Eggyel több jó ok, miért nálunk zajlott a Dakart pótló sorozat első futama: ha ők nem jönnek ide, sosem kerülök bele egy ilyen autóba. Így viszont megtudtam, vagyis inkább csak ízelítőt kaptam abból, milyen az igazi tereprali, és persze ismét bebizonyosodott, hogy a gyári csapatok színvonala mindenek felett áll. Legalább egy nagyságrenddel.
Szóval vasárnap délelőtt vendégül látott a Mitsubishi-csapat a Veszprém melletti, ralis berkekben is jól ismert lőtéren. Teljesen sima ügy: itt vannak, van rá lehetőség, megautóztatják az ismerősöket. És akkor már egy kis médiát is tesznek mellé. Máris eggyel több megjelenés, ami a támogatóknál piros pont.
Ahogy megérkeztem, már folyt a műsor, a három autó egymás után jött be a parkolóba, a bent ülő kiszállt, az új páciens beült, bekötötték, és gyí. Körbe-körbe. Mondjuk Peterhansel, Alphand és Roma már biztos piszkosul unhatta. Alig hogy kiszálltam a saját kocsimból, szinte rögtön sisakot nyomtak a fejembe, és már tuszkoltak be az ott álló, bőgő motorú kocsiba. Azt sem tudtam, ki mellé ülök – arra volt csak időm, hogy magyar vendéglátóm kezébe nyomjam a fényképezőgépem és a napszemüvegem.
Amíg az övemet szorították rám, a sofőr megkérdezte, honnan
jöttem, miután megmondtam, visszakérdeztem. Azt válaszolta egy
Barcelona melletti kis városból. Így tudtam meg, hogy
Nani Roma mellett ülök. Ekkor lett
tele a gatyeszom először.
Aztán becsattant a váltó egyesbe, rám csapták az ajtót és
megindultunk.
Gyorsan megkérdeztem, milyen hosszú lesz a táv, amin végigszaladunk, mert a legutóbbi ilyen autóztatáson Benik Balázs WRC-jében az alig egy kilométer is örökkévalóságnak tűnt. Nem a lassú tempó miatt, hanem mert annyi mindent figyeltem egyszerre. Most Nani azt mondta, három és fél kilométert megyünk majd. Mit mondjak, nem nyugtatott meg.
Főleg mivel azonnal lepadlózta a gázt, amint kifordultunk a parkolóból. Iszonyatos sebességgel lódult meg alattunk a Pajero/Montero Evo ( MPR13), és azt vettem észre, hogy semmire nem tudok figyelni. Folyamatosan repkedek az ülésben fel-le, a fejem jobbra-balra csapódik. Persze nem az ülésben repkedtem fel-le, hanem az egész kocsival együtt. Igen, mert azok a gödrök, amiket egy utcai autóval eszembe sem jutna átlépni, de még raliautóval is meggondolnám, megfékezzem vagy inkább kikerüljem, itt mintha nem is léteznének. Egyszerűen belecsapunk a közepébe, és már repülünk is ki a végén. És beleszállunk a következőbe... orral előre. "It's normal" – hallom a sisakom Peltor hangszórójából. Köszi.
Össze kell szednem magam. Megtámasztom magam a kezemmel is az ülésem két oldalán, így már nagyjából képben vagyok. De közben továbbra is felfoghatatlan tempóval rohanunk ott, ahol nincs is út, csak két keréknyom mutatja, erre egyszer már ment valaki kocsival. És továbbra is ezek a fel-le repkedések. Csak most már olyasmi is történik, hogy a bukkanó előtt keresztbe csúszunk, így a levegőbe eleve keresztbe fordulva repül fel a kocsi. Ahogy földet ér az eleje, máris fék és fordulunk a következő kanyarra. Szerintem ekkor a hátsó kerekek még simán a levegőben vannak.
De a sima kanyarokról is beszélnem kell. Van a kanyar maga, a belső oldalán akkora árokkal, hogy ha belemásznék gyalog, nem tudom, hogyan jönnék ki. És az úton, a belső íven van egy nyom. Na, az a külső oldali kerekeké, mert a belsőket beleteszik az árokba, így támaszt a kocsi... Hihetetlen és felfoghatatlan, hogy van gépelem, ami ezt kibírja.
Közben érzem, hogy a nyakamnál vág az öv... Csak egy póló van rajtam, így ez nem csoda. Nevetgélünk Romával, én kínomban, ő meg gondolom rajtam. Iszonyat, ahogy a kocsi fittyet hány a fizikának. A lassulás, a kanyarodás már a WRC-ben is megfogott, de itt teljesen más körülmények között mozgunk. Egy barátom szokta mondani, hogy a tereprali az ugyanaz, mint a rali, csak 3D-ben. Már értem, mire gondolt.
Ilyen marhaságok járnak a fejemben, mikor hallom, ahogy Roma nevetve mutat előre: "The big jump. Very big." És látom, hogy egy fal van előttünk pár száz méterre, ő meg még mindig felfelé vált ahelyett, hogy fékezne. "Very, very big" – hallom, és nekirontunk a füves dombnak.
Semmi. Egyszerűen átrepültünk mindenen. Persze megint – én legalábbis úgy éreztem minden alkalommal – orral érkeztünk le, és máris fék, szinte csavarodik a kocsi nem is fordul balra. És a füves puszta felé repesztünk. Eszméletlen. Ez lehet a legjobb szó az állapotomra, mert fogalmam sincs, mi merre van, mit kéne csinálnom. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy az az ember mellettem, ugyanezeknek a hatásoknak van kitéve, mégis uralja a kocsit. Jó, persze, én most először, ő meg ki tudja, hányadik kilométerét teszi meg. De akkor is.
Amellett, hogy átértékeltem a terepralit, mint sportágat, megértettem a HANS szükségességét is. Ez egy olyan szerkezet, ami a versenyzők hátán-vállán van, és a sisaknál fogva rögzíti a fejet, hogy ne mozogjon lehetőleg semerre. Beépített fejtámla. Ide kell, az tuti. Rajtam most nem volt, ezért tudom, hogy kell.
Mikor valamennyire megint észhez tértem, már rég a mezőn robogtunk. Tízmásodpercenként nagy fékkel lassított, hogy a keresztbe levő bordáknak mégse menjünk teljes sebességgel. Én mondjuk nem is láttam a fűben a talaj bordáit, de ott voltak. Tudom, mert továbbra is repkedtünk. Később, amikor már kívülről néztem, ahogy mást vittek, akkor esett le. Az hagyján, hogy az egyméteres rugóstagok (kerekenként kettő) kőkemények, és nem rugóznak befelé szinte semmit, csak ha nagyon muszáj. De kifelé se sokat engednek, így a kerekek azonnal elemelkednek a talajtól, amint valami kisebb bukkanón megy át a kocsi. Na persze meg azért is könnyebb nekik elemelkedni, mert a kisebb bukkanón is borzalmas sebességgel mennek át.
Roma szinte végig nevetgélt. Elhiszem, hogy ennyire tetszett neki a dolog. Valójában nekem is, de a történteket csak később tudtam végiggondolni. Bent ülve esélyem sem volt a gondolkodásra. A parkoló felé fordulva egy pillanat alatt visszavett a tempóból, és már csak gurultunk egy hangosan morgó autóban ülve. Kérdeztem, hogy ez a sebesség nagyjából hány százaléka lehetett az igazi versenytempónak.
Roma azt mondta nem az számít, hogy ennél gyorsabban megy-e verseny közben – mellesleg egy kicsivel igen –, hanem hogy háromszáz kilométert folyamatosan így megy. Nem csak három és felet. Ekkor értettem meg a tereprali lényegét. Nem a mezőn száguldozásról szól, ahol néha jön egy domb. Hanem arról, hogy ahol nincs út, ott is elmegy a kocsi, olyan sebességgel, aminél többel nem is lehetne.
És aki tudja, mekkora ez a sebesség, és olyan a kocsija, ami ki is bírja ezt – mondjuk egy giga költségvetésű, gyári építésű –, és még ő is bírja a borzalmas fizikai igénybevételt, és nemcsak három és fél kilométerig, és persze nem téved el menet közben, na ő képes arra, hogy megnyerje a Dakart. A többi csak töltelék. 2004-ben Roma motorral már megnyerte.
