát. Láthatóan a nap egyik legboldogabb része ez nekik, s ha az emberrel két bernáthegyi él együtt, akik szinte dorombolnak, akkor máris szebben ragyog az ő napja is. Boldog egy család.

Odakint viszont a szomorú, szíjaitól megfosztott 740-es vár, eddig működött, most már inkább csak roncs. „Addig, amíg az ember meg nem érkezik, de hol van már, tényleg, kapjuk le a vezérműszíjat is, úgyis meg kell nézni, hogy nem folyik-e majd a vízpumpa, annak a mozgatásával kell ugyanis beállítani a feszességét. És mivel ritkán nyúlnak hozzá, s megkeményedik a tömítése, ezért 10-ből 9-szer ömleni kezd alóla a víz” - javasolja Szőrös Füst.

Ez az ember itt ne jósolgasson nekem, mert mindig igaza van. A szíj lejön (nem is olyan rossz, de ettől még kicseréljük majd, mert fő a biztonság, egy vezérlés-összeakadást nem kockáztathatunk a távoli Németországban), a vízpumpa csavarjai is szépen kijönnek, de már hallom a csepegést, ami a görgő moccantására sugárrá válik. A Volvo pisil, egészségére.

Belekezdünk tehát a vízpumpaház felfekvő felületeinek módszeres takarításába – máskülönben hűtőtömítővel tesszük meg az utat... Elmegy ezzel közel fél óra, de legalább arról is meggyőződünk, hogy a szivattyú makkegészséges, ez nem okoz bajt, sőt, azt is látjuk, hogy a hűtő tiszta, a csövek nem kövesek. Kicsit már látom a Volvót, ahogy hasítjuk vele a négysávos autópályát.

Ééééés! Megérkezik a fehér kisfurgon, benne szíjak, egyéb apróságok. Karesz Olfa schnitzerben végződő ujjai segítségével felbontja a Dayco feliratú dobozt, oké, ez az adagoló rövid szíja. Kapja elő a continentalos másikat, nyitja, ez meg a... rövid szíj, tehát... Ez kiváló. Van még egy adagolóhoz való fogazott szíjunk. Kettő, de a másikból, ami hosszú, egy se, nekem viszont ma este vissza kell mennem Budapestre, Kati ágynak dőlt influenzával, alig él, nem maradhatok a másnapi fuvarig. „Bassza meg, de hiszen én a kép alapján rendeltem, hát honnan a nénikémből kéne tudnom, hogy cikkszám alapján melyik szíj való ehhez! És a képen a hosszú szíj van!” – Károly nem szegény futárra dühös, hanem az őt ellátó mögöttes rendszerre, de sajnos már én is tucatszor láttam, amikor más érkezett, illetve más volt a dobozban, mint ami a rajta szereplő cikkszám, nem egyszer rekedt meg emiatt szerelésünk. Sajnos ez a furgonos távrendelés kockázata.

Gondolkodó rúd meggyújt, telefon elő, némi diskurzus után indulunk a lellei Landba, ők mindig kihúznak bennünket csávából. Persze, hogy van szíj a polcon, vesszük, visszük, otthon két mozdulattal felmegy. Itt jön a tudomány. Károly ugyanis leveri a hátsó tárcsát (a VW LT-motor a vezérműtengely túlsó végén hajtja az adagolóját, elsőre bután hangzik, de egy egész jól szerelhető konstrukció és ritka vele a baj, legalábbis a szívó verziókkal).

„Akkor mutatom, mert ide a könyv egy célszerszámot ír, de nekünk jó egy rövid és vastag vaslemez is. Az LT-motoron a vezérműtárcsáknak nincs ékjük, ricnijük, semmijük, oda teszed őket, ahová akarod, azzal szorulnak meg a helyükön, hogy a tengely kúpjára ráhúzod a tárcsát jó erősen. Felső holtpontra teszed a motort, és ha jól szedted szét, és a vezérműtengely legalább nagyjából a helyén van, ezt a vaslemezt, amit a veztengely hátsó sliccelésébe teszel, egy vonalba kell hozni a szelepfedéllel. Nem vízszintesbe, mert a Volvóba ferdén építik be a motort, hanem a szelepfedéllel egy vonalba, ne feledd!” – magyarázza, mintha én valaha még egyszer az életben sorhatos dízel VW LT-motort szerelnék majd.

Tehát belőjük a vezérlés helyét, mehet fel a rövid szíj hátra. Ott is vannak jelek, mivel a lánccal ellentétben a szíj nem nyúlik, maximum minimálisan, ezért itt minden pozíció viszonylag fix. Hűtő be, csövek fel, víz, fagyálló beönt, olajszint csekkol, beülök a volán mögé, motor indít. Aszta, de keményen jár... Ez pocsék.

Onnan tudom, hogy Károlynak sem tetszik, hogy vastag nikotinfüst-felhő tör elő a géptető alól. Gondolkozik. „Te Csík, hozz egy tizenkilences csillagvillást, állítanunk kell az adagolón!” – üvölti, hozom is, repülve. Kilazítjuk a két tárcsát, én kicsit nagy erővel feszítek, látjuk, ahogy pár fokot elfordul. Olyan gyorsan történik mindez, hogy azt nem tudjuk meg, mennyit. A főtengely jele már eldugva a burkolat alatt, reménykedünk, hogy csak kevéssel ment odébb.

Indítok, lefullad. Odébb tesszük egyik irányba, próba, szerencse. Indítok, rettentő keményen jár, dadog, lefullad. Másik felé kell. Megint új pozíció, indítok, randán kerreg, lefullad. „Bassza meg, bassza meg, bassza meg!” – üvölti Károly, és máris otthonosabban érzem magam, gyanús is volt eddig, hogy minden milyen simán, kiszámítottan zajlott. Forgatja máris a motort racsnissal, a burkolat apró részén át keresi a jelet. Egyszer csak megakad, igen, úgy, fémesen.

„Ajjaj” - nyögi halkan, és érzem, hogy itt a baj. „Annyit nem csúszhatott el a vezérlés, hogy összeakadjon, hiszen jelre tettünk mindent, én meg rendesen ráhúztam a tárcsát...” - morfondírozik. Pedig ez itt akad, barátom. Mindegy, tekeri ide, tekeri oda, még mindig nincs jel. Átveszem, én is forgatom nem látom, nekem is megakad. Berohan a számítógéphez, én kicsit állok egyik lábról a másikra, majd lecuppanok egy tejesládára. Hallgatom a vadméhek döngicsélését, Bella feltűnik, szerelmesen a szemembe néz, egy tizenöt kilós, kecses kacsót a bal combomra helyez. Imádjuk egymást, mindketten tudjuk, egy párhuzamos univerzumban örök hűséget esküdnénk. De engem vár otthon a beteg Kati, nem csaponghatok.

Egy ősz szőrpamacs bukkan fel az ajtóban, vidáman kurjant - „nem kell net, eszembe jutott, csak már nagyon rég szereltem ilyet, ott kell lennie a jelnek a kuplungharang ablakában”. Tekerem a főtengelyt, tényleg ott van, OT, mondja a vas, és aki ezt ide beütötte, nem tudta, hogy ez a Volvo mennyire nem lesz OT-s 31 éves korára.

Csekkolunk, a vezérlésben maximum egy fok van, ez nem okozhatta a galibát. Az adagoló viszont vagy húsz fokkal elfordult. „Nyilván belement egy csomó gázolaj, amit nem tudott begyújtani, azért is járt olyan keményen, és ez akasztja meg!” – kapom a magyarázatot, és már elgörbült szelepeket, lyukas dugattyútetőt vizionálok. „Ne aggódj, semmi baja nem lesz ennyitől, látod, már a helyén is van. Ez a jel egyébként sokkal pontosabb, mint amit valaki a főtengely elejére pingált, szerintem ebben az autóban évek óta minden odébb volt tekerve, de most majd jó lesz, meglátod!” – vigasztal.

És tényleg. Pöccintésre röffen a motor, egy gramm füst nem hagyja el a kipufogót, a korábban ide-oda rángatózó motor éppen csak remeg egy kicsit. Azannya, ez ígéretes. Nem nyúlunk többet hozzá, majd a próba után. Inkább emelünk, alul is van még dolgunk.

Negyedóra a két kitámasztókar szilentjének a cseréje (minőségi autó ez, úgy jönnek szét a sárban fürdő, három évtizedes csavarok, mint a vaj), sajnos itt észrevesszük, hogy a kormányösszekötő is kicsit lóg. Ajjaj, nincs több időnk, ez marad így. Alulról felnyúlva a gázolajszűrőt is letekerem, majd felteszem az újat, végignézzük a dolgokat, itt nagyjából minden rendben. Jöhet a próba.

Becuppanunk a fotelekbe, amelyek ugyan kopottak, de kényelmesek. Lelle felé vesszük az irányt, a régi, hullámos úton, amit emberemlékezet óta nem aszfaltoztak újra. Finom-finom, alig van hang a futómű felől (csak az utastér elemei zörögnek, de azt már szűri a fülem), füst semmi, a kipufogó nem zajong, a váltó alig zizzen ötödikben és akkor is csak az első kilométeren - mennyivel jobb ez így. Visszafordulva Visz felé megnyomom kicsit, már meleg a motor.

„Te Karesz, ez nem megy. Megkockáztatom, gyengébb, mint idefelé. Nem kéne állítani a füstcsavaron?” – vetem fel.

„De, majd állítunk rajta, viszont én azt érzem, hogy nem tudsz padlót nyomni, ellenőrizni kell a rudazatot is, csak tedd le az udvaron, hamar meglesz” - nyugtázza.

Végül odébb kellett tenni a Faudi-fejet az adagoló mozgatókarjának az ívén. Rövidebbre kellett venni a rudazatot (ez kapupántcsavaros). A füstcsavart a jó Károly eltekerte a maximumig - „majd tartsál magadnál hatos és tizen(akárhányas, már elfelejtettem) kulcsot, nézd a tükröt, mert ezt te tudod jól belőni, nem egy atomreaktor, megoldod magad is” - értékelte szakmai képességeimet. A névértékén. Annyit viszont az eddigiek alapján ki merek jelenteni: korához képest Volvónkban az amatőr tákolás csak minimálisan volt tetten érhető, sőt, a kocsi egy kissé gyengélkedő, de azért még működő lengéscsillapítót leszámítva mechanikailag tűrhetőnek tűnik. Egyelőre elégedett vagyok, soha rosszabbat.

140 ezer vételár, 83 ezer átírás/eredetiség/biztosítás, 50 ezer alkatrészek és szerelés – eddig 273 ezer forintban van az autó, nevemre írva, szezonra felkészítve, angyalian morogva. Masszívan belül vagyok a tervezett kereten, s hirtelen nem is tudom mire költenék némi lakatoláson és fényezésen kívül – ám az ilyen a projekt keretein túlmutat.

Még utolsó kávé, ölelés, feltettem a Bose-t a műszerfalra, kigomolyogtam Vasfoggal a garázsból. Csodás utam volt hazafelé, stílusosan Abbát hallgattam végig, hátha a Volvo megörül ennek a fiatalkori kedvencének. Azt leszámítva, hogy a kormány jobban húz, mint előtte, az autó egészen, komolyan mondom, egészen jó lett. Egy előzésnél egy BMW-s belehajtott 140 fölé, és még bőven ment volna. Az autóban szinte csend van, zenét mindenesetre simán lehet benne hallgatni. 115 táján jöttem haza, úgy ment neki, mint nekem két sör után a horkolás, nem lesz ezzel baj. Lehetne talán 130-at is tartósan autózni vele, de nem fogom erőltetni, mert ha akár egyetlenegy csapágy is kopási határon van a motorban, azt tönkreteszem a tartós erőltetéssel. Viszont így, nem túl fickósan használva egyre inkább bízom benne, hogy jó kis utunk lesz Essenig. Csak a kormány ne húzna olyan baromira...

Kareszék óta párszor már voltam vele dolgozni, semmi folyadék nem hiányzik, a motor kulcsfordításra indul (néha öt, néha hat hengerrel, lehet, hogy egy porlasztócsúcs-csere is elférne, de nem sürgős), dudál, világít, fékez. Már az ablakokat és a kormány-váltó-kapcsolóegyüttest is elpucoltam, még veszek bele üléshuzatot, elviszem futóműveshez, beszerzek némi vészkészletet olajból, hűtőtömítőből.

Ma keddet írunk, holnap hajnalban elmegyek egy Opel-útra, csütörtök este megjövök, pakolok, navit programozok, s péntek hajnali ötkor nyakunkba vesszük az M7-est. Assistance még nincs, Dani nagyon szeretne, én a mobilomban és a Karesz benne levő számában bízom. Mindenesetre sok szerszámot, Ultra Dermet és kézmosóvizet is viszek.

Készüljenek, mert utána szombat-vasárnap jönnek a posztok, még mi se tudjuk mik, de nem azért megyünk, hogy ne toljuk a szekeret. Független mobil internetünk már van, ha kapunk hozzá kártyát is Németországban, nyomjuk a betűt, képet. Maradjanak velünk!

U.i.:

Kedd délután van, voltam futóművesnél. Muszáj kormányösszekötőt cserélni. Szálszakadásos a gumi is. Tűzoltásra van szükség, de baromi sebességgel. Már megrendeltem a gömbfejeket, holnap négykor kelek, ebbe az estébe még bele kell férnie a cserének. Eszembe jutott, hogy olvasónk, Morhaupt Ferenc felajánlott öt alufelnit mintegy adományként a Volvo-projekthez, azt hiszem, kihasználom a lehetőséget, és elfogadom, mert mindennél nagyobb szükség lett négy, egyforma, tűrhető kerékre. Megvan a program mára, a négyórás alvás garantált. Aztán csütörtökön talán még épp megjövök úgy, hogy elérjem a Róna utcai futóművest, gyorsan belőjük, mégis lesz a kocsi alatt valami gördítőszerkezet, mert így nem lehet elindulni. Drukkoljanak, köszi.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.