A főutakra épített kapaszkodósávok is csak arra jók, hogy a végtelen járműfolyamban néha-néha két kamionnal előrébb kerüljünk – ha éppen nem kamionok próbálják előzni egymást rajtuk. Az viszont jó, hogy a főutakon sűrűn – ha nem is az Albániában tapasztalható gyakorisággal – találhatunk benzinkutakat, amelyek között sok az új építésű, shoppal, elfogadható tisztaságú mosdóval is rendelkező, kulturált állomás. Rengeteg a MOL-kút, az illat alapján ezekben is Romániában finomított üzemanyagot forgalmaznak. Az üzemanyag-árak alulról közelítik a magyarországit, július végén úgy húsz forinttal volt olcsóbb a gázolaj ott, mint itthon. A mellékutak mellett már ritkább a hálózat, és sok a kicsi, alacsony költségvetéssel épített tankolóhely. Bátrabbak nyugodtan próbálkozzanak, aztán majd meséljék el, mit tapasztaltak.
Már most az ugye a nagy kérdés, hogy miként folyik a közlekedés a vázolt körülmények között. Magyar szemmel azt mondhatjuk, hogy számottevő különbséget nem lehet tapasztalni. Ez egyáltalán nem dicséret hír romániai szomszédainknak, mert azt jelenti, hogy erős a dzsungelharc az utakon, vannak erőszakos egyének, sok a töketlen ügyetlenkedő, és a szabályokat csak kevesen tartják tiszteletben. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy a nálunk gyakori, aranyláncoskopaszbunkóvagyokésmostkitépemabeled archetípusból sokkal kevesebb van. Igazság szerint még a legádázabb újgazdag is sokkal szelídebben nyomja, mint a kamionosok, illetve a kis iránybuszok sofőrjei – na, azok nem ismernek se istent, se embert. Viszont egyenesen csodálatos, hogy Romániában az autósok tisztelik a zebrát, és elsőbbséget adnak a gyalogosoknak. Erre Magyarországon a jelenlegi helyzetből kiindulva még legalább száz évet várni kell.
Van ugyanakkor néhány érthetetlen, ám általánosan elterjedt szokás, amivel jobb, ha számolunk. Az egyik ilyen, hogy szinte sohasem akkor előznek, amikor megfelelő hosszúságban belátható az út, és a szembejövő sávban épp senki nem közelít. Az előzés tipikus helyszíne a beláthatatlan kanyar, sőt, kanyarkombináció, lehetőleg emelkedőn felfelé, záróvonallal, még jobb, ha dupla záróvonallal kombinálva. Ebből következik, hogy bármikor felbukkanhat a saját sávunkban egy szemből érkező jármű, és akkor nemcsak neki, de nekünk is nagyon ügyesnek kell lenni. Ugyancsak számítsunk arra, hogy főleg az alacsonyabb rendű országutakon bármikor utolérhetünk egy ráérősen bandukoló lovasszekeret, és adott esetben még a vészfékezés is kevés lehet. Ugyancsak figyelni kell a körforgalmakban is, mert sokan még nem tudják, hogyan is kell használni ezeket. És akkor az, hogy mi viszont tudjuk, roppant kevés.
Az éjszakai vezetés elvileg kényelmesebb lehetne, mint a nappali, hiszen kevésbé zsúfoltak az utak. Ezzel szemben a helyzet az, hogy duplán ébernek kell lenni. Egyrészt, mert fehér felfestés alig van, így az utak széle a sötétbe vész, másrészt rengetegen közlekednek rosszul beállított, vakító lámpákkal. Ami egyébként óriási előrelépés, mert a rendszerváltás előtti, embert próbáló időkben csak helyzetjelzővel repesztettek a legnagyobb sötétben is, és durván megreflektorozták azt a szerencsétlen külországbelit, aki látni is szeretett volna valamit, és felkapcsolta a tompítottat. Mára átestek a ló túlsó oldalára: akinek van, folyamatosan használja a ködlámpáit. Ez bunkóság ugyebár, ám akad rá magyarázat: a szembejövők vakítása ellenére többet lehet látni, és könnyebb észrevenni a sunyin meglapuló, ám durva kátyúkat, amik még a legjobb utakon is ott leselkednek. És az éjszakában is felbukkan a szekér-probléma, rosszabb esetben maga a szekér, jó esetben is csak egy szál pislákoló petróleumlámpával a hátsó tengely alatt.
A főutakon uralkodó viszonylagos káoszban a rendőrség folyamatos ellenőrzésekkel próbál némi rendet tartani. Ez már csak azért is nagyon fontos, mert a főutak is sok-sok kisebb-nagyobb településen vezetnek át, és rendőr nélkül az ember hajlamos eltekinteni attól, hogy lassítani kéne. A közúti ellenőrzést és a sebességmérést a szemből jövők természetesen jelzik, mire a romániai autós nem a megengedett ötvenre lassít le, hanem biztos, ami biztos, harmincra, és ezzel a sebességgel vánszorog kilométereken át. Na, ez kifejezetten idegesítő tud lenni.
Mint látjuk, az erdélyi közlekedés magyar utakon edződött sofőröknek nem jelent különösebb problémát, gyakorlatilag nincs olyan szituáció, amire nem tudnánk ösztönből nyomni az adekvát megoldást. Így nyugodtan elindulhatunk autóval Romániába, mint azt évről évre rengetegen meg is teszik, rokont látogatni, turistáskodni. Erdély sok vidéke még ma is gyönyörű, annak ellenére, hogy a hegyekben durva mértéket kezd ölteni az erdőirtás, és a modernizálódással arányosan egyre halványul a nemrég még oly élő és erős népi kultúra.
Én azt mondom, menjen, ki merre lát, nagyot nem hibázhat. Kötelességemnek érzem ugyanakkor figyelmeztetni az olvasót, hogy két, egyébként emblematikus helyen is komoly csalódásra számíthat. Az egyik a Tordai hasadék, amelynek a bejáratánál a világ legrosszabb büféje működik, a hasadék megtekintéséért pénzt szednek, és a pénzünkért a szurdok teljes hosszában a partra vetett rengeteg pillepalackban és nejlonfóliában gyönyörködhetünk.
Véleményét a témáról elmondaná másoknak is?
Tegye meg a cikk blogposztján!
A másik hely a Gyilkos-tó és a Békás-szoros. Ami ott zajlik, nyugodtan minősíthetjük az igénytelenség csimborasszójának. Szívesen megismerkednék például azzal az illetékessel, aki megengedte, hogy a festői szoros több pontján is kiábrándító bazársorok működjenek, amelyekben feldolgozhatatlan elegyet alkot a Kínából importált rugós kés, a helyben kikészített birkabőr, a műanyag futball-labda, az emléktárgynak is gyenge, csónaklakkal dukkózott turistafokos és a Megadeth kitűző. Idei körutunk során – ami Nagyváradtól Gyimesbükkig elég sok, magyarok és románok által lakott települést érintett – egyedül itt találkoztunk olyan idegenforgalmi vállalkozókkal és dolgozókkal, akiknek fogalmuk sem volt róla, mit jelent az idegenforgalomban dolgozni. Persze, mindez ne vegye el az önök kedvét, fogják fel kalandnak a nehézségeket, így tettünk mi is.
Jöttünk, láttunk, visszamennénk. Huszadjára is.
