Ahol csak úgy röpködnek a százmilliók

Coys aukció, 2015, Essen

2015.06.06. 07:02

Itt nem az volt a kérdés, hogy honnan volt a pacáknak bő háromszázmilliója a sirályszárnyas Mercire. Hanem, az – vajon miért csak ennyibe került? Amikor már kaptunk levegőt is, ennek is utánanéztünk.

Dani csak röhög, fogja a fejét, nem hisz a szemének, a fülének, egyáltalán, a józan érzéseinek. Mi vaaaan? Tizenkét misit adott valaki ezért a ruszki szemétért? Pedig akkor, ott, a Coys aukciónak otthont adó esseni terem padlóján csücsülve még is nem látta, amit később, a kiállítóteremben már közelről is szemügyre vett.

Mert akkor még jobban meglepődött (és még annál is jobban meglepődött volna, ha megtudja: egy igazán szép ilyen masztodon 70 ezer euró fölött van, tehát közel dupla ennyit ér).

Merthogy az a Zil–114 alapvetően egy okádék. Eleve úgy néz ki, mint amikor az ember a pedálos Moszkvicsot bekeveri élesztővel és beteszi sülni százhatvan fokra, majd a végén mindenféle gyanús kinézetű vasdarabokat tömköd alá, hogy úgy nézzen ki, mintha igazi autó lenne. Belül is tiszta Zaporozsec, plusz némi bőr, hátul meg szövetes, de az mind kopott.

A motortér egy merő rozsda, állítólag működik, de az a működés maximum háztömb körüli mércével lehet érvényes megállapítás. Háromtonnányi, már újkorában is pocsék, mára pedig bármiféle épeszű ember számára teljességgel értékelhetetlen, csúnya, amorf pléhdoboz. És hogy hogyan lesz pár százezer forintot érő vashulladékból tizenkét milliós csoda? Nos, azt Dani már megírta az egyik korai esseni cikkben, mindenesetre a kulcsszó a Coys.

Ez a kensingtoni aukciósház az egyik legnagyobb a szakmában, számtalan eladásiár-rekordot tud felmutatni a történetében. Ezek után apró szöget azért üt az ember fejébe: miközben a szembe szomszéd néni kutyusának is van, ennek a gigavállalatnak hogyhogy nincs bejegyzése a Wikipédián? Rejtély, nem a mi dolgunk megoldani. Mindenesetre azon az Essenben tartott árverésen történt pár érdekesség, olyan, amihez magunkfajta halandó nemigen kerül sokszor az életben.

Oké, olyan Zilből készült összesen százötven, sok nem maradt belőlük, ami meg igen, az nem nagyon szivárgott ki a szabad világba, tehát lehet három-négy őrült Európában, aki akar effélét. De mi kerül közel ötvenmillióba egy negyvenhat éves, 911-es Porschén, ami ráadásul targatetős is, tehát az igazi ínyencek elkerülik? Hát az, hogy minden 1975 előtti léghűtéses Porsche 100 ezer euró, vagy annál több, ahhoz képest, hogy ez egy gyárilag légkondis és sötétített üveges kivitel, még szinte olcsónak is mondható, hiszen ha tökéletes lenne, 160 ezerre írnák a listaárát.

Egyébként mielőtt fellépdeltünk az aukciós terembe, egy gyors kört azért futottunk a lent kiállított autók között – persze akkor még nem tudtuk, mit kell nézni rajtuk. Mint valami jobb használtautó-kereskedésben, itt is nagyjából negyven-negyven százalékban voltak a szinte újszerű, illetve a lepattantság különféle fokáról vaksszal, krómpuccal, bőrápolóval és szpréfestékkel visszahozott, gyanús műszaki állapotú egyedek. A maradékot a teljes restaurálás után kiáltó, nyilvánvalóan leharcolt példányok alkották. A Coys évente közel tucatnyi aukciót tart a világ – elsősorban Európa – különböző tájain, de még az ő életében is a jobb helyszínek közé tartozik Essen. Ehhez képest még itt sem minden a hamvas fényezésről és a vakító krómról szól. Az öregautózás már csak ilyen.

Kameránk objektívjét irányítsuk vissza ismét a terembe, ahol zoomlencsénk fókusza ismét egy hüledező Dani-arcra esik. A Porsche-szuperautó, a 959 van terítéken, a hőmérséklet érezhetően mindjárt két fokot feljebb kúszott, a zsizsegés-elcsendesedés jóval nagyobb amplitúdójú hullámokban váltja egymást. Hatszázhúszezernél tartanak, de hova még? Egészen eddig csak úgy záporoztak a tárcsák, kezek, katalógusok a levegőbe, kinek, mije van, most lassul a licit, épp a megfontolós időszakát éli.

Olasz az autó és sötétkék, nem túl jó hír, viszont 75 ezer van benne és szép, mindene eredeti, ez azért sokakban vágyakozást ébreszt, pláne, hogy egyes jövendölések szerint ez is rövidesen belép az egymilliósak táborába (euróban értendő). Nyöszörögve vonszolja magát hétszázig, amikorra csak három licitáló marad, úgy döntenek, gyorsan lerendezik egymás között a meccset. Újabb záporozás, a vetítővásznon peregnek a számok, mint kazettás magnón gyorstekerés közben, a kikiáltó alig bír lépést tartani a felhorgadt hormonokkal. Végül 904 500 eurónál koppan a kalapács, a licitálók nem bírják tovább felkar-izmokkal, meg aztán: a statisztika szerint 600 ezernél nem is ér többet.

Corvette-ek, szerényebb Porschék, olcsóbb Ferrarik peregnek tova, itt 50-100 ezer euró tényleg aprópénz, a kikiáltó megdolgozik a pénzéért, megküzd az utolsó ötezresekért, de gyorsan átlépünk az olyan szürke tömegautók felett, mint a 190 SL Mercik s a nagymotoros Austin-Healeyk. Hopp, szinte véletlenségből átesünk egy 1936-is DKW Meisterklasse Luxe Cabriolet-n harmincezerért (masszívan jó pénzt kapott érte az eladó), a legtöbben fel se néznek közben a katalógusból – amelyben pixelessé túlhúzott, életlen, művészien meglőtt, illetve átlagos de szuperretusált fotók bájos összevisszaságban váltogatják egymást a méregdrága, tripla súlyú papíron. Porhintés, pompalátszat, amatörizmus egyszerre – talán épp ez adja ki a vevőmaszlag-gyártás tökéletes receptjét?

Tekintet körbe a teremben – vajszínű falak, magas mennyezet, üvölt a beton, akár kultúrház is lehetne Miskolcon, csak ezt rendben tartják. Igen ám, de itt egy embernek van átlagban annyi pénze, mint egy Edda-koncerten a kultúrház teljes tömegének, ennek megfelelően nem is Borsodit mérnek a fal mellett elhelyezett söntéspultnál, hanem rajnai csúcs-rizlinget, bordeaux-i nehéz cabernet sauvignont, Moet pezsgőt és illy kávét. Igényesen laza, közép-húszasnak öltözött, valójában közel dupla korú bonvivánok nyomulnak haverjaik felé a széksorok között, itt szó se lehet arról, hogy a kézben tartott négy pohár tartalma rálottyanjon valakire, mert még túlfeszülne a mosollyá szikkadt udvariasság-arcviselet, amikor a fehér Chanel kosztümöt péppé áztatja a merlot rosé. De mi ez a mocorgás itt, héka?

Aha! Háború előtti 328-as BMW Roadster bukkan fel a képernyőn, nagy kedvencem, tudom, hogy drága lesz, megfeszülnek a deréktájt az izgulóizmaim, bár összesen százötven euró lapul a zsebemben, most a százszorosa arra se lenne elég, hogy elinduljon a licit. Ismét felzúduló, majd elcsendesedő mormogás, szárnyalnak a számok, megvan a félmillió. Felismerem az algoritmust, most egy ideig tétovázás következik, a kikiáltó a szalonképesség határán egyensúlyozó megjegyzésekkel vegzálja a táncoló idegű licitálókat, majd ha kirajzolódik, hogy kevesen maradtak, ismét beindul a pörgés. Ám az ilyen akkor tart már csak soká, ha legalább hárman-négyen maradnak a ringben, két ember hamarább feladja az ütésváltást. 556 170 eurónál csattan a kalapács – basszus, az se rossz, az is kétszázharmincmillió forint. Ez egyébként majdnem a teteje annak, amit a 328 ér, hiszen a 2015-ös Oldtimer Markt Preise Sonderheft (kötelezően beszerzendő minden veteránosnak) 590 ezernél jelzi a Note 1, azaz csúcsállapotú példányok értékét.

Csak hogy lássuk, milyen autó is kelt el ennyiért: a 328-ast tíz évvel ezelőtt szállították le a mostani angol tulajdonosának, a restaurálása akkor kezdődött. A kocsi nagy részét a TT Workshop, a motort-váltót a Bristol Engineering vette kezelésbe. Ezeknek a 328-asoknak volt egy kenési-hűtési komplex tervezési hibája, amit az angol Bristolnál orvosoltak, hiszen jóvátételként ők kapták meg háború után ezeknek a motoroknak a gyártását, s utánajártak a problémának. A Bristol Engineering neve a garancia arra tehát, hogy ez a BMW is megkapta utólag azt az átalakítást, ami garantálja ezeknek az autóknak a hosszú távú, élvezetes használhatóságát. Mellesleg teljes levelezés, felújítási dokumentáció, számlacsomag, s egy új FIVA-vizsga tartozik hozzá. Nem hinném, hogy rosszul járt vele, aki lecsapta.

Egyébként ezek a leírások a katalógusokban... Nagyon viccesek. Minden ritka, csúcs-megcsinált, dokumentált, értékes – pedig itt is sok a szemét, valahol csúsztatás van. Kicsit utánaolvastam, akárcsak az internetes autóhirdetéseknek, külön irodalma van az aukcióskatalógus-fogalmazásnak is, sok itt a puha, jogilag nehezen támadható, fellengzős megfogalmazás – ráadásul az aukciós házak annyi előnyt is élveznek, hogy nem kell felelősséget vállalniuk az általuk eladott termékek műszaki állapotáért, sőt, néha még az eredetietlenség felett kitörő perek is nehezen nyerhetők meg velük szemben. Pár érdekességet kiemelek:

– „Vitathatatlanul az egyik legkiválóbb...” – nem „a legkiválóbb”, innentől fogva annyi, mintha azt mondanánk: ha tetszik, vedd meg.

– „Egyike a csupán XX példányban készült...” – és itt általában valami olyan kitétel jön, hogy „sárga GT 40-eseknek”, „automataváltós Jaguar E-Type-oknak”. Fordítás: „értéktelenebb kivitel, de ha neked tetszik az ilyen...”

– „A kocsi történetéről a gyártásig rendelkezésre állnak papírok...” – tehát megvan az 1971-ben vett autósbolti fejtámla számlája, tizenöt darab akkugarancia-papír, egy jobb hátsó buráról szóló cetli 1999-ből, esetleg még a vásárlásról szóló levelezés is. De a lényeg, a motorgenerálokról, a lakatolásról, arról, hogy ki kárpitozta át oly randán a belső teret, illetve az 1980 és 2005 közötti tulajdonosokról semmi. Mindenki ellenőrizze magának a papírokat, a teljes dokumentáció tényleg értékesebbé teszi az autót.

– „A teljes technikát, karosszériát és fényezést érintő restaurálás, melyet márkaspecifikus műhelyek végeztek...” – csakhogy azoknak a műhelyeknek az elérhetősége kérdéses, a felújítás során felhasznált alkatrészek, anyagok eredetisége vitatható, az autó műszaki összeszedettségét semmi nem garantálja. Előfordul az is, hogy előkerül egy-egy ismertebb, neves műhely a papírokból – ők végezték a legutóbbi olaj- és ablaktörlőlapát-cserét.

– „Barn find, azaz a feledés homályából napvilágra került lelet” – tehát egy rom, minden alkatrészét, még a rendszámtábla-világítást és a váltóbotot is restaurálni kell, jobb esetben újra cserélni. Lehet, hogy bekenték kicsit sárral, elétettek némi szénát, hogy jobban mutasson, mostanában az ilyen nagyon kelendő.

– „Csodálatos patina” – a barn-find enyhébb változata. Mindene kopott, igazából jólesne neki egy, az autó vételárát tízszeresen meghaladó restaurálás, de még épp működik.

– „Benevezhető a Mille Migliára...” – ó, a csúcs-veterános világ Szent Kelyhe, az olasz Mille. Ma már csak olyan autó indulhat rajta, amilyen ott szerepelt valamelyik versenyen 1955, a versenysorozat beszüntetése előtt. Tehát nem azt jelenti, hogy jövő májusban indulhatsz vele Bresciából a gazdagok közt, hanem hogy van egy vázszámod, ami köré ha sikerül autót építened, akkor talán.

– „Gyári eredeti...” – pl. szín. Nem azt jelenti, hogy az az autó volt olyan színű, de még csak azt sem biztosan, hogy a típus létezett olyanban. Csak azt, hogy a márka talán használt akkortájt olyan festéket.

– „Minden információ szerint XXX ezer eredeti kilométer...” – a minden információ pedig két szemtanút jelent, akik esküsznek, hogy csak annyi van benne.

– „Korabeli versenytörténet, képek, a kocsit egy ismert privát versenyző használta...” – a versenytörténet azért kell, hogy igazolni lehessen a sok-sok törés miatti tákolást, egyébként a privát versenyző rosszabb esetben egy fogalmatlan, de gazdag playboy volt, aki széthajtotta a motort, mellesleg egy nagyon hasonló kocsiról tudnak is mutatni szemcsés képeket, ahogy a goodwoodi versenypálya előtt parkol még valamikor a hatvanas évek elején.

Egy kopasz, kellemetlenül flegma arcú bácsi németesen rossz ízlésű piros farmer/szürke zakó kombóban biggyeszti a száját pár emberrel odébb tőlem. Néha rájön az ötperc, és lelkesen emelgetni kezdi a tárcsát jelképező aukciós papírlapot, de nem látom át a rendszerét, ami szerint felizgul, majd lelohad. A 911-es Targánál figyeltem fel rá, s nagyjából minden második kocsinál szorgalmasan lenget, majd a licit meditatív szakaszában rendre leszakad a társaságról, és petyhüdt arcára visszatér a flegma tekintet, valahol tíz-húsz százalékkal a leütési ár alatt. Mintha nem is számítana neki, mit vesz. Mintha nem is igazán akarna venni bármit is. Vajon beépített árfelhajtó ő? Ennyire nem érdekli, milyen állatot húz ki a szák?

Lenget ő a 69-es Corvette-re, lóbál a 190 SL-re, emelget a kabrió Porsche 356-osra is. A Jaguar E-Type-ot sem veti meg, s ahogy látom, kicsit beszáll a BMW 328-asba, de hamar feladja, az túl nagy falat. Az első igazán kemény küzdelmet egy 1972-es De Tomaso Panteráért vívja, ráadásul pont azzal az angol csávóval, aki fél órája beállt elém, sokat bosszankodom miatta, mert nagyon magas és mindig behajol a képbe a legizgalmasabb pillanatokban.

Csak úgy pattognak köztük a számok, mindketten egykedvűen tartják a kártyát a kezükben, meddig bírják vajon? Jön a szokásos pihenős perc, de amikor feléled a licit, a kopasz ismét ringbe száll a brit kék csíkos inges ellen, ez már harc! Nem tudom, hogy az antipatikus bácsinak drukkoljak-e, vagy az elém furakodó angolnak, ezért az autónak kezdek szurkolni – az úgyis rém szimpatikus. Aztán, valahol 75 ezer euró táján szinte egyszerre elfáradnak a játékban, már csak ímmel-ámmal jelentkeznek, a britet hallom is fojtottan diskurálni a másik kettővel, akik mellette ácsorognak – „már nem megyek sokkal feljebb, pedig erre a kocsira számítottam” – morogja. Nyolcvanezerért talál gazdát a bordó Pantera (épp a Note 2-szintű ár, a szép, eredeti, enyhe használati nyomokat mutató példányoké, tudom meg a katalógusomból), aprópénz ez itt.

Már tényleg gyanakodni kezdek az öregre – tényleg csak azért van itt, hogy mindenkit zrikáljon? Tévedek. A következő autónál bedühödik, s úgy tartja a kártyát, hogy egy hurrikán nem tépi ki a kezéből. Övé a koppanás és egy bilikék bili, azaz egy 1960-as Porsche 356 Roadster 130 ezer euróért. Ő persze nem ennyit fizet majd érte, a Coys jutalékával együtt ugyanis már 148 445 euró a cech, egy ilyen kocsin tehát egy Magyarországon lélegzetelállítónak tartott oldtimer árát fogja az aukciós ház. A gazdagok sportja ez, innen is látszik. Az öreg pedig? Csak arra tudok gyanakodni, hogy befektető lehet, idehozott kétszázezer eurónyi zsebpénzt, hogy eltegye valami oldtimerbe, végül ez akadt horogra.

E kanyarral el is jutottunk az aukció sztárjáig, a sirályszárnyas Mercedesig. Valami jobb napon egy ilyen verda ma másfél millió eurót is megér. Ha alu-, pláne műanyag karosszériás, akkor annak a sokszorosát is, a Marilyn Monroe-féle autó, az eredeti származási papírokkal, Monroe kocsiban készült képével együtt pedig a végtelenbe tart. Ez az autó olasz (tényleg baj lehet arrafelé, mindenki eldobálja a csodaautókat?), ami nem jó jel, de ahogy bejöttünk, és elhúztam mellette, elég jónak tűnt.

Kisország-GDP-nyi lépésekben ugrálnak a számok, egész zuglói háztömbök olvadnak el minden tárcsaemeléssel. Rosszul vagyok, hánynom kell, de nem, ezt kivárom, visszatartom, olyan mégse lehet, hogy egy ilyen magas ponton hagyom el a helyszínt. Félmilliónál tartunk, de még mindig zúznak felfelé az árral, megszámlálhatatlan tárcsa lobog a teremben, ajjaj, ez nem a Pistáék pontya lesz, ez nem fárad ki hamar.

Nyolcszázezernél azonban megnegyedelődik a társaság, tiszta Doberdó. Az a pár, aki hébe-hóba bejelentkezik is láthatóan szívja már a fogát, kétszázötven millió forint táján már nagyot esik az ember a sziklafalról. A kikiáltó hatásszünetekkel operál, nagy pillanatok ezek, hagyni kell az emésztőrendszert dolgozni, elvégre ez lesz, amire hónapokig emlékszünk – a nyertes meg rossz esetben egész életében, rémálmaiban.

„Nem igaz, hogy nincs itt senkinél nyolcszázhúszezer euró” – böki be a pillanatnyi ájult csendbe, kicsit úgy hangzik a szájából, mint amikor gyerekkoromban a csövesek tarhálták a bélást a nyugdíjas néniktől a Moszkváson. Óvatos emelés, 830. Kínos lassúsággal telnek a percek – mi az, nincs megkötve az idő, mennyi pauza után kötelező leütnie a kalapácsot? Odakint, a tucatnyi Halléban vár a sok száz csoda, alig bírok magammal, megesküdtem, hogy a 300 SL után lelépek, de ez most kígyószopatás, úgyse lesz már sokkal drágább, menni kéne. De nem bírok, kell a csúcspont a narkóközpontnak. Úgy ér véget a licit, mint valami Die Hard-film, borzalmasan elnyújtott végkonfliktus, és amikor végre koppan a kalapács, a tömeg őrjöngő tapsban tör ki. Naja, azért nem látunk gyakran élőben olyan balekot, aki épp kitette egy korrekt jövedelmű magyar család összes tagja által több generáción át megkeresett pénzt az asztalra egy gyanús, öreg szarért.

De az a 850 ezer (valójában 1 088 405) euró kevésnek tűnik. Egy szép 300 SL tud 1,2-t, egy igazán jó akár 1,3-1,4-et is. Ha valahol van rá esély, hogy ilyesfajta pénzt kaszáljon az ember, az Európa legnevesebb veteránkiállításának az aukcióján adódik, azaz itt, Essenben, a Coysnál. Az aukció továbbrobog, én meg le az alsó terembe, ahol az autók állnak, a 300 SL külön emelvényen. És a csúcsnál nyomottabb ár ismeretében már én is észreveszem a hibákat.

– A rügyező bal hátsó sárvédőt.

– A lepattant lakkozású felnin a nem tökéletesen kimaszkolt fényezésű csillagos dísztárcsát.

– A speciális gumiprofil helyett fekete Teroson karosszériatömítővel kinyomott elemközöket.

– A sérült festésű dudagombot.

– A korrekt szalagbilincsek helyett alkalmazott modern AWAB-bilincseket a motortérben.

– A kilógó ajtótömítést.

– A rommá repedt szélvédőgumit.

– A korántsem Concours-színvonalú kocsialj-elemeket.

– A még alattomosabban festéket hosszan ledobni készülő jobb hátsó sárvédőt.

Úgy látszik, a milliomosok sem teljesen hülyék, bár ezek után nekem még kicsit soknak is tűnik az ár. Viszont, ha belegondolunk, ennyi belefért.

A 300 SL árnövekedése az elmúlt hat évben 179 százalék volt, ezért ha most egy százassal többe is került most ez az autó, simán lehet, hogy fél év múlva már haszonnal el lehet majd adni. És ne feledjék, Európában sok bank már negatív kamatot ad a befektetett pénzre – pontosabban a kuncsaft adja a kamatot a banknak azért, hogy ott tarthassa. Ahhoz képest bármi, aminek felfelé megy az ára, egyben sokat ér, ötös a lottón.

Az esseni Coys árverés leütési árait itt találják. Nekem meg óriási élmény volt, csak úgy privátban.