Vizsgaállomás, a világbéke központja

2009.06.05. 02:33
Írtunk már éppen eleget a magyar gépjármű-vizsgarendszer poroszosan oroszos rendszeréről, az egymás hátát lapogató össznépi drúzsba és a szörnyűséges szigor átláthatatlan szövevényéről. Kötelező ennek így működnie? Rosenheimben jártunk egy német tulajdonú Mercedes-Benz CL500-assal.

Most, ahogy egy hét elmúltával próbálom felidézni a sztorit, az egészből elsőre az angyali, szinte Jacques Tati-filmekbe illő nyugodtság ugrik be. Semmi görcsölés, profi szakemberek teszik profin a dolgukat egy profi óriásműhelyben. A profizmusból a recepciós csaj ugyanúgy kiveszi a részét, mint a számítógépes emissziómérő berendezést kezelő régi mester.

Másodiknak az udvariasság rémlik. „Szeretnénk, hogy Ön egy percig se érezze, hogy akár egy felesleges percet elloptunk a drága idejéből. Azt a fél-egy órát, amit erre a szükséges, és esetleg az Ön számára rosszkor esedékessé váló ellenőrzésre mégis el kellett pazarolnia, reméljük, kellemesen sikerül eltöltenie nálunk” – lehetne a mottója egy ilyen német vizsgaállomásnak. Volt elég tábla kifüggesztve, lehet, hogy akadt hasonló szövegű is, nem tudtam mindent végigolvasni, túl hamar vége lett a vizsgáztatásnak.

Aki magyar betoppan egy német vizsgaállomásra, a szervezettségnél és az óriási rutinnál csak az ott dolgozók kedvessége hagy benne mélyebb nyomot. Egészen valószerűtlen az egész. Adott a hatósági szerv, amely rendkívül felelősségteljes munkát végez a világ egyik legprecízebbikeként számon tartott országban. Ennek ellenére pillanatra sem ugrik be kapcsán a magasra ívelő, nagy címeres tányérsapkák képe, nincsenek pattogó vezényszavak torz megafonokból, elmarad az eljárást elszenvedők részéről a reszkető alázat. Éppen fordítva: a rosenheimi bázishoz képest éppen a Mozaik utca tűnik fel egy 1943-as berlini kaszárnya képében. Meglepő, mi?

A száraz tények is érdekesek. S. Laci barátom felhívott egyik nap, hogy van nála éppen egy német úriember által rábízott, a késő tavasztól a kora őszi időszakig rendszerint Magyarországon tartózkodó, általa karbantartott 1996-os Mercedes-Benz CL500. Ennek az autónak épp lejárt a vizsgája, viszik ki mindjárt Rosenheimbe H. Lacival (aki egyébként folyékony német), nem akarok-e velük tartani. Hát hogy a pékbe ne.

Így kerültem egy Bálna-kupé illatos bőrülésére hajnali négykor egy XXII. kerületi udvarban. A fél hármas kelés miatt már ott átkoztam a pillanatot, amikor rábólintottam a dologra – Laci jó politikus módjára csak két nappal az egész előtt közölte velem, mikor indulunk, máskülönben biztosan nem rángat bele ebbe az öninkvizícióba.

Bálnában jó utazni hátul. Kupé Bálnában már kevésbé. Azért ültem a vendégülésre, mert részben reméltem, hogy tudok majd pár órát aludni, részben pedig dolgozni szerettem volna – utóbbi hazafelé valamennyire sikerült, azt hiszem, az RX-7-es cikk egy szeletét akkor szültem meg.

Igazságtalanság lenne a Bálna-kupét azzal vádolni, hogy hátul szűk (de tényleg az), egyszerűen csak elkezdtünk egy témát az M0-n, és a kitérőkkel együtt a német vizsgabázison fejeztük be. Egy halom autóőrült egymás között – nagyon is optimista voltam, amikor azt hittem, alvásra is lesz alkalom.

Hatszáztizenöt a kilométer Rosenheim szívéig, a szabályokat mindvégig betartva, egy kisebb kávézás és egy jó tízórai beiktatásával (a kötelező Bockwurst mit Senf und Brezel, mennyei) fél tizenkettőre ott voltunk. H. Laci kicsit aggódott, mert az első gumik sebességindexe éppen határon volt az autóhoz. Meg ez a tizenhárom éves kor sem jó ómen. Németországban az ilyen kocsi már kezd öregecske lenni, de ezeket Magyarországon is előszeretettel szívatja a vizsgabázis népe – én reflexből utóbbi miatt drukkoltam kicsit.

Megálltunk a csaknem üres placcon, mint valami kokóért érkezett maffiózók a hamburgi kikötőben. A hajókürtök visszhangját is hallani véltem, pillanatra még eszembe is jutott, hogy nem hagytuk-e otthon az aktatáskát az anyaggal. Persze hülyeség mindez, a 140-est már kinőtte AZ a gárda, a típus éppen mostanában lép át megbecsült youngtimer státusba. Persze csak az, ami szép. Ez például olyan. Szűk 98 ezer kilométer, újszerűség, Mercedes-illat, fullextra. Szuper kocsika, imádom, amikor kéttonnás, benga monstrumokat óvodás módon becéznek. Mondjuk inkább korrekt birodalmi rombolónak.

Itt érdemes megpihenni egy pillanatra, addig elmondom, milyen előkészületek kellettek a vizsgára jelentkezéshez. Khm, semmilyen. Azt mondták, mehetünk, amikor kedvünk tartja, ezek és ezek a nyitva tartási idők.

– Milyen meghatalmazás kell a tulajdonostól a vizsgához? – kérdezte Laci.
– Semmilyen, hozzák az autót, megvizsgáljuk, ha rendben van, adjuk az új engedélyt – logikus is, miért fájna bárkinek, ha valaki más, akár merő véletlenségből levizsgáztatja a kocsiját. Én mondjuk biztosan nem vágnám pofán szögekkel kivert baseballütővel azt, aki egyik nap beállítana a Kawasakim két évre érvényesített forgalmi engedélyével. Bár lehet, hogy csak nem vagyok elég harcias.
– De mi azért szeretnénk bejelentkezni, csak hogy biztosan legyen helyünk, messziről jövünk – próbálkozott valamelyik Laci még az időpont előtt.
– Hely mindig van, nyugodtan jöjjenek, sajnos nem áll módunkban bejelentkezéseket rögzíteni. De higgyék el, nagyon hamar sorra kerülnek – jött a válasz.

Höhö. Hiszi a piszi.