Porschéval csapattuk, de nem tudjuk, milyennel

2015.06.14. 12:32

Két általánosan relatívként elfogadott fogalomról voltak egész más sejtéseim első Le Mans-om előtt: távolság és idő. Mármint nem az életben, kimondottan Le Mans viszonylatában, mert a La Sarthén nem normál mércével mérik a távolságot. Ezzel nagyrészt összefügg, hogy az egész napnyi versenyidő nem elég mindenre, ha a minden alatt a pálya összes legendás kanyarjának-zugának felkeresését értjük. Azaz lényegében mindet, amerre folyik az aszfalt. Sok az induló, sok a lekörözés és a kényes pillanat, röviden: gyorsan történnek itt a dolgok, miközben két kanyar közt a távolság kilométerben indul.

3:41. Túl voltunk egy 18 kilométeres közös éjjeli sétán az Arnage felé (és vissza, útszélen, porban, sötétben, centikre elhúzó franciák között), egy félidei zuhanyzáson a Nissannál, Pista egy eurosportos bejelentkezésen és a Porsche központjában készültünk a Les Hunaudiéres sikánjaihoz. Izzó féktárcsa-vadászat, részeg dánokkal iszogatás a könnyű rocktól hangos kempingekben, és a hajnali napébredés, ami valahol a Mulsanne környékén érhet, de mindenképp a korlát mellett – ez mind csak a hideg víztől frissült elménk és a Porsche villanysegédhajtásos bringáiba vetett bizalmunk szülte remény volt.

A történet, mármint a hajnalt megelőző szopótúra ugyanis ott indult, hogy optimistán berendeltük a bringákat fél háromra. A kialvatlanság és a fizikai fáradtság közös hatása egyenes arányban áll a teljesítőképesség romlásával. Régi lecke, nem számoltunk vele, amikor fél négykor még a félidei nagyképes anyagot heggesztettük a cikkszerkesztőbe. Innen még tíz perc telt el a katasztrófális hatásfokú tartalomgyártással, majd nekiindultunk újra a pályának, ezúttal némi elektronnal támogatva.

Sosem fogom megérteni, hogyan képes évről évre megrendezni a világ top5 legnevesebb autóversenyének egyiket az az ország, melynek állampolgárai felesküdtek az angol nyelv ellen. Merthogy ez az a verseny, amire Új-Zélandtól Kazahsztánig érkeznek a nézők. Az ilyen-olyan beléptetőkapuknál, parkolóknál vagy útelágazódásnál strázsáló biztonságiak pedig a leghatározottabb természetességgel küldenek rossz irányba bárkit, aki a parkoló, kemping, jegyvásár hármasán túl érdeklődik a helyi épített környezet viszonyáról. Első tesztünk a media shuttle (melynek a dolga az lett volna, ami eddig mindig is: újságírókat visz egyik helyről a másikra és nem azért, mert az újságíró úr, hanem azért, hogy meggyorsítsa és hatékonyabbá tegye a munkáját, ami abból áll, hogy ezt a helyet minden oldalról körbenyálazza, mert nem is lehet mást) volt, de hamar feladtuk, ezért is jöttek a bringák a második körre. A beugrókérdés ezúttal – elegáns francia kiejtéssel – annyi volt: Mulsanne, a lehető legrövidebb utón.

Mivel csapattunk?

A Porsche bike-on a váz olyan, mint a Bike S-é (hidroformált alumínium), de DT Swiss OPM (One Piece Magnesium) első villával, kormányról állítható kompresszióállítással. A felnik is DT Swissek voltak, a fékszett Magura, a váltó Shimano Deore XT, TRS hajtókarokkal és egyéb nyalánkságokkal. Beárazni nagyon nehéz és mi tényleg csak saccolni mernénk, de ha abból indulunk ki, hogy egy mezei S ára 4490 euró és abban még nincs benne a rásegítő-rendszer és a villa, meg még ki tudja mi, akkor jóval több is lehet.

Bringások előnyben, én valahová 7000 euró környékére tippelném, de tök hülye vagyok hozzá, hátha tudtok segíteni, mit csapkodtunk oda az erdőben a fákhoz és a gyökerekhez, miközben őrült módon downhilleztünk le két RedBull után a fenyőfa-iskolából valahol a Mulsanne felett. Aztán az is kiderülhet, hogy valami bazári bóvli volt, bár a Porschét ismerve ezt nem hiszem, mert elég tisztességes gyártmánynak tűnt, legalábbis részleteiben lézerpontos-precíz gépnek. Pista

Még feltöretlen seggel, gyenge helyismerettel, narancssárga mellényes natívok által ide-oda terelve jártuk be a környék legutolsó szervizútját is. Az éjszaka közepén kiábrándítóan visszafogott arcát mutatja a pálya környezete. A részeg, félpucér fehérbálnák (többnyire angol fiatalok, vörös szőrrel borított hátú skandinávok) már péntek este elérték a Nirvánát. A pénteki arcokra emlékezve úgy sejtem, legtöbbjük számára a hétvége már a józanodással telt, erős alkoholundorral, így ők nem lettek meghatározó kellékei a sötét óráknak. Csendes, alvó kempingek mellett tekertünk oda-vissza, mígnem egy heroikus pillanatban Pistából előjött a vezérhím, és egy leszarom, arra megyünk kiáltással célba vettük újra az Arnage-t, és onnan a Mulsanne-t. Itt dőlt el: nem vágunk át a pálya közepén, megkerüljük magát a pályát.

Próbáltak már spontán downhillezni 20 óra ébrenlét után, fátyolfelhők mögött kelő nap fényében, ismeretlen környezetben, apró fenyők gyökereivel tűzdelt domboldalakon? És a legfontosabb: egy minimum egymillió forintot érő kerékpárral? Ne tegyék, nem jó móka (már hogy ne lenne az? végig sikítottam a gyönyörtől és pláne, hogy nem kell tekerni! - Pista). A történet ezen eleménél már Mulsanne-ban voltunk, fotózkodtunk is a településtábla mellett, csak hát tábla az azonos nevű egyenes mellé, az nem volt sehol. Alkalomadtán a pályától 1-1,5 kilométerre, kis falvakon keresztül tekerve értünk Le Mans legendás, erdő mélyi pályaszakaszának közelébe. Két és fél óra bringázás után, valamikor hat óra után, gránitkemény üléseken. És ha azt gondolják, hogy a rásegítős bringa ehyenlő azzal, hogy nem kell tekerni, hát tévednek. Egy ilyen darab nem igazán könnyű még Porschéból sem, ráadásul a hegyekbe felfelé bele kellett állni a pedálokba nem egyszer. 20 óra ébrenlét és folyamatos mozgás után erre már nem igazán állna fel senkinek.

Kétharmad Le Mans-nal a hátam mögött mondom, a józan logika itt is működik. Annak a 2-3 százezer köbcenti hengertérnek nem gyenge hangja van, ha egyszerre dolgozik. Tökéletes iránytű a futam alatt, de bő fél nappal a rajt után a már egybefüggő szemét is jó ómen a lelátó közelében.

A verseny ilyenkor hétből négy nézőnek éppen háttérzaj az alváshoz. A Mulsanne egyenes menti földkupac hálózsákba bújt emberekkel volt kirakva. Mögéjük állva néztük, milyen amikor lendületet vesz egy LMP1-es, hogy egy kilométerrel arrébb, már az erdő mélyén 300 fölött hasítson. Nagyjából tíz percig, aztán visszafordultunk, hogy újabb 2,5 óra tekerés után hazaérjünk a paddockba. Az élet még küldött egy nagy adag adrenalint a zsibbadt agyunknak, és hazafelé felterelt az autópályára, ugyanis plüssnyúl-tekintettel valahogy csak mentünk előre és az sem zavart minket, hogy odafelé menet nem emlékeztünk ezekre a helyekre. Így nem a pályán, hanem Mulsanne és Arnage valamint egy harmadik falun át kerültünk a Le Mans-i reptér felé vezető autópályára.

Még reggel volt. A levegő hűvös, de friss; az árokparton vadnyulak szaladgáltak. A megye összes rendőre a pálya kapuinál vigyázott a rendre, csak magunk voltunk, és egynéhány autós, motoros tartott valamerre, ami nem a verseny volt. Tekertük, amit bírt a technika, kihajtottuk belőle a villanyrásegítést a harminc kilométer/órás határig. Ha nincs a rásegítés, már odafelé bedobtunk volna az árokba, így a végére csak fejben voltunk halottak. Az éjszaka mérlege 18 kilométer séta, 36 kilométer bringa. De öt óra tekerés árán láttuk a Moulsanne-t! Ide 24 óra nem elég.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.