Perecek, merénylet, Pápa

2016.10.05. 07:38

A TC e-tap2 második napjának legelső feladatleírásában annyi volt, hogy pár rekesz sós perecet kellene eljuttatni az Imre pékségtől (a Rulettkerék-sorozat szponzorai ők) a Tűzoltó utcai gyermekkórházba. Aztán a rámpán megláttunk egy raklapra stócolt, embermagasságú rekesz-hegyet. Mi a...? Ezt mégis hogy? – tettük fel egy emberként a kérdést. Ennyi rekesz akkor se férne bele a Soulba, ha kidobálnánk a hátsó üléseket, a kalaptartót és minden csomagunkat. Itt valami félreértés lesz. De nem, ezt mind nekünk kell elvinni.

Naivitásomra jellemző, hogy meg voltam róla győződve, valami kommunikációs malőr folytán állt elő a helyzet. Pedig aztán, mikor Papp Tibivel beszéltem telefonon, kiderült, ez bizony nem félreértés volt, hanem kibabrálás akart lenni, és elrontottuk a játékot. A cél az volt, hogy  szinte teljesíthetetlen feladatot adjanak, amivel mi jól leizzadunk. De ezt nem tudtuk, ráadásul senki nem mondta, hogy az összes rekeszt be kell raknunk Soulba. Ezért úgy döntöttünk, hogy szeme lőtt tartva a kis betegek érdekeit, hogy tényleg megkapják tíz óra körül a pereceket, befogjuk a dokumentálási és egyéb célokból velünk tartó Nirót is. A két kocsiba elfért az összes rekesz, gyakorlatilag fele ide, fele oda ment ládáknak. Meglepő, hogy csak a hátsó ülésre pakolva is simán, kényelmesen be lehetett rakni hat nagyobb és öt kisebb rekeszt a Soulba.

Mi örültünk, hogy ilyen gyorsan és ügyesen megoldottuk a feladatot, viszont Papp Tibiék nem voltak ennyire oda a megoldástól. Ha kukoricára nem is kellett térdepelnünk, nagyon határozott utasításba kaptuk, hogy innentől kezeljük úgy a Nirót, mint ha ott se lenne, semmilyen feladatba nem vonhatjuk be, csak ha arra külön utasítást kapunk. Világos beszéd, ezt már értjük. Roger that. Közben azért feltöltöttük a facebookra azt a videót, amin megörökítettük, milyen kevésen múlt, hogy az egyhetes Soul-túra másfél napossá váljon.

A második nap legfontosabb eseménye egyértelműen a kórházi látogatás volt Nagyon érdekes dolog megtapasztalni, hogy bár az egészségügyi intézmények levegője nem csak a gyógy- és fertőtlenítőszerek szagától súlyos, de durva portartalommal is bírhat. Mással nehéz lenne magyarázni, miért is kellett három férfiembernek folyton krákognia, orrot szívnia. Még a szemünkbe is ment valami, amikor az onkológián válogattak a mosolygó gyerekek a perecek közt. Itt mindegyik gyerek olyan természetességgel tölti a hétköznapjait, társasozik a játszóházban, miközben a karjából kilógó cső végén pittyeg az infúziós gép, hogy szinte el is felejti az ember, hol jár. Persze a tar kopasz fejek látványa félpercenként ránt a valóságba – ez nem egy olyan játszóház, ahová az unatkozó kölyköket dobják be a szülők.

Kényelmetlenül éreztük magunkat, hiszen nem mi sütöttük a pereceket, nem is mi vettük őket, csak learatjuk a babérokat, nekünk köszönik meg a gyerekek. Sőt, már az is nagyon furcsa volt, hogy sós perecekkel kopogtatunk be a kórtermekbe – nem valami komoly ajándék, csak egy apró figyelmesség. De mint Aranyosi Judittól, az örökké mosolygós és kedves klinikavezető főnővértől megtudtuk, ezek az apróságok nagyon is sokat jelentenek a bent gyógyulóknak. Nem csak a lekváros bukta vagy sajtos kifli, de ha az ünnepekkor az adományokból jut valamilyen ajándék, vagy csak a fájdalomdíjas kosárba kerül pár apróság, amivel a bátor betegeknek lehet kedveskedni, mind nagyon is számít. Ilyenkor érti meg az ember igazán, hogy mennyire fontos, hogy vannak, akik valamilyen formában segítenek. Remélem mi is sokáig tudunk még egy kicsivel hozzájárulni a gyorsabb gyógyulásukhoz, és egyre többen lesznek, akik valamivel, bármivel segíteni tudnak akár a Tűzoltó utcaiaknak, akár másoknak.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.