Nem szégyen az élről kiesni

Már a csütörtöki prológ beígérte a hétvégi izgalmakat. A Ford csapat üdvöskéje, az észt Markko Martin ugyanis leosztotta a mezőnyt rendesen. Na nem túlzottan, épp annyira, amennyire Angliában szabad. Nincs is ebben semmi baj, hiszen szeretjük a Fordokat is, meg az ifjúságot is, és ez a Martin gyerek már többször is bebizonyította, hogy van helye az élmezőnyben.

Csak aztán valahogy kipukkadt, és megint azok a fránya Peugeot-k léptek az élre. Bár piszok jó autók, ahogy ezt az idei - már korábban eldőlt - egyéni és csapat világbajnoki címük is mutatja, csak kissé egyhangúvá válik így a versenyzés. Anglia azonban mindig kivétel. Itt borul a papírforma, sosem tudni, mi történik a következő gyorsaságin. Láttunk itt már keserves sírást, de mennybemenetelt is.

Így hát pénteken fullra töltött telefonnal vágtam neki a napnak, nehogy holmi akkuprobléma miatt lemaradjak akár egy bitnyi információról. Érdeklődésem szép lassan kezdett alábbhagyni, mivel minden SMS úgy kezdődött, 1.: Grönholm-Peugeot. Az első gyors után közvetlen mögötte még Burns szerepelt, de aztán műszaki gondok miatt a másodikon bent hagyott jó néhány másodpercet, így eléggé hátra került. Ugyanígy járt C. McRae is, aki megint túl gyors akart lenni, de szerencsére megúszta egy kicsúszással.

	Petter Solberg

A meglepetést azonban a szintén ifjúsági kategóriában szereplő, és szintén már többször remek eredményt virító Petter Solberg hozta. A második helyen tartotta a kék Subarut, miközben hatalmasat vívott a mögötte haladó Martinnal. Az élre esélyük sem volt, hiszen Grönholm megnyerte az összes pénteki gyorsot, de a negyedik helyen repesztő Sainz-cal összefogva lelkiismeretesen küzdöttek a második helyért. Mögöttük pedig egyre jobban leszakadoztak a többiek.

A négyes számú gyorsot törölni kellett a rengeteg néző miatt, így ennek örömére - vagy épp sajnálatára - az első nap végére Colin feltornázta magát a hetedik helyre. Közvetlen előtte a másik Subaruval a Monte-Carlo-i győztes, Mäkinen terpesztett. Úgy tűnik, a Subaru keretbe szándékozott foglalni az idei bajnokságot, s utólagos okossággal elárulhatom, hogy sikerült is neki. A Peugeot pedig továbbra is hozta a formáját, hiszen mindhárom autója az első tízben várta a szombatot: Rovanpera az ötödik, Burns a nyolcadik helyről.

Szombaton aztán Britannia megmutatta a foga fehérjét. Legalábbis annak a három autónak, amelyek a 10. gyorson ugyanabban a kanyarban mutattak be hatalmas bukást. Nincs mit szépíteni, laza kanyarkombináció, jól belátható, csak éppen hatalmas sebességgel lehet beesni, és minden a csúszós skót talajon vett fékúton múlik. Ezen múlt Delecour új navigátorának lelkiállapota is, hiszen Delec ráfogta a hatalmas buktát. És ezen múlt a másik Mitsubishis, Jani Paasonen eredménye is, hiszen ő is eldobhatóvá gyűrte a Lancert. És ezen múlt Grönholm elsősége is, mivel ő volt a harmadik - vagyis az első, mert a többiek utána érkeztek a kicsi a rakás játékba -, aki ezen a helyen búcsúzott a versenytől. Bár ezt a gyorsot így Burns nyerte, az élre mégis Martin lépett, nyomában Solberggel.

Ekkor sütött ki a nap rosszkedvünk egén. Mert ugye Martin az élen, közvetlen mögötte alig 3 másodperccel Solberg, Sainz 16-ra. Mit fog ehhez szólni a Ford csapat? Mivel a legesélyesebbnek kikiáltott McRae egyre jobban lelassult - még Burns is megelőzte időközben -, és már másfél percnyire volt az elsőtől, így, még ha akarták volna sem oszthatták volna neki az első helyet. De ugye Sainz-nak egy kis lélekápolás jól jönne, ehhez azonban még ott van Solberg véleménye is. Szóval izgalom izgalom hátán. Persze nincs olyan, hogy a csapat mondja meg, ki mennyire lassítson, ezen csak én morfondíroztam a buta fejemmel.

Akárhogy is, Martin kitartóan tartotta az első helyet. Mögötte annyit változott a helyzet a nap végére, hogy Solberg felzárkózott 1,6 másodpercnyire, a többiek pedig még jobban leszakadtak: a harmadik helyen Sainz már félpercnyire csúszott. Mögötte Burns, Mäkinen, Loeb, C. McRae volt a sorrend, bár Colin pörgött-forgott a nagy igyekezetben. A nap kiesője, és fair play-díjasa is a Hyundai csapathoz kapcsolódik. Armin Schwarz lerángatta az Accent hátulját a helyéről, miközben a kipufogó megsérült, és cserébe jótékony füsttel töltötte meg a bódét. A kékülő arcú versenyzők segítségére csapattársuk, Kankkunen sietett, aki 11. helyét adta a mentőakcióért. De nem járt pórul, mert később mégiscsak visszatornázta magát a kilencedikre.

Vasárnap aztán tovább fokozódott a helyzet. Az első gyorson, ami mindössze 54 kilométeres volt, Solberg olyat ment, hogy leszakadt ing-gatya. Három másodpercet adott a másodikként befutó Burns-nek, míg a harmadikként beérő Rovanpera már csaknem egy huszast kapott. Ezzel Persze a Subarus fiú átvette a vezetést is, a 20,5 másodperces előny pedig simán kitartott a futam végéig, sőt négyet még rá is dobott. Ezzel megszerezte élete első VB futamgyőzelmét, ami soha jobbkor nem is jöhetett volna, mert ezzel a húzással az év végi összetettben is felugrott a hetedik helyről a másodikra. Ez aztán a karrier!

És ez még nem minden. A tavalyi világbajnok Burns - aki idén egyetlen futamot sem tudott megnyerni, pedig esélye lett volna - most is remekül küzdött. Lelépte a harmadik helyen álló Sainz-ot, elvéve tőle a bronzesélyes pozíciót. Az idegek harcában azonban alulmaradt. A 16. gyorson eldobta a kanalat, és ismét pont nélkül búcsúzott a futamtól. Így aztán Sainz ismét a harmadik helyen találta magát, és ide már be is szaladt. Ezáltal az év végi pontoskodásban is a harmadikként végzett. Mögötte Mäkinen és McRae futott be. BigMak számára ez nem sokat jelentett az összetettben, McRae azonban bebetonozta magát a negyedik helyre.

Ezzel véget is ért az idei rali VB sorozat. Visszatekintve ismét a Peugeot-k egyeduralmát hirdethetjük, de az is kezd kibontakozni, hogy jövőre igencsak föl kell majd kötniük a gatyót. Az átigazolásokkal, és a beígért fejlesztésekkel együtt nagyon is erőteljes, kiszámíthatatlan szezonra számíthatunk 2003-ban. A januári Monte-Carló-i futamig pedig már nincs is olyan sok idő.