Ámokfutás a kommunizmus romjain

2004.06.29. 09:16
Először jártam szovjet katonai repülőtéren. Tábla sehol. Jó félóra kóválygást követően türelmem, kitartásom és a helyi lakosok segítőkészsége meghozták a várva-várt eredményt: megérkeztem. Egyáltalán nem volt más érzés. Figyelemreméltó, milyen hasonlóság lehet a valahol és a sehol között. Fogadni mernék, első ránézésre észre sem vennék a különbséget!
csik.jpg

Aztán közelebbről vizsgálódva feltűnik egy irdatlan betonplacc. Olyan hatalmas, hogy teljességgel értelmetlen lenne autóversenyt rendezni rajta, ha a szervezők nem gondoskodtak volna egy nagy csomó gumibáláról. De megtették, és ezzel sikerült egy leginkább bérgokart pályára emlékeztető alkotást létrehozniuk. Hiányoltam a pécsi erdőt. A düledező laktanyák és hangárok romjai egészen másmilyen hangulatot ontottak magukból, no de ha itt kell helytállni...

A délelőttöt mindenki a kanyarok tanulmányozásával töltötte. Becsülettel róttuk a köröket, de nem versenyautóval, és nem is versenytempóban. Saját kocsival, az 50 km/h-s sebességkorlátozást többé-kevésbé betartva közlekedhettünk. Ez azért volt szükséges, mert bár megtanulhattuk a pálya vonalát, az ideális ívek és a féktávok minden versenyautóval máshová esnek majd, így senki sem gyakorolhatta be előre a mozdulatokat. A végső megfejtést mindenkinek éles helyzetben kell majd kitalálnia. A verseny két futamból, a futam két körből áll. Egy kör kb. 2,25 km, se nem hosszú, se nem bonyolult. Ellentétben a pécsi szerpentinnel, ezt elég hamar sikerült megtanulnom.

Gumijaim állapota ezúttal megfelelő, és a pályát is tudom. Igaz, a mezőny egy része tavaly már ment itt, így ők némileg előnyben vannak, a körülmények mégis jóval több eséllyel kecsegtetnek, mint legutóbb. Bizakodva várom az első időmérő edzést. A lámpa zöldre vált, és már ámokfutok is. A Hungaroringen átéltek emléke továbbra is dolgozik bennem, mindenekfelett törekszem a biztonságra, nem akarom rögtön megváltani a világot. A pálya borzasztó poros, többen már az első körben megzúzzák a versenyautójukat.

Én is minden féktávot elszúrok, kigyorsításnál pedig rendre kaparnak el a kerekek. Külön zavaró, hogy utcai autóm minden tulajdonsága merőben eltér a versenyAstráétól. Bármelyikbe üljek is át, az első néhány percben mindig borzasztó idegennek tűnik. Az edzés nem sikerül valami jól: a koszos kör kifejezés eddig nem létezett, én teremtem meg. A középmezőnyben végzek, ami az eddig történtekhez képest biztató, viszont 15 másodpercre közelítem csak meg csapattársam, az első időt autózó Vida Janit, ami több mint kiábrándító.

A második edzéssel pechem van, a rajt után fél perccel leszakad az eső. Ennek egyik következménye, hogy csak az utánam sorra kerülő két-három versenyzőt tudom megelőzni, de ennél sokkal fájóbb momentum, hogy nekem így gyakorlatilag kimarad egy menet. Ilyen tapadási viszonyok mellett az egész fölállás megváltozik, és bár kifejezetten szeretek esőben autózni, az élvezetek létfontosságú tapasztalatoktól fosztanak meg.

Aztán eljön a szombat reggel. Bizarr ötlet, hogy délután, erőnk teljében edzünk, és reggel, táskás, kialvatlan szemekkel versenyzünk. A mezőny fele alig találja meg a versenyautóját, de panasza senkinek sem lehet, a feltételek mindenki számára egyenlők. A pályán van egy jó gyors balkanyar, amiből kifelé jövet már negyedik fokozatot kapcsolunk. Az első körben még óvatos vagyok, de a másodikban már el merek fordulni padlógázon. Olyan jól sikerül, hogy a következő féktávot azonnal el is szúrom. Szeplőtlen autóm egy gumiakadályon átgázolva veszíti el a szüzességét.

Nem nagy a baj, egy kis horpadás és némi feketeség díszeleg a lökhárítón, versenypályán az ilyesmi még egy szemöldökvonást sem érdemel. Miután ez megtörtént lelassítok, és szép lassan begurulok a célba. Később tudom meg, hogy a kis koccanáson kívül még egy hibát elkövettem. Azt hittem, diszkvalifikálnak majd, de "csak" 5 másodperc időbüntetést kaptam, vagyis jó lett volna, ha a rombolás után is sietek. Így összeszedtem vagy 7-8 másodpercet. Hiába, így érik meg szép lassan a fül.

A második versenyfutam már dögmelegben zajlik. Igyekszem minél később magamra ölteni az elmaradhatatlan tűzálló maszkot és kesztyűt. A sisakot az utolsó pillanatokban teszem fel, de így is szinte hőgutát kapok. Mire rajthoz állok, alig élek. Ilyen helyzetben két dolog segíthet. Az egyik egy hideg vizes medence, ami ott és akkor pont nincs a tarsolyomban, a másik a jó öreg adrenalin, ami viszont szerencsére azonnal kihúz a pácból. Első időmhöz képest 7 másodpercet javulok, ami szép eredmény, kár, hogy semmire sem elég. A szombati napot Farkas László nyeri, Vida János és Assenbrenner Tibor előtt. A zsenge teljesítmény és az 5 másodperc bünti után a 22. helyen zárom az első versenynapot. Elégedett vagyok. Míg Pécsen csak egy, itt már két társamat is megelőztem!

Tréfát félretéve, a helyzetem siralmas. Lassú vagyok, mint egy lajhár. Esetlenségemen a második helyet megkaparintó Vida Jani segít. Gyorstalpaló tanfolyamot tart nekem, és a délutáni időmérő edzésre már érzem, az erő velem van. Végre! Eddig sötétben tapogatóztam, de most már látom, mire kell törekednem. Elkezdem élvezni az egészet, és ez az időeredményemen is meglátszik. Magamhoz képest 12 másodpercet fejlődök, és a mezőny elejétől már csak 8 másodperc választ el, pedig ők is folyamatosan gyorsulnak. Mindezt úgy sikerül elérnem, hogy az egyik kigyorsításnál többszöri próbálkozásra sem sikerül harmadikat kapcsolnom, amin legalább két másodpercet elmegy.

Bizakodva várom a vasárnap reggelt, ami - ha ez egyáltalán lehetséges - még álmosabb, mint a szombati volt. 9.00-kor kezdünk, még nincs túl meleg. Tudom, ha nem hibázom, mindenképpen javítanom kell. Teljes nyugalomban teszem meg a két kört, és láss csodát, 3:20,62-es időt futok, ami 15 másodperccel jobb már, mint amivel pénteken kezdtem. Ha nem is tökéletesen, de nagy vonalakban felfogtam, mi lenne a dolgom, és azt is látom, hogy két-három másodpercet még javulhatok is a következő felfutásnál. Csak észnél kell lenni. Ez a teljesítmény a 13. helyhez elég, de még a 9. helyen álló leányzó, igen, nincs tévedés, Soós Szilvia a becsületes neve, szóval még ő is csak 1 másodpercre van tőlem, vagyis lesz miért hajtani. Kis szerencsével akár az első tízbe is bekerülhetek.

Némi áramszünet, valamint a nagy túraautók okozta pályarombolás és olajozás miatt késve ugyan, de elkezdődik az utolsó futam. Elindulok, és elszabadul a pokol. Észveszejtő dolgok történnek. Egyik tükröm röpül a másik után, szegény rendezők nem győzik visszaállítani utánam a pályát eredeti állapotába. Hol a kocsi orrával, hol a fenekével szedem ízekre, a gumibálákat. Fő a változatosság, nehogy aztán valaki még unatkozzon itt nekem. Összevissza csúszkálok, ami igen látványos, de közben dobálom ki a másodperceket az ablakon. Még nem látom az időt, de már tudom, jó, ha egyáltalán megtartom a pozíciómat, javítani biztosan nem fogok.

Végül kiderül, nem futottam olyan rosszul időben, mint térben. A rengeteg hiba ellenére is mindössze fél másodperccel maradok el az előző időmtől, ami azt jelenti, hogy valóban ott volt bennem a javítás lehetősége. Van ilyen, azt hiszem, egy pár perccel előbb engedtem le, mint ahogy érdemes lett volna. Így végül a büszke 14. hely lett az enyém, és a tudat, hogy igen lassan, de annál biztosabban fejlődök. A vasárnapi győztes dr. Grigalek Gábor lett, aki a második futamon elért kimagasló 3:12, 82-es idejével agyonverte a mezőnyt. Őt Assenbrenner Tibor és Farkas László követte.

Nem volt rossz hétvége, bár nekem sem a tábori körülmények, sem a rém barátságtalan, tökéletesen árnyékmentes repülőtér nem hiányzik majd. Az én szemeim már a jövőbe tekintenek. A viszontlátásra, elmentem Parádra edzeni.