Doppingbotrányba fulladt ámokfutás

2004.09.06. 12:59

Rendhagyó módon csütörtökön, késő délután indult a hétvége. A parádsasvári súlyos amortizációnak nemcsak a versenyautók, hanem a gumik is áldozatául estek. Az új abroncsok borzalmasan csúsznak, ez két-három másodpercet is jelenthet körönként, így utolsó esélyünk az volt, hogy este hatkor nekilátunk gumit koptatni. Rutin autózgatásra számítottam, ehelyett azonban egyik meglepetés a másikat érte.

csik.jpg

Szétnéztem a boxban, de a versenyautómat sehol sem láttam. Hamar kiderült, hogy a nekem tett ígéret, miszerint az autó elkészül a versenyre, elhamarkodott volt. Mivel a padlólemez olyan szerencsétlenül sérült, hogy az autó elejét úgy, ahogy van, le kell vágni, majd újrahegeszteni, kölcsöngéppel fogom abszolválni a hétvégét. Annyi baj legyen, legalább kipróbálok egy másik Astrát is.

A második meglepetés a boxutcából kifelé ért: az autó kormánya veszettül remegett. Ha valaki már ment olyan autóval, aminek a két első gumija különbözőképpen kopott le, tudja, miről beszélek. Reménykedtem, hogy nem a futómű, hanem valóban a nem pont ugyanolyan mértékben mart gumik okozzák a problémát, hiszen ez lényegesen egyszerűbb eset. Elkezdtem csendesen körözgetni, hiszen a frissen mart abroncsokkal legalább annyira csúszott az autó, mintha vízen mennék.

Ugrunk az időben, már hét óra. A gumik lassacskán, de alakulnak. Kicsit gyorsítok a tempón, aminek következtében hamar meg is tapasztalom a Forma-1-es betétfutamra készített műfüves bukótér varázsát. Az újításra azért volt szükség, mert a betonon - bár a bukótér felülete valamivel síkosabb volt, mint a pálya - remekül el lehetett fordulni. A műfű viszont életveszélyesen csúszik, így a pályát elhagyó versenyzők hibájuk következtében most már valóban veszítenek időt. Egyszer mentem csak rá. Sajnos egy kolléga áldozatául is esett az újdonságnak, legott rommá törve autója elejét.

Az utolsó köröket már szürkületben rójuk, két körön át föltart egy piros autó, aztán egyszer csak udvariasan elenged. Mikor kiszállunk, elképedve látom, hogy Wéber Gábor, a Clio Kupa tavalyi bajnoka mászik ki a volán mögül. Sajnos ez nem azt bizonyítja, hogy én lettem jobb pilóta, hanem hogy bizony tíz év rombolásának hatására az Astrák között is lett némi különbség. Kiderült, hogy Gábor azért próbálta ki az autót, mert Szabó Gábor, aki az egész évet evvel a kocsival versenyezte végig, nagyon panaszkodott, ezek szerint joggal. Megtudtam továbbá, hogy sok autóban versenyfékbetét, némelyikben szinterkuplung, és még ki tudja, mi is van, vagyis mégsem teljesen egyenlők az esélyek, mint ahogyan azt az év elején gondoltam. Nem gond, egyébként sem nyerni, hanem szórakozni jöttem, és már Jean Alesi is megmondta: mindegy, milyen a gép, avval kell gyorsan menni, ami épp kéznél van, ilyen egyszerű.

A péntek reggeli szabadedzés viszonylag eseménytelenül telik, kíváncsian várom, mi lesz az időmérőn, hiszen eddig egyetlen mért köröm sem volt. A csütörtöki események után egyáltalán nem okoz csalódást, hogy tizenhatodikként kvalifikálom magam. Nyolcan mögöttem, tizenöten előttem. Remek csata lesz a teljesen mindegy hányadik helyért. Ráadásul csapattársaim közül csak ketten bizonyultak jobbnak nálam, ami külön örömet okozott.

A szombati verseny reggel 10:15-kor kezdődik. Felállunk a rajtrácson, megtesszük a felvezető kört, majd újra felsorakozunk az éles küzdelemhez. A rajt olyan hirtelen jön, hogy észre sem veszem. Akkor indulok el, mikor a mögülem rajtoló Szabó Róbert már az én autómat előzi. Elkezdem nyomni a gázt, de már nagyon késő. A mezőny legvégével együtt érkezem az első kanyarba, ahol újabb hibát követek el: megpróbálok az ideális íven, kívülről fordulni, de akkora a tülekedés, hogy ez teljességgel lehetetlen, nem tudom visszaverekedni magamat. Talán ha belül maradok, több esélyem lett volna. A második kanyarban újra nyerek egy-két pozíciót, de a harmadikban megint csak kiszorítanak.

Ennél pocsékabbul nem is rajtolhattam volna. Nem vagyok utolsó, de rengeteget buktam az első három kanyarban. A híres-hírhedt Mansell-kanyar - amit az időmérőn minden félelmemet legyőzve újra megtanultam normálisan venni - ezúttal a kezemre játszik. Ketten fordulunk el egyszerre, én jövök ki jobban: a soron következő jobbosba már én rakom be először a kocsim orrát, egy pozícióval előbbre kerülök. Nem mondhatnám, hogy unatkozom, és még az első kör felénél sem tartunk.

A hátsó, Forma-1-es közvetítések során csiki-csukinak titulált részen megint csak hozok az előttem haladó két autón, és az új, 12-es kanyar előtti féktávon újabb versenyzőt próbálok meg kifékezni. Ez még menne is, de mire elfordulnék, csapattársam és barátom, az előzés tárgyát képező autó előtt haladó Vida Jani már az ideális íven fordul el. Ő nem lát engem, én meg már nem tudok megállni, és autóm bal elejével amúgy parasztosan megtaszajtom. Mindketten megpördülünk, az ő versenye sajnos véget is ér, Astrája az ütközés után nem indul újra, pedig eddig remekül versenyzett, hiszen a 22. helyről jutott idáig egyetlen kör alatt.

Legszívesebben kiszállnék, odaszaladnék hozzá, hogy megszorítsam a kezét bocsánatért esedezve, de a verseny folytatódik, tovább kell menni, amíg lehet! Az intermezzo után utolsó előtti pozícióban érkezek a célegyenesbe, ráadásul a jobbkanyarban már érzem, a csetepaté az én autómnak sem tett jót. A bal első futómű az ütés következtében elmászott: az eddig sem túl agilis versenygép most már egyáltalán nem akar jobbra kanyarodni. Fájó szívvel, beteg autóval, de megyek, ahogy csak bírok. Az átkozott Alesi! Minek kellett annyit okoskodnia?

A következő öt körben még kettőt tudok előzni - egyet a sikánban, egyet a célegyenesben -, aztán megérkezem egy hármas boly mögé, akiken egy ideig hozok néhány millimétert, de ahogy az autó és én is fáradunk, szép lassan belátom, kár erőlködnöm. Rengeteg élménnyel és egy nagy adag lelkifurdalással zárom a szombati versenyt, a 19. helyen.

Az élmezőnyben a megszokott arcok, Assenbrenner Tibor lett a szombati győztes, Bíró Géza és Farkas László előtt. Érdekesen alakultak a dolgok a Clio Kupában is, az eddig verhetetlennek látszó Wéber Gábor csak a 8. helyen ért célba, az ifjú Makai György jött be az első helyen, őt Vladár Tibor és Gál Szabolcs követte.

Ebéd közben azon morfondírozom, mi baja lehet az autómnak. A parc fermé még tart, egyelőre semmit sem tehetünk. Aztán kiderül, hogy az ütközés méretéhez képest elhanyagolható a probléma, sőt, Janika Astráját is lábra tudják állítani. Csupa jó hír, az időmérőre teljes létszámban mehetünk ki. Nagyon rosszul időzítek, valahogy mindig elém keveredik egy lassabb versenyző, pedig nem sok ilyen van. Egy igazán jó kört sem sikerül futnom, pénteki időmön azonban még így is javítok egy teljes másodpercet, amit részben a kopottabb gumiknak, részben a frissen szerzett tapasztalatoknak tudok be. 2:28,499-es időmmel újfent a 16. pozícióból indulhatok majd a versenyen.

Vasárnap délután 16:30-kor, a hétvége záró eseményeként indul útjára az Astra Kupa tizedik futama. A felvezető kör után már nem nézelődök, előszedem azt a picike rutinomat, amit előző nap szereztem, és minden érzékemmel a piros lámpára koncentrálok. Pont fordítva csinálok mindent, mint az előző napon. Jó ritmusban rajtolok, és egy jó féktávval, némi lökdösődéssel meg három kanyarral később azon kapom magam, hogy mindössze nyolc autót tudok összeszámolni magam előtt.

Megilletődni nincs időm, ott vagyok a húsdaráló kellős közepén. Előttem, mögöttem, pontra éhes versenyzők döngetnek, centik választják el egymástól a versenyautókat. Ami ezután következik, arról csak foltokban tudok beszámolni. Annyira intenzíven rohantak meg az élmények, hogy videón kéne visszanéznem a történteket, így emlékezetből nem tudok minden részletet összerakni. Annyi bizonyos, hogy három vagy négy körön keresztül tartottam magam. Hol piros, hol fehér autót láttam a tükörben, hiszen mögöttem is ment a gyilkolászás. Lökdöstek oldalról, lökdöstek hátulról, beelőztek féktávon, aztán a kanyarban én előztem vissza, szóval volt ott minden, ami csak egy autóversenyen lehetséges.

Aztán a szokott módon, saját káromon tanultam meg, miért kell zárni az íveket. A célegyenesre ráfordító jobbkanyarban egyszerre két pozíciót is buktam. Amíg az ideális ívvel bíbelődtem, ketten bújtak be mellém, szorosan egymás mögött. Sebaj, ha jól számolok, még mindig a 11. helyen állok, ami a 16. rajtkockából indulva remek eredmény. Sajnos a következő körben belekerülök egy nagyobb össznépi őrület kellős közepébe, és miközben próbálom tartani magam, egy kicsit meglökik a versenyautóm fenekét, amitől az teljesen irányíthatatlan lesz, és csakhamar a pálya mellett találom magam, forgalommal szemben. Még csak haragudni sem tudok senkire, mert én is hibás voltam a dologban.

Megfordulok, elindulok a mezőny után. Fogalmam nincs, hányadik helyen állhatok, csak annyit tudok, hogy az előttem haladó két autót mindenképpen meg akarom fogni. Ez pár körön belül sikerül is, egyszerre előzöm mindkettőt a célegyenes utáni kanyarban. A verseny itt nagyjából véget is ér - gondolom -, a többiek már nagyon messze vannak, nincs esélyem megfogni őket. Pár körrel a vége előtt viszont még megérkezik egy autó a semmiből. Ugyanaz, amelyik kiforgatott. Kár volt elkényelmeskedni a dolgokat, most megint az életemért küzdhetek. Egyértelműen gyorsabb nálam, nyilván ő is megpördült, azért került ide hátra, mindenesetre nem fogom elengedni, az biztos.

Próbálkozik, próbálkozik, aminek rendre az a vége, hogy valahol a pályán kívül szedi össze a versenyautóját. Gyorsabb, de előzni nem bír, legalább ennyit törlesztek. Aztán egyszer csak hiába keresem, csak harmadik próbálkozásra találom meg a negyedik fokozatot, és Vén Erik méltatlanul, harc nélkül megy el mellettem. Csak a verseny után tudom meg, 17. lettem, de egy kicsit sem bánt. Azt hiszem, éppen most veszítettem el a szüzességemet. Ez volt életem első igazi autóversenye, és rettenetesen élveztem.

Bármilyen furcsa, a történet itt még mindig nem zárult le. Este kilenc óra is elmúlik már, mikor megtudom, hogy a szúrópróbaszerűen elvégzett ellenőrzésen két versenyautó is fennakadt, vagyis találtak bennük valami apróságot, amitől gyorsabb volt a gép. Mindkettő igen kényes ügy, hiszen az egyik vétkes Assenbrenner Tibor, a G-Car Racing versenyzője, a bajnok, akinek az eredményeit így visszamenőleg is elvehetik. A másik bűnös Veégh Attila, a J.B. Motorsporttól. Itt nem a versenyző, hanem a csapat elnökének a személye érdekes, hiszen Major József egyben a szakágvezető is, ami ez esetben roppant kellemetlen egybeesés.

Asi hétvégi eredményét elvették, a döntés hivatalos, érdeklődve várom a folytatást. Meggyőződésem, hogy jobb egy becsületes versenyben tizenhetedikként célba érni, mint csalással nyerni, továbbá teljességgel érthetetlen, hogy egy ilyen kicsi ország ilyen kicsi autóversenyében, ahol az élményen, a pontokon, meg a pléhkupákon kívül gyakorlatilag semmi kézzelfoghatót nem nyerhetnek a versenyzők, miért van erre szükség. Ez itt az Astra-kupa, nem az Olimpia.