7,9 litert ígért és 15-öt fogyasztott az Insigniája

2017.09.18. 06:37
Ferenc korai benzines-turbós Opel Insigniát vásárolt, mert papíron minden elképzelésének megfelelt ez a kivitel, sőt, ígéretesek voltak a fogyasztási adatok is. Később kiderült, mindet érdemes megszorozni kettővel, hogy megkapjuk a valós értékeket. Mit lehet tenni ilyenkor?

A kereskedők, újságírók, de az autósok nagy része is tudja, hogy az új autók katalógusban közölt fogyasztási adatainak semmi köze a valósághoz. Azt már kevesebben tudják, hogy miért, azt pedig még kevesebben, hogy mindez jogilag rendben van-e, vagy számon kérhető-e a gyártótól a soha el nem érhető fogyasztási adat?

Ha új autót veszünk, az adásvételi szerződésben és a csatolt műszaki adatlapon szereplő adatok (például az autó azonosító számai) egyértelműek, és az átadás során többnyire ellenőrizhetőek is. A fogyasztás vizsgálata azonban korántsem ennyire egyszerű. Nem csupán arról van szó, hogy azt egy sereg külső tényező is befolyásolja (időjárás, vezetési stílus, terepviszonyok stb.), de arról is, hogy a gyártók adatszolgáltatási kötelezettségét Európában a mindenkor hatályos mérési szabványok határozzák meg.

Előfordulhat azonban, hogy az autó a bejáratási időszakot követően a szabvány szerinti mérési eljárásban sem tudja reprodukálni a gyári értékeket. Ez történt annak az Insigniának az esetében is, amit Ferenc vásárolt 2009-ben. Először 2010-ben reklamált az autó fogyasztása miatt, végül a pereskedés 2013-ban zárult le – nem mai az eset, de a tanulságai most is érvényesek.

A viszonylag gyakori 1,6 literes, 180 lóerős, benzines változatról van szó. Az autó nagyon sokat fogyasztott, függetlenül attól, hogy ki és hol vezette, illetve milyen benzint tankolt. Az Opel ennél a változatnál száz kilométerre 10,9 literes városi, 6,2 literes országúti és 7,9 literes vegyes fogyasztást tüntetett fel az NEDC szabvány szerint.

Ehhez képest Ferenc autója, az első 30 ezer kilométer alaposan dokumentált adatai alapján városban 16-17, országúton 14, vegyes használatban pedig 15 litert fogyasztott száz kilométeren, akár a benzinkúti bizonylatok adatai és a futásteljesítmény alapján számolt, akár az Insignia fedélzeti számítógépén jelzett átlagaiból indult ki.

Miután a márkaszervizben végzett vizsgálatok és beállítások után sem változott a helyzet, ráadásul az Opel és a kereskedő is hárított, Ferenc pereskedni kezdett. A perben nem a gyári adatokat kérhette számon a valós forgalmi adatokra alapozva, hanem olyan hivatalos méréseket kellett végeztetnie, amelyek megfelelnek a gyártó által használt menetciklus-futásnak.

Az Opelt görgős próbapadra tették a Közlekedéstudományi Intézet laboratóriumában, és a szabvány szerinti terhelésnek vetették alá. A benzinfogyasztást a mért kipufogógáz emisszió értékekből, úgynevezett szén egyenérték számítás alapján határozták meg. A mérések alapján 20-26%-kkal fogyasztott többet az Insignia az előírtnál, ráadásul úgy, hogy a gyártói adatok felső határértékeit vették alapul az összehasonlítás során.

A vizsgálatok során megmérték az üzemanyagrendszer tápnyomását hideg- és üzemmeleg motorral, illetve megmérték a hengerenkénti tömítettségét és sűrítési végnyomást is. Erre azért volt szükség, hogy kiderüljön, ha Ferenc netán százezer kilométerrekkel többet ment az autóval, majd visszatekertette a kilométerszámlálót és valójában a motor kopása miatt nőtt meg ennyire a fogyasztás. A mérések és vizsgálatok alapján ezt a lehetőséget kizárták.

Kiderült, hogy az Opel - valós fogyasztási adatokat amúgy sem tükröző - szabvány szerinti fogyasztási adatokat sem tudta tartani. Ez pedig jogi értelemben hibás teljesítést jelent, amit elsősorban javítással vagy cserével köteles a forgalmazó orvosolni.

Mivel a szinte újrszerű Insigniának nem volt megjavítható műszaki hibája, egyszerűen nem tudott kisebb fogyasztást produkálni. Ferenc kocsiját végül kicserélték egy másik motorváltozatban készült Insigniára, ezen felül megtérítették neki a 30 ezer kilométer során produkált többletfogyasztásból eredő költségeit, a szakértői vizsgálat 250 ezer forintos költségét, és nagyobb részt az egyéb perköltségét is.

Ebből a konkrét esetből sem a gyártóra, sem a típusra, de még az 1,6 literes turbós-benzines Opel Insigniákra vonatkozóan sem lehet általános következtetést levonni.

Felvetődik a kérdés, hogy mi a helyzet a használt autókkal? Mit tegyen, aki akár egy ugyanilyen Opelt vásárol most használtan, mert reménykedik a szolid fogyasztásban és akkorát csalódik, mint Ferenc. A használt autó eladóját is terheli valamilyen szavatossági kötelezettség a fogyasztási értékekért? Alapvetően nem, nincs ilyen kötelezettsége az eladónak, kivéve, ha az adásvételi szerződésben valamilyen értéket kifejezetten állít. Ez azonban nem jellemző.

A fogyasztásnövelő konstrukciós (tehát a működést ki nem záró) hiba használt autó vásárlása esetén az esetlegesen még fennálló jótállási időn belül a forgalmazón, gyártón kérhető számon, mivel a jótállási jog a jótállási időn belül a mindenkori tulajdonos személyéhez tapad. Használt autó esetén is felel az eladó az általános szabályok szerint minden olyan fogyasztásnövelő rejtett hibáért, ami már az adásvétel pillanatában megvolt. Ezek azonban javítható hibák, így az érvényesíthető szavatossági jog is elsősorban a javítás.

Értelemszerűen nem minősülhet hibának az autó futásteljesítményéből, életkorából adódó fogyasztásnövekedés, csak az olyan egyedi konkrét hiba, amely az adott típustól ésszerűen elvárható fogyasztási értéket – ami semmi esetre sem azonos a gyártói adatokkal - jelentősen megnöveli.

Senki ne rohanjon a bíróságra, csak mert az autója 2 literrel többet fogyaszt százon, mint amennyit a prospektusban olvasott. Viszont, ha valaki irreális eltérést tapasztal az ígért átlagokhoz képest, indokolt lehet laboratóriumi vizsgálatot végeztetnie aszerint a szabvány szerint, amely alapján a gyártói adatokat közölték. Jó tudni, hogy ilyesmit itthon is végeznek, és eredményeit a bíróság elfogadja szakértői véleményként.

Ha nincs más, a fogyasztást befolyásoló műszaki probléma (pl. a rendszerbe került koptatóanyag), és a menetciklus-adatok ennek ellenére sem reprodukálhatók, akkor jöhet a javítás, esetleg a csere, vagy az értékcsökkenés megtérítése, illetve súlyos hiba esetén elállhatunk a szerződéstől, visszaadhatjuk az autót és visszakérhetjük a pénzt.

A vizsgálat sokba kerül, ezért érdemes alaposan átgondolni, hogy ezt bevállalja-e a tulajdonos, mert ha kiderül, hogy az autó azért fogyaszt sokkal többet, mint ígérték, mert nehéz a lábunk, vagy mert mindig két kilométereket megyünk és folyton hideg a motor, előfordulhat, hogy maga a vizsgálat deríti majd ki, hogy nincs igazunk és nincs okunk reklamálni.

Jelenleg még a NEDC (Új Európai Vezetési Ciklus) szerint adják meg a személygépkocsik fogyasztását, ami helyett jön a WLTP (Világszerte Harmonizált Könnyű Jármű Teszt Eljárás). A WLTP szabvány a valósághoz közelebb álló adatokat ígér azok után, hogy kiderült, a labormérésekkel így-úgy előállított alacsony átlagokat közúton még maguk a mérnökök sem tudják tartani.

Szakértők szerint azonban az új szabvány értékei sem fogják megközelíteni a valós forgalomban produkált fogyasztási átlagokat, erre alkalmasabb lenne az RDE (valós közúti emissziós mérés) illetve a PEMS (hordozható emissziós mérési rendszer). Joggal kérdezik, hogy ennek így mi értelme van.

Műszaki szempontból annyi biztosan, hogy az egységes szabvány alapján közölt fogyasztási adatok alapján minden autó összehasonlítható, így látni fogjuk, hogy viszonyul egymáshoz az egyes típusok fogyasztása. Legalábbis a laborban mért fogyasztásuk.

Az autógyártóknak minden reklámban kötelező egyértelműen megjelölnie, hogy a feltüntetett fogyasztási adat mely szabvány szerint értendő. Ha jobban megnézünk egy mai autóreklámot, azon biztosan szerepelni fognak az adott típus átlagai (tól-ig értékként, az összes motorváltozatra vetítve), persze egészen apró betűkkel.

Ha autót veszünk elemi érdekünk, hogy utánanézzünk ezeknek a dolgoknak, és ha a kereskedésben netán nem tájékoztatnak, illetve a brosúrákban, marketinganyagokban, adásvételi szerződésben sem írják le, hogy hivatalosan mennyit fogyaszt majd az új autónk, akkor ezt utólag számonkérhetjük a kereskedőn, de akár a gyártón is.

Magyarországon jelenleg is hatályban van egy 2002-ben született együttes miniszteri rendelet*, amely kifejezetten a forgalomba kerülő új gépjárművek üzemanyag fogyasztási és széndioxid-kibocsátási értékeiről történő tájékoztatás részletszabályait írja elő. Az új autók fogyasztására és CO2-kibocsátására vonatkozó adatairól a fogyasztókat üzemanyag-gazdaságossági címkével, üzemanyag-gazdaságossági ismertetővel és a rendelet szerinti egyéb módon kell tájékoztatni.

Ezekben tilos olyan más jelzést, szimbólumot vagy feliratot elhelyezni, amely a rendeletben foglaltaknak nem felel meg és félreérthető. Ez a rendelet lényegében az adott gyártmány és típus forgalomba helyezéséhez szükséges engedélyeztetési eljárás során rögzített, a közlekedési hatóság által jóváhagyott értékek megismerhetőségét biztosítja.

A cikk szerzője a DAS Jogvédelmi Biztosító jogtanácsosa.