Letűnt korok dicsősége

Milánó mellett - hol máshol? - található az Alfa Romeo múzeuma. Kis faluban bújik meg, melynek Arese a neve, és ez még nem is lenne baj. A múzeum körülményei, helyzete viszont égbekiáltó bűn: ipartelepszerű, sorompós, portással ellátott, több betonépületet tartalmazó területen található. Van ott még rajta kívül zoknilerakat, raktár, asztalosműhely, és még ki tudja mi. A múzeumon belül is süt a szegénység.

Nincs látogatótömeg, nincs telefonos idegenvezetés, mint a torinói autómúzeumban. Az idegenvezető annyira töri az angolt (az olasz javára), hogy nem is vettem észre, hogy angolul beszél, és van egy Mari néni, aki bolyhos tollseprűvel sétál az autók között és otthonkában portalanít. Az autópark is hiányos, de nagyon... Ami van, azok nagy részén is látszik, hogy nem megőrizték őket az utókornak, hanem nemrég találtak egyet valahol, és restaurálták, több-kevesebb sikererrel. Miért, miért, miért?! Könyörgöm, ne csak a Brerába, meg a 159-be pacsálják a pénzt, maradjon egy kicsi az öregeknek is.

Én arra szavaznék az olasz választásokkor, aki állami pénzből ápolná az olasz nemzeti legenda, az Alfa Romeo múzeumát. Falusi turizmusról még nem hallottak? A befektetés pedig hamar megtérülne. Ennek ellenére úgy vagyok vele, mint a muszlimok Mekkával (egyszer el kell menniük oda), és ha már itt vagyok, fotózok is néhányat. A bicikli-kerekűeket kihagytam. Szkúzi. A többi viszont alább megtekinthető. Bocsi a nem túl jó minőségű képekért, sötét teremszpotlámpákkal megvilágított autókkal tűzdelt pályán teljesítettem a feladatot. Ez sikerült, remélem azért élvezhető.