Így (nem) lesz a gyerekedből autószerelő?

2018.11.21. 06:29 Módosítva: 2018-11-21 11:57:18

Rohamosan fogynak az autószerelők Magyarországon, pedig bizonyos szervizek akár félmilliót is fizetnének egy rendes, tapasztalt szakembernek. Elmentem a Bánki Donát Közlekedésgépészeti szakközépiskola és szakgimnázium nyílt napjára, ahol a problémát máshogy magyarázzák a szülők, máshogy a diákok és egészen máshogy a tanárok.

Az igazgatói iroda az emeleten található. Vörös bársonykötél zárja le a lépcsőt, a szokásos iskolai zsivajt sem hallani fentről, de a Bánki Donát Közlekedésgépészeti Szakgimnázium és Szakközépiskola jelenében egyébként is van néhány markáns választóvonal. Az ország autószerelőinek, karosszérialakatosainak és fényezőinek jelentős részét képzik itt, legalábbis elvileg. Gyakorlatilag viszont sokan sosem állnak be dolgozni egyetlen műhelybe sem, hiába ígérnek akár félmilliós fizetéseket a munkaerőhiányt nyögő cégek. Hová tűnnek a fiatalok?

Dr. Madaras Attila igazgató és néhány megkérdezett tanár egészen másként látja a diákok helyzetét, mint a tizenegyedikesek, akikkel szóba elegyedtem a felsővezetői bemelegítés után; vagy a szülők, akikkel együtt hallgattam bele a hivatalos beszédekbe. Az igazgató és a tanárok szerint a tizenéves generáció képességeivel és motivációival baj van, a diákok szerint rossz irányba mennek a dolgok a Bánkiban.

A legnagyobb magyarországi autószerelő iskolába körülbelül nyolcszázan járnak, és a létszám, ha kis mértékben is, de évről-évre csökken, ahogy egyébként a legtöbb magyar középiskolában. A gimnazisták négy évig elsősorban közismereti tárgyakat tanulnak, és csak másodsorban készítik őket a szakmára, majd további egy év alatt szerezhetik meg a technikusi oklevelet, amellyel el tudnak helyezkedni.

A szakközépiskolások három év alatt jutnak el a végső bizonyítványig, nekik az érettségihez kell továbbtanulniuk. Az iskola jövőre motorkerékpár-szerelést, illetve az alternatív hajtási rendszerek javításához szükséges ismeretekre építő továbbképzéseket indít, hogy megállítsa a lemorzsolódást. Nyilván segítene finomhangolni a rendszert, ha látnák, kiből mi lesz, miután végzet. A vezetőség nem tudja, hogy hány egykori diák marad a pályán, mert régi bánkisok zöme soha többé nem ad hírt magáról, miután befejezi a sulit. 

Madaras Attila szerint a Bánki jó iskola, a fenntartó is sokat segít az eszközbeszerzésekben. Ahogy fogalmaz, van lehetőség a helyben, fel lehet fejleszteni, miközben a gyerekek közül sokan "még tizennégy éves korukban sem tudják", hogy mivel akarnak foglalkozni. Ugyanezt meghallgattam több gyakorlati tanár szájából is, így elhiszem, hogy ez a közös álláspont a tantestületben.

Bár tényleg kézenfekvő a maifiatalokozás, én nem irigylem a kamaszokat. Úgy tűnik, a magyar közoktatás még mindig felnőttséget, és mielőbbi nemzetgazdasági hasznot vár el tőlük, miközben a kamaszkor nem arról szól, hogy az ember eltökélten tör a szent cél felé. Jellemzőbb, hogy belevág néhány dologba, szerencsés esetben fellázad a felnőtt doktrínák ellen, és végül megtudja, mi érdekli. Meg mellesleg hogy kicsoda ő valójában. Addigra persze tizenkilenc-húsz éves lesz, és pályaelhagyó, vagy többszörös pályamódosító, esetleg elmegy Magyarországról.

Dr. Madaras Attila közgazdász azután került az iskola élére, hogy a korábbi igazgatót, Kovács Leventét leváltották, és közalkalmazotti státuszát is megszüntették. Egyik helyettese mandátuma lejárta előtt mondott le, a másik közös megegyezéssel távozott. Az ügy tavasszal pattant ki, miután névtelen bejelentések nyomán ellenőrzések indultak a Bánki működésével kapcsolatban. A hivatalos magyarázat szerint az adminisztratív hiányosságok feltárása és a hibák orvoslása érdekében.

Azt hiszem nem csak én, de azok a szülők sem gondolkodnak most ilyesmin, akik eljöttek a promóciós rendezvényre, hogy megnézzék a helyet, a tanárokat, a tanműhelyeket, meghallgassák az új igazgatót, vagyis támpontokat szerezzenek a gyereküknek. Andreával egy tanműhely végében ácsorgunk,  láthatóan csalódott, amikor megtudja, hogy fia, Attila összevont osztályban tanulhatja a vasutas szakma alapjait. Ati imádja a vonatokat, a rokonok közt sok a mávos, ezért nem meglepő a gyerek érdeklődése. Hogy a Bánkiban mi vár majd a fiúra, tippelni sem merek, de kicsit aggódom, ahogy azokért a kamaszokért is, akik nem igazán jó tanulók, későn érnek, esetleg egyedi foglalkozásra van szükségük a felzárkózáshoz. Mint annak idején nekem.

Néhány szülő diszgráfiát emleget, mások nyelvtanulási nehézségeket, vagyis csupa átlagos és idővel elmúló problémát. A tömegen érzékelhető egyfajta bizonytalanság, mert amikor egy gyerek bekerül egy iskolai közösségbe, nem szerencsés gyorsan kivenni onnan, ha mégsem megfelelő a számára. Aki viszont lemarad, vagy összekapja magát, begyűjt egy tonna kudarcot, és ha nem történik csoda, belőle is befordult felnőtt lesz. 

Tizenegyedikes srácokkal beszélgetek a földszinten. Bár az igazgató szerint érdemes fenntartásokkal kezelni, amit a gyerekek mondanak, én az iskolavezetés állításainak tökéletes ellentétpárjait hallom tőlük. Heten-nyolcan állhatnak körülöttem, és akik szívesen beszélnek, általában elégedetlenek azzal, ami a Bánkiban zajlik. Egy évük van még az érettségiig, és további kettő, ha a technikusi végzettséget is meg akarják szerezni. 

Egyikük azt meséli, hogy mielőtt elkezdték az iskolát, több gyakorlati tárgyban, illetve műhelyben töltött időben reménykedtek, valamint kevesebb elméletre számítottak. A felettük járó évfolyam példájából indultak ki, csakhogy közben megváltozott a képzési rendszer, és a gimnáziumi formában előbb a földrajz, a matek vagy az irodalom jön, csak aztán a villáskulcs és a csápos emelő. A tizenkettedikeseknek állítólag egész napos műhelygyakorlataik vannak, a fiatalabbaknak viszont a gimnáziumi időbeosztás jutott, így harmadéves korukban sem szereltek még autót. Sokan otthon szerelnek, és az apjuktól tanulják meg, ami miatt ezt az iskolát választották. A szerencsésebbek.  

A tanterv változott, néhány tanár is elment az iskolából. Dr. Madaras Attila szerint legfeljebb tíz főről lehet szó, és egy részük már az igazgatóváltás előtt döntött a távozásról, többen nyugdíjba mentek, mások szülni. A srácok tizenöt tanárt emlegetnek, és hogy az újakkal az elejétől kellett kezdeni a kapcsolatépítést, illetve nulláról egy-egy tananyagrészt. A géptan tanár három hete hiányzik, egy angoltanár helyettesíti, így az osztály lassan lemarad az anyagban. 

Régi szokás volt az is, hogy a tanárok és a diákok külön engedéllyel behozhatták saját autóikat a műhelybe, és közösen javíthatták, szerelhették. Ezt most már nem tehetik meg, és a diákok részben ezzel magyarázzák, hogy harmadikosként még mindig csak kereket cserélnek, nem foglalkoznak igazi autószereléssel. 

Amikor megkérdezem, mit terveznek az iskola befejezése után, szinte egyszerre vágják rá, hogy szeretnék rendesen megtanulni az autószerelő szakmát egy profi műhelyben. A márkaszervizeket nem kedvelik, ott kevesebb kreativitás kell, magánműhelyt viszont többen nyitnának. A kezdeti lépéseknél nem lesz könnyű dolguk, mert sok szerviz nem akar kezdőkkel bajlódni, és azt hiszem, a Bánki Donát szakgimnázium és szakközépiskola nyílt napjának végére megértettem, miért lesz egyre súlyosabb a munkaerőhiány az autós cégeknél. Ameddig a műhelyek tömegeiben nem ismerik fel, hogy a fiatalokkal kedvesen, nyitottan és nagy türelemmel kell bánni, addig nem csoda, hogy sokan sarkon fordulnak, és otthagyják a szakmát.

A fiatal eleinte nem termel nagy hasznot, talán lassabb is, sőt, hibázik, de ő az utánpótlás, a megoldás a szervizeket sújtó munkaerőválságra, ami miatt önök egyre nehezebben találnak jó lakatost, villanyászt és szerelőt, vagy éppen nincs, aki lecserélje a nyári gumit az autójukon. A tanárok szerint a fiatalok nem szeretik a kétkezi munkát, és sokan gyenge eredményekkel érkeznek a Bánkiba, mégis felveszik őket, mert egyébként nem tudnák feltölteni az osztályokat. Pedig a gyerekek gyenge eredményeire sokszor nem az a helyes magyarázat, hogy semmi nem érdekli őket, inkább időből és mozgástérből jut nekik kevés, hogy felfedezzék magukat, mielőtt kőbe vésetik velük, hogy mihez kezdenek az életükkel.