Törés, hál' istennek, nem volt. Egyszer kicsit nekimentem egy betonkeverő vályúnak, amit a vezetőülésből nem láthattam, de ez is csak a lökhárítón hagyott nyomot, szóval megúsztam nagyobb üvöltözés nélkül. Ahogy cseperedtem, szüleim társasága egyre kevésbé szórakoztatott. Egyre többször hisztiztem, ha le akartak cibálni magukkal a telekre. Idővel megunták, és 12 évesen már otthon maradhattam egyedül. Az volt csak a jó világ!
Anyuék el, én meg le. A garázsba. Természetesen tudtam, hogy tilosban járok, bár a következményekkel nyilván egyáltalán nem voltam tisztában. A rendőrség mint olyan, nem nagyon foglalkoztatott, szememben a szülők képviselték az egyetlen felügyeleti szervet; csak őket kellett kijátszanom. Elborult gyermekagyamban egyszerű gondolatok motoszkáltak: de jó lesz autóval átmenni a haverokhoz, meg vagánykodni a környéken. Meg olyanok, hogy: nagyon óvatosan, nagyon vigyázva, ha bajt csinálok, az egészen biztosan pofonesőt von maga után, hogy a szobafogságról ne is beszéljünk.
Beültem hát a Polskiba - a forgalmival egyáltalán nem törődtem, minek, amikor még jogsim sincs -, ügyesen, ahogy apu tanított, kitolattam a garázsból, és nyakamba vettem a kerületet. Úgy okoskodtam, mivel nem tudom a KRESZ-t, jobb, ha minden kereszteződésben mindenkit udvariasan elengedek, abból baj nem lehet. Időm meg van bőven. Átgurultam a haverokhoz, kocsikáztunk, elmentünk kirándulni vagy az ABC-be, és nagyon élveztük. Eszembe sem jutott, hogy szüleim az elfogyasztott benzinből vagy a kilométeróra állásából rájöhetnek a csínyre, csak attól féltem, összetöröm, de szerencsére megúsztam. Akkoriban még sokkal kisebb volt a forgalom.
Egyszer sem buktam le. Apuék megjöttek vasárnap este, a kocsi ugyanúgy állt a garázsban, ahogy pénteken hagyták, a kis Gyulavitéz meg ártatlan, angyali mosollyal az arcán üdvözölte őket, mintha mi sem történt volna. Puszi, puszi. Mi volt? Semmi. Aztán lehetett várni a következő hétvégét.
Utána sokáig nem történt semmi izgalmas. A törvény az törvény, hiába tudtam vezetni, ki kellett várni, míg eljön az én időm. Mire a tizenhetedik szülinapom közeledett, rég nyilvánvaló volt, mit kérek. Naná, hogy jogosítványt. Az elméletet még tizenhat évesen letettem, hogy minél előbb vezethessek. Rettenetesen be voltam sózva, az élet meggyalázásának, a szabadság porba tiprásának éreztem minden egyes napot, melyet jogosítvány nélkül kellett eltöltenem.
Elkezdtem hivatalosan, instruktor mellett vezetni. Minden ment, mint a karikacsapás. Oktatóm, Tüll Laci bácsi hamar észrevette, hogy kész, de legalábbis félkész anyag került a kezei közé. Nagyon hálás volt nekem, amiért nem kellett halálfélelemben, szorongva ülnie mellettem, és egy órát lazíthatott a nyolcból, én pedig nagyon hálás voltam neki, mert hagyta, hogy a magam útját járjam, és csak akkor szólt, ha tényleg oka volt rá.
A gyakorlati vizsga elsőre sikerült, és tizenhetedik születésnapom után néhány héttel végre átvehettem a jogosítványomat. Életem egyik legboldogabb napja volt. Ennél talán csak az volt boldogabb, mikor néhány évvel később 87 000 forintért megvásároltam első autómat, egy 12 voltos, szürke vagy inkább koszszínű 601-es kombi Trabantot, de ez már egy másik történet...
