Pedo- és gerontofília Wachauban

2008.05.10. 12:35
Vannak, akik a kicsikre izgulnak, mások meg az öregekre. Az ausztriai Weissenkirchenben az efféle elhajlásban szenvedők évről évre gazdagon kiélhetik vágyaikat. Szexológus rajtam már nem talál fogást, én tizennyolc éve járok oda.

Weissenkirchenben persze szó sincs szexről. Itt van az osztrák Duna-kanyar, azaz a Wachau legszebb szakasza. A lapos, kutyasétáltatós parttól kicsit fölfelé tükörsima aszfaltozású, álmosan csordogáló forgalmú országút, túloldalán mézeskalács-házikókból tömören kirakott, középkoriasan kanyargós, szűk utcákkal átszőtt, bájos település. A falu mögött meredek hegyoldal, amelynek minden négyzetcentiméterét olyan alapossággal teraszosították, amit a mi gyaur elménk fel sem foghat. Ilyen, kabátról bolyhokat nagyító alatt kitépkedő alapossággal kizárólag az osztrák képes meggyúrni a földet. Meg talán a svájci. Gyönyörű, lélegzetelállító, csodálnivaló, az ember legszívesebben leterítene egy plédet, kinyitná a festőállványát, és hetekig csak pingálna. Itt még a pacsirtaszó hangerejét is korlátozza valami oben-österreichische decibelnorma.

Weissenkirchenben az év 364 (szökőévekben: 365) napjában hangos szót nem hallani. Az autót errefelé még nem találták fel, a házakban talán még áram sincs, a tüzet kovakövekkel gyújtják. Az egyetlen civilizációs zaj a szőlőtőkéken munkálkodó serény metszőollók kattogása. Itt még a kerti törpék is ásítanak az előkertekben.

Van minden évben ez az április utolsó vasárnapja. Ezen a napon Weissenkirchen kénköves pokollá válik. Két- és négyütemű motorok hörgése retyed egybe gyomorszorító zajmasszává, sportkipufogó robaja szaggatja a dobhártyát, a mindent belengő motalkófüst kékjét melírcsíkként díszíti a wurstárus faszénsütőjének fekete gomolya. Elfut innen mindenki, akibe csepp józanság szorult.

A rendezvény neve Seiberer Bergpreis, és 1300 köbcentiméter alatti, 1969-nél régebbi gyártású, szép állapotú járműveknek írják ki. No, meg – hogy legyen azért kiskapu – van külön youngtimer kategória is, méghozzá évről évre ez az egyik legnépesebb. A limit itt is 1300 köbcentiméter, az évjárat-korlátozás minden alkalommal egyedi, idén, ha jól tudom, 25 év volt a határ.

A feladat egyszerű, és ugyanolyan jól teljesíthető Dongóval, mint hetven lóerős Steyr-Puchhal. Délelőtt fel kell menni a hegy tetejére, délután ugyanannyi idő alatt meg kell ismételni a mutatványt. Akinél a két idő a legközelebb esik egymáshoz, az nyer. Nehezítés, hogy az utat nem kicsit meredek hajtűkanyarok tarkítják, igaz, legalább a verseny idején lezárják. A kategóriánként változó, 40 és 55 euró közötti nevezési díj magába foglalja a teljes pályabiztosítást, a tűzoltók készenlétét, a rajtszámot és a vacsorát az esti díjkiosztón.

Ennyit a szabályokról, térjünk a lényegre. A dolog úgy néz ki, hogy az egyszerű néző délelőtt kilenc-féltíz tájban becsörtet Weissenkirchenbe (a szomszédos, jóval nagyobb Kremsben érdemes aludni), leteszi az autóját-motorját, magához veszi a naptejet, sapkát, fényképezőgépet, és nekiindul a hegynek. A falu nyugati végétől érdemes kezdeni, mert az irgalmatlan hosszú kanyarban már messziről látszanak az autók. 1990 óta járok ide, de amikor meglátom a sort, mindig megszalad a szívem. Imádom.

Csak a startig való feljutás elvisz bő fél órát, már ha nem tököl valaki túl sokat az egyes járműveknél. Steyr-Puchok 1957-től 1972-ig minden kivitelben, 16 lóerőtől 70-ig mindenféle teljesítményben (lehet ellesni a tuningfogásokat), kéthengeres, farmotoros, bokszer BMW 700-asból is mindig akad egy szép csapatnyi, NSU Prinzek, Fiat Topolinók, angol törpe roadsterek (zömmel Austin-Healey Sprite-ok, MG Midgetek, de néha akad egy-egy Triumph Spitfire is), Goggomobilok, Lloydok, Minik, meg közéjük szórva egészen ritka csemegék.

Néhány visszatérőt leszámítva minden évben más különlegességek bukkannak fel. Közülük az egyik első, amire idén felkaptam a fejemet, egy abnormálisan széles kerekekre tett Fiat 1100-as volt. Mi ez az ízléstelenség? – jártam körbe, aztán megnéztem az ablakában az adatlapot. Fiat 1100 E103 Abarth, gyártási év 1955, 1556 köbcentis motorból 90 lóerő (hogy fért ez be az 1300 köbcentis határba?). Letöröltem a nyálcseppet a szám sarkából, körbejártam. Nagy órák (véletlenül nem a sokkal későbbi 125-öséi? Abarth mestertől kitelt, hogy használt, régi autókat épített át modernebb technikával, és így már a motor is stimmelne), sportkormány, sportülések, szívószál-kipufogó a vastagabb fajtából. Szemben éppen állt egy eredeti 1100-as, minden neorealista olasz film kötelező kelléke, összenéztem őket – fitneszbajnok Sportrobikúra előtt és után.

Alig feljebb állt az idei egyetlen magyar induló, Kiss Ferenc 1971-es, makulátlan Zsigulija. Régebben ennél jóval több magyar indult Weissenkirchenben, de a szaporodó magyarországi rendezvények, úgy látszik, elszipkázzák véreinket Labancföldről. Hiszen a kiutazás, a szállás és a nevezés árából már itthon is be lehet fizetni valami jó kis oldtimertúrára, és eurót sem kell váltani. Viszont kimarad a kertitörpe-mázrepesztés a dupla Koppánnyal.

A Zsigulival lett egy kis dráma. Ausztriáig az öreg ékszíj kinyúlta magát, és a délelőtti futamon már annyira csúszott, hogy félő volt, felforr a hegyen a hűtővíz. Ferenc egész ebédideje elment az ékszíjállítással. Ötperces melónak indult, aztán több órán át tartott. Le kellett ugyanis bontani a légszűrőt (természetesen két tőcsavar kiszakadt a karburátorból, ahogy az a Ladáknál ilyenkor rendre megesik) a generátor fölső csavarjához. Aztán kiderült, hogy az alsóhoz csak lentről lehetett hozzáférni.

"Most már tudom, hogy a pár éves 2101-eseken miért nem volt már meg soha a kartervédő. Vagy húsz csavar tartja, örökkévalóság leszedni" – mesélte később Ferenc. De pár perccel a második futam indítása előtt – amikor már jóval később induló versenyzők is elhúztak, fel a rajthoz – készen állt Togliatti szamara. Délelőtti és délutáni futam között kilenc másodperc lett a különbségük, Weissenkirchenben viszont tizedmásodpercekben mérik a győzelmet. Sebaj, legalább a serleget nem kellett cipelni.

No, meg akadt egy Mini Marcos is, ez talán a világ legcsúnyább autója. A nemrég tönkrement brit Marcos sportkocsigyártó viszonylag sikeresnek mondható próbálkozása volt, Morris Mini Cooper-alapokon. Pályaversenyeken ezek az autók egészen szép eredményeket értek el. Ez a darab viszont úgy nézett ki, mintha lett volna mögötte krosszautós múlt is, bár ez a tízcolos kerekek ismeretében képtelenség. A kocsi tervezett otrombaságához hozzáadódó pusztulási nyomok tehát nyilván csak az üvegszálas karosszéria öregedése miatt voltak rajta.

Aztán atomvillanás jobbról. Mi a megmeredt mogyorós Magnum ez? Valódi Porsche RS 550? Nem, csak majdnem, valahogy nem stimmelnek az arányok. Nézem az adatlapot, Porsche RSK, 1961-ből, 1200-as motorral. Hm, valami újabb dolog. A kopottsága alapján nem mai építés, az biztos, de az 1200 köbcenti nagyon gyanús. Mindenesetre gyönyörű. Az RSK elméletileg a James Dean-féle 550-es közvetlen utódja, egyben szellemi örököse, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek legelején számtalan híres versenyző ilyet hajtott. Hogy neveket is mondjak, közöttük volt Stirling Moss, Jean Behra, Wolfgang Von Trips, Ken Miles, Dan Gurney is. De az eredeti RSK-t 1,5 (sőt, mivel ez egy kései, 1962-es példány, már 1,6 literes) középmotor hajtotta, a weissenkircheni viszont jó láthatóan csak farmotoros, és a kiírás szerint is csupán 1,2 literes. Talán valami replika? Nem derült ki.

Aztán jött egy NSU 1000 TT kétkarbis motorral. Meg szívem legkedvesebb csücskei, a Monte Carlo-kipufogókkal, nátriumtöltetű szelepekkel, tarajos dugattyúkkal, spéci vezértengelyekkel, nagy karbikkal szénné mérgesített Puch TR-ek. Sajnos egy ilyen már elérhetetlen árban van, egy széria 32 lovas TR2 Europa hárommilliót, valami komolyabb, 50-70 lóerő közé tuningolt 660-as akár ötmillió forintot is megér. De itt legalább látom, főleg meg hallom is majd őket.

Nos, valahol ezen a tájon futottunk egymásba Vályi kollégával, aminek következtében eddigi, lelkes csigákéhoz mérhető haladási sebességem a motiválatlan, lábhiányos tetvek szintjére zuhant. A motiválatlanság persze arra értendő, hogy innentől még kevésbé vágytam a cél elérésére. Két guvadt szemű autónörd gyomra sokkal aprólékosabban emészti a tápértékben gazdag látványt, mint egy magányosan kószálóé. Nyilván ismerik a "feleség beugrik a boltba, siet haza a gyerekhez", illetve a "feleség barátnővel veti be magát a Westendbe" képletek közötti időeltérés-szindrómát. Vályi kollégával most mi lettünk a plázacicák egy gigantikus öregvas-butikban.

Most jön a legérdekesebb autó! Ettől behaltunk, lapozzanak.