Óvatos ámokfutás

2004.06.01. 10:50

A száraz tények helyett akár az Egy zöldfülű versenyző ámokfutása Pécsett címet is adhattam volna az itt következőknek, de ne szaladjunk előre. Ahhoz, hogy minden érthetővé váljék, vissza kell mennünk az időben. Hegyiversenyek előtt ugyanis minden lelkiismeretes autóversenyző oda-vissza bejárja a pályát, a szerencsésebbje a versenyautójával, mások utcai autóval. A lényeg, hogy minden kanyar pontosan rögzüljön az ember fejében.

csik.jpg

Miután ez megtörtént, a versenyen már csak csiszolgatni kell az előre megszerzett tudást, kicsit finomítani az íveken, egy-egy centit csípni a féktávokból. Helyi pletykák szerint volt, aki 900 km-t autózott a közel 3,5 km hosszú szakaszon. Ezt az előkészületet azonban én botor módon elmulasztottam.

A verseny a pénteki napon kezdődött. A prológot a Pécs Plaza parkolójában rendezték, ahol a nagyszámú és felettébb lelkes pécsi közönség szeme láttára rongyoltunk át a gumiabroncsokkal kirakott szlalompályán. Már amikor megtaláltuk. Kaptunk ugyan egy pályarajzot, mégis többen tolattak, magam is kétszer eltévedtem ezen az egyébként végtelenül egyszerű és rövid szakaszon, de eltekintve attól a makacs kis izzadtságcsepptől, amely a bal fülemben kujtorgott a rajt előtti várakozás pillanataiban, minden úgy volt jó, ahogy volt. Utána konvojban, rendőri felvezetés mellett vittük át a versenyautókat a pályához, és ment mindenki a dolgára. Pécs belvárosa párját ritkítja, az ízléses üzletek és éttermek között nem esett nehezünkre eltölteni azt a pár szabad órát, ami még a napból maradt.

A szombat reggel már korántsem ilyen idillikus. 5:40-kor kelek, hiszen 7-kor eligazítás, ahol minden versenyzőnek kötelező megjelenni. Az eső esik, mi meg táskás szemekkel követeljük a kávét a büfésektől, hogy valahogyan megálljunk a lábunkon. Aztán 8 órakor pontban meg is kezdődik az első edzés. Állok a rajtnál, és nagyjából a következők járnak a fejemben: egyrészt az autót ezúttal semmi esetre sem törhetem össze. A múltkori affér után evvel örökre eljátszanám az amúgy jóindulatú csapattulajdonos bizalmát. A másik dolog egy beszélgetés, amit a boxban csíptem el. Csapattársaim a féktávokról és a kanyarívekről beszélgettek, én meg itt ülök, anélkül, hogy a jól látható első jobbkanyar bemeneti ívén kívül bármit is tudnék az egészről.

Kigyullad a zöld lámpa, fölengedem a kuplungot, és a másodperc tört része alatt felejtem el mindezt, a fáradtsággal egyetemben. Szépen, nyugodtan felviszem az autót, nézegetem a pályát. Csigalassúsággal jövök ki minden kanyarból, hiszen egynek sem látom a végét, így mindig a legrosszabbra készülök. Pesten még azt gondoltam, hogy majd megnézem a pályát, a kanyarok nagy része majd úgyis adja magát, azt a két-három trükkös részt meg majd megjegyzem. Mire fölérek, már tudom, óriásit tévedtem. Gyakorlatilag egyetlenegy kanyart sem úgy kell venni, ahogy ránézésre gondolnánk. Sok az egészen hosszú visszafordító, van egy csomó, ami beszűkül, de az egyszerűbbeknél sem mindegy, hogyan jövünk ki, hiszen a kijövetel sokszor már a következő kanyar bejárata. Olyan gyorsan követik egymást az ívek, hogy pontosan kell ismerni a forgatókönyvet, vagy hamar kiderülhet: elégedettségünk egy jól sikerült kanyar miatt indokolatlan volt, hiszen így a következő nem jön majd ki rendesen.

Délelőtt van még egy edzés, amit - csakúgy, mint az előzőt - száraz abronccsal teljesítek. Az autó csúszkál a vízen, de gyenge teljesítményemet nem foghatom a gumikra. Egyszerűen nem áll össze a kép, kockáztatni pedig nem akarok, bár ilyen helyzetben nem is volna érdemes. A mezőny végét is csak távcsővel látom, és magamhoz képest ugyan javulok, de azontúl, hogy az autót egy kicsivel jobban érzem, még mindig a szemem után vagyok kénytelen autózni. Belegondolni is rossz, mi történik avval, aki összekever egy padlógázos kanyart egy hosszú, beszűkülőssel. Sajnos később ezt is megtudjuk, szombaton a Cliós Vahl Tamás, vasárnap pedig Pólya Ádám borul fel a BMW-vel, szerencsére komolyabb sérülést egyikük sem szenved.

Az eső tovább szemerkél, hideg, nyálkás az idő, én meg úgy döntök, hogy - mivel magas profilú, de kicsit már kopott, vagyis esőgumim nincsen - szőrös, azaz teljesen új gumikkal kezdem a versenyt. Az új abroncsokon ugyan van egy vékony, csúszós réteg, de vízen talán még így is jobb lesz a kopottnál. Legrosszabb esetben csak a második felfutásra kopik majd be - gondolom én, de van rosszabb, ugyanis eláll az eső. Jobb lett volna fennhagyni az eredeti garnitúrát, bár rajtam az sem segített volna. Mindkét felfutásnál stabilan hozom az utolsó előtti helyet. Néha már feldereng egy-egy részlet, minden berögzült kanyarkombináció 3-4 másodpercet jelent, ami nagyon sok, de ahhoz, hogy a többiekkel küzdjek, még mindig kevés. Más dimenzióban mozgunk. A versenyt Farkas László nyeri, Assenbrenner Tibor és Dr. Grigalek Gábor előtt.

A vasárnap reggel nem is hasonlít a szombatihoz. Igaz, hogy mindent előrébb hoztak egy órával, így hétkor nem eligazítás van, hanem már a versenyautóban várjuk az első időmérő edzést, a nap azonban végre kisütött, ami rettentő sokat dob a hangulaton. Reméltem, hogy éjszaka tudat alatt sikerült egy kicsit megemészteni a dolgokat. Miután megnézem aznapi első időmet, kiderül, hogy valóban sikerült, meg az is, hogy valóban kicsit. Továbbra is gyorsulok, de még mindig messze vagyok a többiektől. A pálya közepén és végén van néhány kanyar, ahol harmadikban, padlógázon kéne fordulni, de sajnos továbbra sem ismerem fel őket, és visszafogom az autót, a kanyarkombinációkban pedig olyan elveszett és esendő vagyok, mint szüleit kereső gyermek a szupermarketban.

Helyzetem egyetlen előnye, hogy ezek után valóban az esélytelenek nyugalmával, idegeskedés nélkül vághatok a versenynek. A gumikérdés is megoldódni látszik, a nap teljes erőből süt, úgyhogy felrakatok egy garnitúra darált abroncsot. Ezeket direkt versenycélra koptatják le, így alacsony lesz a profil, vagyis nő a futófelület, ami egy ilyen kanyargós hegyipályán két-három másodpercet is jelenthet. Persze - csakúgy, mint a szőröseket - ezeket is le kell járni, mert a darálás következtében van rajtuk egy nagy adag gumiszösz - amennyiben ilyen szó, illetve dolog létezik. A verseny jól sikerül, van, hogy már két másodpercre vagyok csak az előttem autózótól, előrébb keveredni azonban képtelen vagyok: megőrzöm becses 19. pozíciómat - és versenyautóm épségét. A vasárnapi győztes Assenbrenner Tibor, őt Farkas László követi, a harmadik helyre pedig Borbély Zsolt hozza be az autóját.

A versenyhétvége véget ér, az összes autó együtt jön le a célból. Lefelé mindenki kedvére pacsizhat az önkívületi állapotban is kedves és fegyelmezett pécsi szurkolókkal, akik egy nagyon jó hangulatú verseny aktív részesei lehettek. Suzuki Swifttől Forma-3000-es versenyautóig mindenféle gépet megcsodálhattak. Az autók közötti különbségekről egy érdekes adat, hogy míg Weber Gábor - a Clio Kupa Schumacherje - 131 km/h-s sebességgel szelte át a célvonalat, addig Szász László F3000-esével ugyanezen a ponton 195 km/h-t teljesített.

TotalCar - Gyulavitéz

  • 157
    Drukkolok neki
  • 55
    Nem akarom a dobogó közelében látni

Levontam a tanulságot. Ha szeretnék Parádon valami maradandóbbat alkotni, akkor bizony mindenképpen le kell mennem gyakorolni egyszer, de méginkább kétszer vagy háromszor. Utolsó előttinek lenni nem nagy dicsőség, de a boruláshoz képest nagy előrelépés, remélem, hogy lesz ez még jobb is. A sorozat következő állomása Kiskunlacháza, a reptér, ahol június 25-én kezdődik majd a harmadik menet. Aki szeretné megtekinteni Gyulavitéz esetleges további fejlődésének ezen lépcsőfokát, mindenképpen látogasson ki!