Igazságot a dízel Grandlandnak!

2018.06.01. 21:39

Ha Szarajevóban élnék, garantáltan kuplungozásra szakosodott műhelyt nyitnék. Vannak utcák, amik olyan meredekek, hogy egy elsőkerekes autó nyirkos aszfalton már csak elpörgő kerékkel indul el, ha egyáltalán. A Trebević hegy úgy magasodik a főváros fölé, hogy tulajdonképpen egy része ránőtt, ezért az utcák olyanok, mint a kis olasz falvakban, csak közel függőlegesek. A háromhengeres benzinesben néha fel is merült, hogy ha egyszer megáll, akkor ott is marad, aztán végül zokszó nélkül felment.

A dízel ilyen problémákkal nem küzd, csak amikor emelkedőn hármasból kettesbe vált az automata, akkor ránt komolyabban, de simán lehet, hogy ez üzemszerű. Alig 25 percnyi függőleges menet után elértük a bobpályát. Szarajevó 1984-ben rendezett téli olimpiát, elsőként a szocialista táborban.

Ültem már bobban, mivel 120-as tempót megy úgy, hogy a pálya két oldala mindössze 20-20 centire van, elég intenzív az élmény. Azok az idők persze elmúltak, amikor itt sportesemény zajlott, mindössze 8 évvel az olimpia után a bobpályát lövészároknak használták a szerb haderők. A modern hadviselés történetének leghosszabb ostroma kezdődött, három éven és tíz hónapon át tartották blokád alatt a fővárost. A fémelemeket már lelopták, a golyónyomok, és a 40 milliméteres lövedékek tölcsérei viszont így is látszanak.

A legtöbb országban, ahol elhagyott helyeket kajtattunk, buktuk a bulit, hiszen ezeket gondosan elzárják és őrzik. Nem így Boszniában: turisták sétálnak fel, fotózkodnak, így, hogy a fenyőerdő közepén telefújták a félcsövet graffitivel, még igazából látványos is. Nem tudom, mi az ország szándéka vele, de ez így a parlagon heverve is ütős.

Nem bírtuk ki, hogy bringával ne guruljunk le rajta, állítólag 60-as tempót lehet elérni, ami nem olyan drámai, viszont nagyon közel vannak a falak, és a döntött kanyarok is problémásak, hiszen a sok réteg grafiti borzasztóan csúszik. Ennek ellenére a problémát megoldottuk, rég volt ennyire maradandó gurulásunk.

A délután akkora viharral kezdődött, hogy majdnem lemosta a Grandlandot a ház elöl az ár. A bringázást ezért autózással váltottuk fel, bár két alkalommal is akkora jegek hullottak, hogy ki kellett állni egy kútra, mert féltettük a fényezést. Igman viszont egész nyugodt volt, 1200 méter magasan van, itt elsőre egy elhagyott hotelbe futottunk bele.

Olcsó poén lenne az elhagyott sportlétesítmények és az aktuálpolitikai kérdések között párhuzamot vonni, de az olimpiai szálló alapján elég epikus rom lesz a Pancho Arénából. Egyszerre szomorú és vészjósló, de bemenni nem akaródzott. Vigyázni kell az erdőben való kószálással is, egy 2017-es jelentés alapján az ország területének 2,2%-a még mindig elaknásított területnek számít, felfele jövet meg is előzött egy kisteherautó, amire egy aknamentesítő cég logóját nyomták.

A hoteltől alig pár kilométerre magasodnak a sísáncok, ahol nem is az elhagyatottság a legmeghatározóbb élmény, hanem, hogy milyen istentelen hatalmasak. Amíg csak a tévében látja az ember a közvetítéseket, fogalma sincs, hogy milyen magasról, milyen meredeken kell lejönni. Mindig azt hittem, hogy az az igazi állat, aki raliautókkal hajt 200-zal a fák között, de nem, de aki innen leugrik, az valószínűleg járni alig tud, akkora tökei vannak.

A háború alatt persze ez is új szerepet kapott, mesterlövészek használták lőállásnak. Kísérteties a teljesen lefosztott, kibelezett épület, ami fémből van, azt elvitték, így a cirka 15 méter magas torony is, amelyben a lépcsőházban korlátok nélkül kéne mászkálni. Így maradt maga a sánc, ami olyan meredek, hogy a műanyag talpú SPD-s bringás cipőben nem tudtam felmenni. A pálya alatti egykor arénában most játszótér van, pár suhanc focizik. Elég elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaha is a működhet még, de mementónak és figyelmeztetésnek így is jó. A pálya tövében, a dobogón ücsörögve értettük meg, mi a rémisztő az egészben: a háború előtt alig 8 évvel ez az ország még simán összehozott egy olimpiát, aztán egy villanás alatt a modern történelem egyik legvéresebb konfliktusa bontakozott ki.

Az Opelek köszönik, jól vannak, reggel csináltunk egy rátankolásos mérést, hiszen tegnap még beléjük tekerünk 350 kilométert. Kemény volt, vánszorgós hegymászás, kamion-előzgetés, és országút ugyanúgy volt benne, mint egy kevés autópálya. Az eredmény 6,6 liter a benzinesnél, 6,1 a dízelnél, természetesen bringákkal a tetőn. Holnap folytatjuk a méricskélést, ami azért lesz különösen érdekes, mert olyan helyre megyünk, ahová nem visz aszfalt. Terepjáróval vagyunk, bírnia kell. 

(Kattintsák végig a galériát, elég erős képek készültek)

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.