Három kör a pokolban

Megbocsájtok.

Utolsó bejelentkezésemben azt írtam, ha a Marea kibírja ezt a túrát, akkor minden garázsban elhangzott indulatszót, minden aknában rám hullott olajcseppet elfeledek, és csak a szépre fogok emlékezni. Ma pedig megszolgálta a fenségesen gurgulázó Marea a beleöntött raklapnyi energiát, hiszen tudjuk, a szereléssel töltött órákért általában perceket kapunk cserébe a pályán.

Jó lenne persze, ha hétfőn még tudnánk menni pár kört, meg ha szépen haza is vinne minket, ahogy idehozott, de innen már emelt fővel térhetünk haza, bárhogy is alakul. Négy kört teljesített a Nordschleifén, mindenféle műszaki probléma nélkül. Azt a bizonytalan eredetű, olajszagú kis füstöcskét, ami a keményebb menetek után megálláskor terjengett belőle, most ne számítsuk ide.

Pedig a megérkezés tegnapi mámorát ma reggelre kihorkoltam magamból, és a korán kelős, morgós fejemmel álltam neki a hajnali párában kereket cserélni. Amíg a hátsó ülés helyén velünk utazó semi slickes felniket csavarozgattam a Mareára, csak nem akart oldódni az az átkozott csomó a gyomromban, ahol ilyenkor a feszültség összegyűlik. Tudom, felesleges ilyenkor rágódni, de olyan alkat vagyok, hogy az amúgy csapnivaló memóriám ilyenkor lejátssza az összes rémképet, a riogatásokat, amiket hallottam előtte, ne higgyem, hogy olyan lesz, mint szimulátoron, az ijesztgetéseket, hogy majd jól ellöttyen az olaj a karterban, a keresztbe forgós, palánknak csapódós videókat a youtube-ról.

Richtig le volt már zárva a pálya, amikor kilenc körül kiértünk. Persze baleset miatt. Nem ez a legjobb balzsam ilyenkor az ember idegeinek. A pálya bejáratánál mintha Közép-Európa legelvetemültebb autóbuzijainak válogatottja gyűlt volna össze, akik százszámra toporogtak türelmetlenül, hogy végre feljuthassanak. Na ebbe a falkába rontottunk bele a romboló öthengeres hanggal a legeslegelső körünkön, amit a Zöld Pokolban megtettünk.

Mondták, hogy meg fogok illetődni, amikor felmegyek, magam is tudtam, hogy így lesz, de az első öt kilométeren, ami egyébként a legkönnyebb, és mindenki meg tudja jegyezni, úgy szédelegtem a pálya jobb szélén, hogy el se tudtam képzelni, milyen az, ha nem balról előzgetnek folyamatosan. Csak a tükröt néztem, próbáltam eltakarodni a nagyfiúk elől, közben számolgattam a pálya szélén frissen összetörött autókat, egy, kettő, három, a kör végére összejött vagy öt. Ötödikben felejtettem a váltót, bénáztam az íveken, közben azért figyeltem, hol vizes a pálya, hol száraz, melyik kanyar mennyire más, mint szimulátoron. A kígyó tekergése, a kifelé, befelé lejtések, még a zuhanórepülés és a hegymenetek se leptek meg, annyit hallottam már róla előtte, de több kanyar is van, amit egészen más tempóval lehet támadni, mint eddig gyakorlás közben. Sokkal lassabban, különben kirepülsz – nem a susnyásba, hanem a kőkemény palánknak.

A kör második felére kezdtem belerázódni, már közelítettem ahhoz az iramhoz, amit óvatos kezdésnek megcéloztam magamban. Ez is csak egy pálya, persze nagyon alattomos, a legnehezebbek egyike, ezt túlzás nélkül állíthatjuk, de a Mareával szerencsére nem vagyunk olyan vészesen gyorsak azokon a helyeken, ahol nagyon lehetne menni és nagyon el lehet dobni. A 11:30,7-es köridő után azt mondtam Pistának, nem lesz meg a tíz, rohadt messze vagyunk tőle, de oltári jó a buli, menjünk még.

Nem kell ide nagy fék, ezt még a hiperóvatos, bénázós első körömben is meg tudtam állapítani. Egyetlen olyan hosszú, szigorú fékezést sem kell bemutatni, mint mondjuk a Hungaroringen a célegyenes végén, talán még akkor se, ha nagyon jól megy már az ember. Az én mostani szintemen pedig meg se melegítem rendesen a tárcsákat. Mondhatjuk, túlkészültük, de amíg nincs itt az ember, és nem tapasztalta saját seggével, fogalma sincs az egészről. Azért nem bántam, hogy ahol mégis fékezni kell, ott magabiztosan, hatékonyan tudtam beleállni a pedálba, és az autó lassult, ahogy kellett.

A futóművet is csak dicsérni tudom, bár ez inkább vak szerencse, mint az érdemem. Sokkal kevésbé esetlen, mint a Hungaroringen, mivel itt nem az utolsó ezred G-t keresgéljük a kanyarokban, és az aszfalt minősége is rosszabb, bár messze nem olyan rázós, mint amire számítottam. A bukkanók tetején kell nagyon észnél lenni, hogy ott ne fékezzen az ember, meg a tempós kanyarokban, mert hajlamos elbizonytalanodni, kóvályogni, de ez természetes, minden autónál meglévő jelenség.

Legalább fél óra szünet kell két kör között, amíg fejben elrendezek mindent, és kifújom magam. Nagyon sokat kivesz belőlem a pálya, mintha 11 és fél perc alatt négy sakkjátszmát kéne lejátszani, és közben elcsellózni Beethoven ötödikjét. Pihengetünk az autó mellett, közben álmélkodunk, hogy gondolták azt, hogy egy gyors kör után negyedórán át araszoltatják a felhevült gépeket, mielőtt lehajthatnak a pályáról, és hogy mennyire iszonyatosan túl van árasztva ez a hely egy vasárnap délelőtt.

A második köröm sokkal összeszedettebb, egy-két helyen már eltalálom a jó íveket, de a sebességeket nagyon nem érzem még. Szerencsére sikerül mindenhol alulról közelíteni, sehol nem sok, cserébe rengeteg helyen kevés, és vagy tíz fékezést teljesen kihagyhattam volna. A Fuchsröhrében lefelé elkezd csepegni, az alján már szakad az eső, de ötszáz méter múlva megint száraz a pálya. Istenien tapad a gumi, óriási önbizalmat ad, csodás dolog az R888.

Szigorúan koncentrálok, nem hagyom elkalandozni a figyelmem, csak a pálya van és én, meg persze a forgalom. Már nem csak engem kerülgetnek, én is előzök. Alig akad egy-két hely, ahol gyönyörködhetek az öthengeres zúzdahangban, az irdatlan hosszú, hegynek felfelé szakaszok is sokkal hamarabb pörögnek le, mint szimulátoron. Kegyetlen jó a pálya, de eszméletlen sokat kéne itt gyakorolni, hogy valami értékelhetőt menjek – ez a benyomásom a második, 10:54,1-es köröm után.

Éppen csak dél van, de már fáradtnak érzem magam. Azon gondolkodom, ebéd előtt egyáltalán menjek-e még egyet, mert éhesen nem jó a menés. De ha nyitva a pálya, menni kell, mert a reggeli várakozás után megint lezárták fél órára. Veszek egy nagy levegőt, és felmegyek, most mintha kisebb is lenne a forgalom.

Hé, valami történt, már engem tartanak fel, nem én vagyok a mozgó akadály. A Porschék persze sorban zúgnak el mellettem, de már több kanyarkombinációt össze tudok fűzni, és a tíz fölösleges fékezésből öt legalább kimaradt. Imádom a Toyókat, egy-két kanyarban már megvolt a tempó, amiért érdemes volt feltenni őket. A Fuchsröhréből már gyorsabban jövök ki, mint szerettem volna, mert tudom, hogy nem kell elvenni, de az is kiderül, ha ugyanott hússzal többel megyek, már eldobja egy alattomos aszfalthullám, ami az előbb mintha ott se lett volna, és hirtelen nagyon közel van a szalagkorlát, amikor ki kell engedni a szélére. Ej, ez majdnem sok volt, csak ésszel!

Amikor összejön egy kanyar, mindig hűtöm magam, nem szabad elbizakodni, hello, ez a harmadik köröm a Nordschleifén! Csak arra figyelj, mi a következő három kanyar, ha éppen tudod. Tízből kilencszer tudom, de ha egy kicsit bizonytalan vagyok, inkább elveszem. Nagyon-nagyon sokat kéne még itt menni, hogy azt mondhassam, tíz másodpercre vagyok az autóval elérhető legjobb köridőtől.

Magamhoz képest jónak éreztem, mégis majd kibújok a bőrömből, annyira örülök a 10:15,0-ás időnek. Volt egy sárga zászló, ahol lassítani kellett, meg el kellett engedni pár autót kevésbé szerencsés helyen, de ahogy elnézem ezt a vasárnapi Touristenfahrtot, ezen a körön kegyelmes volt hozzánk a Nordschleife, ennél sokkal több zűr szokott lenni.

Pista azt mondja, kíméletlenül hajtom a gépet, és hát van benne valami. Amikor az utolsó kanyar után pár száz méterrel beállunk a pályáról lehajtó araszoló sorba, alig látható füst terjeng időnként az autónk körül, a szél be is hozza az égett olaj bódító szagát. Nem szállhatunk ki, hogy megnézzük, mellettünk száz-sokkal zúgnak el, akik egyenesen továbbmennek a következő körre, talán sosem tudjuk meg, csak a kartergázcsövön fújta-e ki a gőzt, vagy valami más füstölt.

Most már elárulhatom, a tíz perces cél csak egy aljas trükk volt, hogy legyen min izgulni. Mi is baromi kíváncsiak voltunk, összejöhet-e, és azt hiszem, senki se vádolhat azzal, hogy nem próbáltam meg mindent. De ez után a 10:15-ös kör után úgy érzem, nem kell szégyellni magam, viszont óriási mázli kéne, hogy az én Nordschleife-tapasztalatommal bebújjunk tíz alá. Nagyobb kockázatot nem szeretnék vállalni, mert tényleg trükkös a pálya, könnyű besokallni, hibára pedig nincs hely.

Például már ahhoz is mázli kellett volna, hogy vasárnap menni tudjunk még egyet. A harmadik köröm után Pistával is elveszejttettem a Nordschleife-szüzességét, majd ebédeltünk egyet, henköltük egy kicsit a kísérőautónkat, végül mire visszaértünk a pályához, éppen valami special eventre bérelték ki a pályát, ezért bezárták egy órára. Lett volna még egy menet hattól hétig a nap végén, de megcsúszott a program, így mindössze tíz percig nyitották meg a sorompót, amibe én az óriási tumultusban öt autó híján, de nem fértem be.

Ez egy ilyen játék, nem szabad panaszkodni. Mentem három kört a Nordschleifén, ahol Caracciolák, Laudák és Huntok jártak előttem. A Marea pedig kibírta, és végül sikerült összerakni egy kört, amit már meg merek mutatni másoknak is. Egy kis szerencsével holnap is autózunk még, de ha nem, akkor is merem állítani, hogy maximálisan elégedetten megyünk haza.