12 évesen a forgalomban

Amióta az eszemet tudom, izgat az autózás. Volt lábbal hajtós zöld Moszkvicsom, pedálos kis gokartom, kellett velem járni a Vidámparkba dodzsemezni (Dodgem, angol kifejezés - valójában dodge them -, a közhiedelemmel ellentétben nem azt jelenti: üsd, vágd, nem apád. Épp ellenkezőleg; kerüld ki őket!), sőt apuval rendre addig könyörögtünk a gokartos bácsinak, míg végre a méreten aluli Gyulavitézt nagy nehezen beengedték, hogy a felnőttekkel versenghessen. (A Ciklonra nem engedtek fel, oda bemásztam, de ez most nem tartozik ide.) A fűnyírót leszámítva rettenetesen élveztem mindent, aminek motorja volt, gurult, és én irányíthattam.

Még mindig óvodás vagyok, ülök az ablakban, és feszülten várok. Várom, hogy a mustársárga, kerek lámpás Zsiguli végre megjelenjen az ablakunk alatt, és én rohanhassak le apuhoz, aki mindig megengedi, hogy az ölébe üljek; ma talán kormányozni is szabad! Nem, anyu, nem vagyok éhes. Nem, anyu, nem kérek sütit. Gyümölcsöt sem kérek, hagyjál! És apu végre megérkezik. Szerencsére jó kedvében van. Kinyitja az ajtót, az ölébe ültet, és hagyja, hogy beterelgessem a Ladát éjszakai nyughelyére.

Néha előfordul, hogy apu ideges mozdulattal ránt egyet a kormányon, hogy korrigáljon. Ilyenkor mindig nagyon megsértődöm. Még csak ötéves, mégis nagyon önérzetes a kis Gyulavitéz, meggyőződése, hogy édesapja kontárkodása nélkül, egyedül is képes lenne irányítani a kocsit, és nagyon rosszul esik neki, mikor felülbírálják a döntéseit. Ilyenkor fanyalog egy sort, de másnapra elfelejti az egészet, és hat óra tájban már megint ott ül az ablakban a mustársárga Zsigulira várva.

Nem telt bele sok idő, rájöttem, a felnőttek valamely különös oknál fogva örömmel ültetnek kisgyerekeket az ölükbe vezetés közben. Úgy tűnt, valamiért nagyon tetszik nekik, ahogy az apróság átszellemült tekintettel tekergeti a kormányt. Ezért hát minden egyes alkalommal, amikor városon kívül voltunk valami forgalommentes földúton, barátnak, félidegennek egyaránt azonnal felajánlottam, hogy vezetek. Általában sikerrel jártam.
Vezettem Wartburgot, Trabantot, Daciát, többféle Ladát, Skodát, Polskit, 127-es Fiatot, de 240-es Volvót, Ford Escortot, sőt Renault Fuegót is. Városban soha, arról álmodni sem mertem, mindenféle eldugott, isten háta mögötti földutakon annál többször. A felnőttek legnagyobb csodálkozására egyre rutinosabban bántam a különféle járművekkel.

Alig vártam, hogy a földig érjen a lábam. Ez viszonylag hamar be is következett; sokat segített, hogy anyunak vettünk a Merkurtól egy Polski Fiatot, és bár a Zsiga még mindig nagy volt rám, a Polszkiban elkezdhettem megtanulni, melyik pedál mire való. Gáz, fék, kuplung, gáz, fék, kuplung. Jobb oldali karral indul, bal a szívató. Vagy fordítva? Egy általános iskolás, de még mindig nagyon picike Gyulavitézt képzeljünk el, aki alig éri el a pedálokat, alig lát ki a kormány mögül, mégis nagyon elszánt, és vezet. Végre egyedül vezet.

Apu tanított mindenre. Nézeteltérés, ahogy a garázsba beállós időszakban is, volt párszor; ezúttal sem mindig hittem rutinos oktatómnak. Ennek mindig kormányrángatás lett a következménye, hogy a sűrű növényzetet, de még inkább a fényezést megkíméljük. Végül azonban csak megtanultam vezetni. Tízévesen már egyedül szaladgáltam a polákkal, persze csak a telken, ahol az eldugott földutakon szinte egyáltalán nem volt forgalom. A közlekedési szabályokról természetesen fogalmam sem volt, de tudtam, hogyan kell kezelni a váltót, a kuplungot, a féket, biztonságosan el tudtam jutni az autóval A-ból B-be.