2019.08.05. 06:54

Fehér Márton sürgősségi vérszállító jól ismeri a szűk, budai utcákat, tudja, hogyan kell biztonságosan kitérni, ha elé lép egy gyalogos miközben szirénázva, és villogva rövidíti hét percre a félórás menetidőt a csúcsforgalomban egy piros Corsával. Vele töltöttem egy napot, hogy lássam, miként fonja át egy ember sorsát a hivatástudat.

Százról lassítunk. Nem fékez, csak felemeli a gázról a lábát, kezében a hangosbeszélő mikrofonja. Kiszól a szétnyíló Attila úti kocsisornak: köszönöm. Megúsztuk. Szinte megnyugszom, majd ismét fehér ujjakkal kapaszkodom az ajtóba, amikor teljes gázzal hasítunk tovább a Széll Kálmán tér felé. 

Egy járdaszigettel elválasztott zebránál pontos kormánymozdulattal korrigál, száz méter következik a szembejövő forgalomban, és édes istenem, fogalmam sincs, mi történik ezután, mert behunyom a szemem. Milyen ironikus volna egy sürgősségi vérszállító autóban meghalni. Amikor felnézek, a kereszteződés túloldalán repülünk a piros Opel Corsával.

Fehér Márton számára szokványos munkanap ez is. Bőven marad energiája mesélni sok ezer korábbiról, amikor nem ült mellette hatvanöt kilónyi újságírótúlsúly. Nyár elején ugyanígy rohannia kellett a harminckettedik héten beindult szülés közben, tüdőembólia miatt vérátömlesztésre szoruló kismama életéért. Máskor baleseti sérülteknek szánt adagokkal, hónapokon át rendszeresen egy krónikus keringési betegségben szenvedő fiatal lányhoz, akinek közben a családját is megismerte, megint máskor az onkológiára, ahová a halál lassan lopakodik, de a segítők nem vesztegethetik a perceket, illetve mint most, egy esti szívátültetés előkészületeinek fontos háttérembereként. Nem mindig elég, hogy időben érkezik, jegyzi meg végül, és ez az egyetlen dolog, amitől Marci derűs magabiztossága meginog a végigbeszélgetett órák alatt.

A fejünk fölött üvöltő sziréna lassan végzi ki a hallóidegeimet, de így sem mindenki vesz minket észre időben. Elhagyjuk Buda legforgalmasabb csomópontját, egy gyalogos még átszalad, mielőtt a Szilágyi Erzsébet fasoron megcélozzuk a Kútvölgyi klinikát. Megkerüljük az épületet, leadjuk a szállítmányt, és amíg befut a következő hívás, kórház gazos, alig betonozott, közeli helikopterleszállójához hajtunk.

Egykor teniszpálya működött az üres telken. A vörös salakot nem fedték el semmivel, sőt, az öltözőépület bontása is csupán az ablakok, az ajtók, a vezetékek, és a csövek ellopására terjedt ki. A rozoga kerítésen átnézve újabb épületrom következik, a János kórház épületéé. Körülötte szeméthegyek, egy fán parabolaantenna, vezetéke szemétből épített bódéban ér véget.

Képtelenség megjegyezni a részleteket, de állítólag van koncepció a továbbiakra. A közeli Kútvölgyi klinikát átvette az állam az egyetemtől, oda költözik a János kórház egy része, és talán lebontanak majd pár emeletet fentről, de ez csak pletyka.

Eldönthetetlen, hogy melyik épületegyüttesen látszanak jobban az évtizedes hűtlen kezelés nyomai, hiszen az egyiket gyakorlatilag elkezdték lebontani a homlokzat irányából, és ezzel szerzett világhírt egy éve, a másik viszont külső beavatkozás nélkül is nagyon régóta olyan, mint egy kitelepített kelet-európai városnegyed. 

Megcsörren a telefon, továbbmegyünk. Kora délutánig átszállítunk két vérkészítményt a központból egy magánklinikára, ezután szövetmintákat veszünk fel a Kútvölgyiben, és a patológián adjuk le. Innen ismét vissza a vérellátóba, hogy újabb két egység vérrel a Városmajor utcai érsebészetre rohanjunk, ahonnan három minta bepakolása után ismét a vérellátó központ következik. 

A negyvenhárom éves Marci halántéka enyhén izzad, pedig a nyár most különösen forró, és embertelen Budapesten. Vágányfelújítás zajlik a 4-es 6-os villamos vonalán, ami nem csak a rendes autóforgalmat bénítja, de azt az alternatív valóságot is, ahol a mentők, rendőrök, a tűzoltósági szerkocsik, és persze az ezekhez képest kifejezetten agilis vérszállítók mozognak. Ahol nincs autónyi menekülőút, ott kár szirénázni, nem lehet továbbjutni.

Hiába mutat harmincnyolc fokot a Corsa hőmérője, néha le kell lőni a klímát, mert az is felzabál valamicskét a szerény motorteljesítményből. Marci imádja a szirénázást, ezért lendületesen húzza le az ablakokat. Ugyanolyan nyugodt, mint amikor reggel először fordította el a slusszkulcsot, hogy elinduljon a huszonnégy órás műszak. 

Mindent meg akart mutatni, mielőtt felpörgött a munka. Hat éve dolgozik a Semmelweis Egyetem vérszállító csapatában, és több mint húsz éve a szakmában. Mi tartja működésben az itt-ott fényesen felújított, máshol tragikusan rothadó magyar egészségügyi intézményeket? Nem tudja a pontos választ, de biztosan nem a körülmények. Inkább rengeteg makacs, dacos, kitartó, kedves, és persze rendszerint alulfizetett ember.

A csekély reggeli holtidőben végiglátogatott helyeken végiglátogatott kollégák még a napfényt sem látják, mert eldugott, omladozó falak közt, kopott ajtókon ki-be járva mentenek meg másokat. Talán egy kicsit magukat is, ha a végtelen munkanapokon nem jut idő pillanatban rekedt sorsukon merengeni.

A vérszállítók jól ismerik egymást, de Marcit mindenkinél jobban. Titok? Beszélget! Mosolyognak, amikor levisz az egyetemi kórház alagsorába, és magabiztosan bejelenti, hogy itt, a patológiai labor mellé felhúzott büfében adják a legjobb kávét. Ismerik a vérellátóban is, ami nem meglepő, mert a bejárat hatvanas években emelt lépcsősorán pontosan tizenötször látom fel-lemenni néhány óra alatt.

Eltűnt tíz percre a hűtőtáskával, felvett egy-két, műtétekhez olykor hat-hét egység vért, beírta a menetnaplóba, hogy hová indulunk, illetve, hogy fogunk-e közben villogni, szirénázni. Ha igen, Marci olajozott mozdulatokkal kihajt a forgalomba, folytatódik az őrület, és ugyanezt képes hetente negyvenötször megismételni, hiba nélkül. 

Mindent fegyelmezetten csinál, nagyon ritkán kapják el az indulatok, pedig bőven van rá ok. Az autó nem ilyen igénybevételre való, 105 ezer kilométernél, ki tudja hány fékcsere után már a pedálgumik is kopottak, de Marci mindenhez tud alkalmazkodni.  

Ismeri az eldugott, szűk budai utcákat, az autó kettesben-hármasban végül mindig megmássza a dombokat, ezért ahol lehet, rövidít. Marci szinte pontosan tudja, mikor, és hol jönnek majd szembe, illetve merre húzzák a kormány a zaj, és a villogás miatt tétova autósok. Helyettük gondolkodik, mert helyettük kell gondolkodnia. 

Bár a Semmelweis-központ a pesti Korányi Sándor utcában található, ő a budai oldalon szolgál. Pihenni néha itt, a vérhasnak nevezett utcai büfé szomszédságában álló apró házikóban szokott. A lomizott ágyon éjfél után elkapja néha az álom, persze ha hívják, három percen belül indítja a motort, és ezen a szürreális helyen napközben is csak a büfé mobilvécéjéből érkező vegyszerszaggal kevert égett olajszag emlékezteti arra, hogy 2019 van.  

A megkülönböztető fény- és hangjelzéseket használó autók számára egy-két KRESZ-szabály kötelező csupán. Az ilyen autók vezetői speciális képzést kapnak, pályaalkalmassági vizsgán ellenőrzik a reakcióikat, illetve elvárják tőlük, hogy nézzenek körül, mielőtt átlépik a záróvonalat, áthajtanak a piroson, vagy balról kerülik ki a villamost a Szabadság hídon. A villamosvezetők indexelnek Marcinak, nekik is mond egy köszönömöt a mikrofonba, ahogy azoknak a járókelőknek, és autósoknak szintén, akik felismerik a Youtube-csatornája miatt. Ott is menetvideókat oszt meg, magyarázza, mit miért csinál, hátha megértik, hogyan kell cselekedni, amikor bármilyen szirénázó autóval találkoznak a forgalomban. 

Huszonhárom éve egy magán-mentőszolgálatnál dolgozott, kísért kormánydelegációkat mikrobusszal, és már átléptük az ezredfordulót, amikor megtudta, a Heim Pál gyerekkórház felvételt hirdet. Elment az interjúra, ahol megkapta a kérdést: miért akar sürgősségi vérszállító lenni? A kórházakban csinosak a nők, és imád szirénás autót vezetni - válaszolta Marci, majd két hét múlva hívták, hogy az őszinte válaszok miatt őt tartják a legalkalmasabbnak a munkára.

Kétritmusú napokat élnek a vérszállítók, és még sokan a kórházi emberek közül, akikről sosem hallunk a hírekben. Nem rájuk gondolunk, ha az egészségügyi dolgozókról esik szó, pedig ők is ott ülnek a pultok mögött, papírra vetik az információkat betegekről, leletekről, mintákról, és műtétekről. Közben hallanak sok mindent, és ha olyan mélyen átélik a munkával járó drámát, mint Marci, nekik is meg kell kapaszkodniuk magukban, hogy másnap is folytatni tudják. 

Minden hónapban pontosan kapja meg a fizetését. A százhatvanezer forinthoz némi cafetéria is jár, kifizeti a csekkeket, megveszi az ételt, és mindenhol dolgozik, ahol szükség van higgadt, de villámgyors sofőrökre. Szirénákat, meg mindenféle villogólámpákat gyűjt régóta, ez a szenvedélye. Kis embernek nevezi magát, amikor a csinos doktornőkről, és az esélyekről esik szó. Az igazán kimerítő napokon harmincszor fordul az autóval, és akár kétszáz kilométer megy veszettül gyorsan, Budapesten. Amikor nem kell sietni, 40 és 50 közt áll a sebességmérő mutatója, éjjel pedig nem szirénázik és nem villog, hogy ne ébressze fel az alvó budapestieket. Előfordul, hogy a műszak végén pokolba kívánja a kék lámpás autót, és a rohanást. Hazamegy, kialussza magát, és rájön, hogy nem tudna másként élni.  

Ha érdekes témája, észrevétele van, a szerző Facebook-oldala erre található.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.