Műgyerekek támadása

2008.09.06. 07:26
Egy kis közúti őrjöngés jó stresszlevezető, és amennyiben virtuális környezetben zajlik, még meg is engedhető. Léteznek már fotorealisztikus autószimulátorok, és Magyarországon a járművezetői képzésben használják is őket.

A Live for Speed rajongójaként örömmel próbáltam ki a hazánkban üzemelő kevés ilyen szerkezet egyikét. A tököli reptéren működő szimulátor műszerfala, ülése és kezelőszervei megegyeznek egy személyautóéval. Az illúzió szinte tökéletes, de hamar rájöttem, hogy nem a Live for Speedben lefektetett technikáimat fogom tovább csiszolgatni. Ez nem az a fajta szimulátor, amit a PC-hez csatlakoztatható játékkormány mögött megismertem.

Virtuális autónk nem háromdimenziós környezetben mozog, ahogy kedvünk tartja, hanem bizonyos döntési pontokban előre felvett események közt választhatunk. A sebesség változtatásával a felvett film lejátszási sebességét változtatjuk, a kormány pedig adott esetben arra az ágra tereli az eseményeket, amelyet a készítők rögzítettek. Elsőre kissé csalódott voltam, hiszen ki kellett húznom a naptáramból a következmények nélküli őrjöngést. Ám elkezdődött a tréning, és szépen lassan kezdtem megérteni és elismerni a gép hasznosságát.

Kisvárosi környezetben, házak közt indítottam be a motort, és szépen, mint egy valódi autóban, elkezdtem növelni a sebességem. Figyeltem a sebességmérőt, 40 kilométer/óra körüli haladtam. Elérkeztem egy zebrához, mellette gyerekek csoportosultak, hát persze, hogy elém ugrott az egyik. Mivel a zebránál már előre lassítottam, nem okozott gondot a váratlanul lelépő gyalogos.

Instruktori dicséretben részesültem, kiértékeltük a reakcióimat. Grafikonok mutatták, mennyi idő alatt ismertem fel a veszélyt, és hogyan reagáltam. Bár a gyerekek életben maradtak, mozdulataim nem voltak kimondottan intenzívek. Elgondolkodtató, különösen hogy egy ilyen szimulátorban az ember minden idegszálával a feladatra koncentrál, az életben meg esetenként telefonálásra, jócsajra, mazsolára, őrültre, szóval bármi egyébre.

A szimulátoros képzés módszertana elsősorban a dynomen helyzet felismerésének fejlesztésére koncentrálódik. A krízishelyzetet szinte minden esetben olyan állapot előzi meg, amely önmagában nem veszélyes, de magában hordozza a krízis kialakulásának lehetőségét: a veszély előszobája. A fenti példában ez a zebra mellett álló gyerekcsapat. Ezt persze könnyű felismerni, egy másik gyakorlatban már nem volt ennyire egyértelmű a helyzet.

Szűk, egyirányú utcában haladtam, balra járda, jobbra parkoló autók. Igyekeztem olyan lassan menni, amilyen lassan csak a gép engedett – a túl alacsony sebességre figyelmeztet, hiszen nem életszerű. Bal oldalon gyalogosok, koncentráltam is erősen. A következő pillanatban jobbról egy parkoló autó nyitotta rám az ajtaját, és nyekk. „Ilyen helyzetet nem lehet kivédeni” - mondtam csalódottan, de kiderült, hogy bizony ki lehet. Egy sokat járőröző rendőrnek például sikerült, mert jól tudta, hogy az ilyen helyzetben nem ritka ez a baleset. A gyakorlatot újra megtekintve kiderült, hogy a parkoló autó tükrében látszik is a sofőr, észre kell venni. Dynomen helyzet, csak nem ismertem fel.

Persze, hogy izgalmas legyen a show, volt tényleg kivédhetetlen helyzet és olyan is, amelyikben nem történt semmi szokatlan. Mivel eddigre már ami nem gyanús, az gyanús-filozófiával közlekedtem, jobban megviselt a nyugalom, mintha biciklivel elesett kisgyerek ült volna szomorúan a bukkanó után az út közepén, később pedig virtuális autóm hátsó hídja alatt.

Kedvenc gyakorlatom egy autópályás eset. Szépen haladtam egy autó után, a tetején valami felfújható palack volt. Elsőre nem különösebben feltűnő, inkább jobbról érkező bevágásra számítottam. A rakomány meglazult és leesett az autó tetejéről. A megoldást itt a leállósáv jelentette, minthogy belesatuzni az autópályán nem kimondottan szerencsés.

A gyakorlatok kiértékelése is igen érdekes, hiszen az ember kegyetlen pontossággal láthatja reakcióit, azok helyességét és idejét is. A kiértékelő résznél mi lett volna ha- játékot is lehet játszani, azaz megnézni, mi történik, ha tízzel gyorsabban vagy éppen lassabban érkezik a vezető.

Hazafelé arra lettem figyelmes, hogy minden idegszálammal a dynomen helyzeteket figyeltem. Egyébként is defenzíven vezetek, de a szimulátor vasszigora bennem maradt, a nap hátralevő részében legalábbis. A szimulátor helyzetei sok esetben szívatósnak tűnhettek, de ha belegondolunk, egyáltalán nem tartoznak az extrém kategóriába. Mindennapos, hogy kilép egy gyalogos, elénk vág egy biciklis, valaki irányjelző nélkül fordul, figyelmetlenül tolat ki az útra, vagy éppen éretlen az autópályán közlekedésre.

Viszont nem értem, miért választható a szimulátor a vezetéstechnikai pálya helyett, illetve fordítva. A szimulátor alapvetően a gondolkodásmódot, a veszélyfelismerő képességet fejleszti, a tanpálya pedig a helyzet technikai megoldását és a jármű kezelését. Egyik sem helyettesítheti a másikat.

PC-vel a közlekedés biztonságáért

2008. szeptember 9-től változik a teherautó- és autóbusz-vezetők képesítési kötelezettsége. A vizsga többek között vészhelyzetkezelést is magában foglal. A rendelet szerint ilyen helyzetek létrehozására alkalmas tanpályán, vagy szimulátorban kell a vizsgázóknak tanúbizonyságot tenniük jártasságukról. Nem vagyok öreg, de annak idején, amikor én vizsgáztam, egy erős 386-os gép jónak számított, értékelhető látványvilágú autószimulátor, így ezen alapuló vizsga elképzelhetetlen volt.