Meg sem sérült, mégis egy életre megnyomorodott - egy baleset utóhatása

Ebben a konkrét esetben különösen fontosak a körülmények, amik aztán a később állandósult lelki törést okozták a vezető esetében. A helyszínen ugyanis kiderült, hogy az autóban egy anyuka és annak hátsó gyerekülésében utazó három hónapos csecsemője hunyt el. Ráadásul a helyszínelés során az anyukát furcsán kitekeredett pozícióban találták meg a roncsok között. Az egyik keze a B oszlop és az ülés közé volt szorulva, amiből - és az autó mozgásából - arra lehetett következtetni, hogy valamiért (talán nyugtatni akarta a gyereket) hátranyúlt vezetés közben.

Feltehetőleg ezzel a mozdulattal együtt és ennek következményeként a normális emberi észlelési időn belül (a szakértő egy másodperc körüli időintervallumot rögzített, ennyi idő alatt a kamionsofőrnek gyakorlatilag csak pislogni maradt ideje) a másik kezével akaratlanul átkormányozta a szembejövő sávba a gépjárművet, pontosan az érkező kamion elé. Ugyanez a hatás érvényesül, amikor a padlóra ejtünk valamit és matatni kezdünk utána, az sem kevésbé veszélyes játék. Persze az ilyen tragikus esetekben bizonyosan már nem lehet megállapítani, hogy mi okozta az áttérést, elalvástól az öngyilkossági szándékig sokféle oka lehet, ám ebben az esetben ez az egyszerű, de sajnos duplán végzetes mozdulat sokkal valószínűbb forgatókönyv.

A sofőr, akinek mindezt végig kellett élnie, mindössze pár zúzódással megúszta. Járhatott volna sokkal rosszabbul is, mert a kamion az ütközés után lesodródott az útról, és fának ütközött. A fülke oly mértékben összeroncsolódott, hogy mire kikászálódott, már odaértek a mentők és a rendőrök. Ekkor hallotta, hogy milyen szörnyű tragédia történt, amitől azonnal összeomlott, sírógörcsöt kapott. A rendőrök ennek ellenére bevitték a kapitányságra, hiszen a körülmények ellenére ekkor még nem tudhatták, hogy van-e felelőssége a baleset bekövetkeztében.

Pár órával később a helyszínelésben részt vevő műszaki szakértő megállapította, hogy a kamionos elmondása szerint történhetett a baleset, így kiengedték, a lelki hatásoktól azonban nem szabadult ilyen könnyen. Az átélt szörnyűségek hatására poszttraumatikus stressz és depresszió alakult ki nála: innentől kezdve rettegett, irtózott a vezetéstől, pedig az a baleset előtt nem csak pénzkereseti forrása, hanem a hobbija is volt. Ha hozzátartozói nem voltak mellette, betegesen aggódott értük, ha késtek egy picit, egyből pánikba esett, és a legrosszabbtól tartott. A legelviselhetetlenebb mégis az volt számára, hogy újra és újra azon őrlődött, hogy tudta volna elkerülni az ütközést.

Ezen nem segített, hogy elengedték a rendőrök, majd elkészült az írásba foglalt szakvélemény, és végül jogerősen lezárták a nyomozást, így pecsétes papírja volt arról, hogy nem tehet semmiről, mégis tovább marcangolta lelkét. Felvette a kapcsolatot az elhunyt rokonaival, akik először nehezteltek rá, de később belátták, hogy vétlen a tragédiában, de ez sem segített sokat lelki állapotán. Antidepresszánsokat szedett, végül egy időre még a pszichiátriára is be kellett feküdnie. Munkahelye próbált emberséggel hozzáállni, miután vezetni nem volt képes, raktárosi munkát ajánlottak fel neki. Pszichés állapota annyira leromlott, hogy végül 25 százalékos szervezeti egészségkárosodást állapítottak meg nála (ez egyébként 31,5 százalék munkaképesség-csökkenésnek felel meg). Elveszítette a hivatásos gépjárművezetői engedélyét, és mivel a megmaradt B kategóriás jogosítványát sem igen használta, megmaradt raktárosnak.

Mivel az okozó gépjárművének volt felelősségbiztosítása, így ebben az esetben a kártérítésre a biztosító a kötelezett. Hülye és faramuci helyzet kártérítést kérni egy tragédia túlélőjének az elhunyt felelősségére hivatkozva, főleg, hogy itt a vétlen kamionsofőrnek látszólag kutya baja sem lett, de szerencsére a biztosító ilyen esetben is helyt áll (sőt, a szintén vétlen baba halála miatt is fizetnie kell, ha rokonai kárigényt jelentenek be – hisz az ő tragédiájuk a legfájdalmasabb).

Erkölcsileg már rázósabb kérdés, ha valaki szabálytalanul közlekedő gyalogost vagy biciklist gázol, aki életét veszti, ám közben akár a vétlen gépjárműben, akár annak utasaiban, vezetőjében is kár keletkezik. Ilyenkor nincs kötelező biztosítás, csupán az elhunyt örököseitől lehet kártérítést követelni (amennyiben az elhunyt nem rendelkezett egyéb felelősségbiztosítással, ami lehet része egy jól megkötött lakásbiztosításnak is). Nyilván kisebb károk esetén a legtöbb embertársunkba szorult annyi empátia, hogy azzal nem zaklatja a gyászoló családot, de súlyosabb esetekben ez már komoly dilemma lehet.

Ebben az esetben tehát a biztosító helyt állt, de persze egy pszichés sérülést szemmel látható nyomok nélkül nem lehet csak úgy, hamm cipó, bekaplak módon bizonyítani. Márpedig szükséges a bizonyítás, hiszen azt egyértelművé kell tenni, hogy valóban a baleset kapcsán alakult ki a probléma. Ilyenkor aztán előveszik a károsult életútját, megvizsgálják a komplett egészségügyi előtörténetét. Sofőrünk esetében remekül visszaellenőrizhető volt, hogy soha nem járt pszichológusnál, sem pszichiáternél, sikeres PÁV vizsgákat tett, majd a baleset után sorra látogatta a szakembereket, illetve az esedékes PÁV vizsgán is megbukott.

Így aztán a vétlen sofőr nem csak sérelemdíjra, hanem a keresetkiesés miatti károk érvényesítésére is jogosulttá vált, ami kamionsofőrök esetén különösen érdekes, sokszor necces sztori - tekintve, hogy fizetésük jó részét sokszor különböző pótlékok (üzemanyag-megtakarítás után, levezetett km-ek után, stb.) formájában kapják. Ezt viszont a bíróságok nem szokták figyelembe venni a keresetkiesés megállapításánál, így hatalmasat tud szívni az, akinek nincs normálisan bejelentett alapbére.

Ebben az ügyben szerencsére a biztosító elfogadta a Tamásék által benyújtott bizonyítékokat, így peren kívül, teljes egyezséget tudtak velük kötni. Ez nyilván nem hozza vissza az áldozatokat, és a kamionsofőr pszichés egészségét sem, de legalább a vétlen félnek nyújt némi kompenzációt a baleset traumája miatt. Tanulság még, hogy az emberi psziché igen rejtélyes és összetett, sosem tudhatjuk, kinek hol van a töréspontja. Sofőrünk egészséges, erős férfiként sosem gondolta volna, hogy valaha pszichiáterre lesz szüksége, mégis összeomlott; míg mások, akár látszólag gyengébb emberek, sokszor gond nélkül fel tudják dolgozni a legnagyobb traumákat is.

Másik részről pedig legyen ez intő példa arra a kedves szülőknek is, hogy nem matatunk jobbra-balra, előre-hátra, és nem vesszük le a szemünket az útról akkor sem, ha a gyerek hisztis vagy ordít, mert látható, hogy szó szerint egyetlen másodperc alatt lehet életeket végleg elintézni. Ha van más felnőtt az autóban, lehetőleg pesztrálja ő a gyereket, ha viszont csak magára számíthat a sofőr, jobb, ha a gyerekülés az anyós helyére van bekötve.