Csalóka műfaj, annyi bizonyos. Az úrvezetők többsége elégedett magával és gépkocsijával. Repülő egyhatosokról meg turbódízelekről már mindenki hallott, a "könnyedén utaztam vele százötvennel" is ismerős. Az első két kijelentés - gyári autókról beszélek, nem tuningoltakról - egyszerűen hülyeség, csakúgy, mint a harmadik; sok dízel megy jól, de egyelőre - sajnos - egyik sem repül, a százötvenes tempó pedig valaha még nagy szó volt, ma már azonban egy autónak sem jelenthet kihívást.
A műfaj egyszerűen csodálatos, valahogyan mindenki kap egy falat elégedettséget a pénzéért. Kényes kérdés ellenben a vezetéshez való affinitásunk pontos megítélése, hiszen magunk és mások biztonsága a tét. Mivel az emberek elsősorban a Kresz előírásait követik, másodsorban pedig autójukat kímélik fejvesztve, már egy Skoda 120-as is bőségesen elegendő erővel ruház fel minket ahhoz, hogy könnyedén suhanjunk át a többiek alkotta forgalmi akadályokon. Aki azért hiszi magát ügyesnek, mert mindenkit könnyedén megelőz, ha akar, az máris tévedésbe esett.
Aztán itt a biztonságosan vezető archetípus. Büszke, hogy huszoniksz év alatt egyszer sem törte össze a kocsiját, meggyőződése, hogy nagy rutinja végett nevét a "kiváló vezetők" felirat alá vésik majd a nagy márványtáblán. Namármost: egyrészt az én édesanyám is ebbe a kasztba tartozik, másrészt aki nem ugrik bele a medencébe, nem is lesz vizes. Kérdezzünk meg egy tetszőlegesen kiválasztott autóversenyzőt, tört-e már autót, a válasz nem lesz meglepő.
Mi következik ebből? Csak annyi, hogy aki sohasem próbálja ki autóját és önmagát extrém körülmények között, nem is tanulhat meg rendesen vezetni, hiába van mögötte az a rengeteg kilométer, semmilyen vészhelyzetben nem lesz képes reagálni, mivel egyáltalán nincsen ilyen irányú tapasztalata. Biztonsága tehát nagymértékben függ a szerencséjétől. De nem ő a legrosszabb. A legkártékonyabb fajta ezt gondolja magában: "drága a kocsim, tűnj innen öcsi". Igen, megvette és az autóval együtt a magabiztos tudás is egyszerre az övé lett, most már senki sem lehet nála gyorsabb. Tükörbe nem néz, jön a lökhárítónkon, villog és dudál, és ha véletlenül nekünk jön, még meg is ver.
Önbizalommal tehát nincs gond, de hol marad a realitás? Nem viszonyíthatjuk magunkat a többiekhez. Az Impreza sofőrje például - miközben nagy keservesen megelőztük - éppen telefonált, így nem volt fair a küzdelem. Az utcai versenyzés sem mérvadó tehát, akkor mi alapján dönthetünk mégis? Szempont akad temérdek, én azonban azt mondom, míg nem voltunk versenyhelyzetben, fogalmunk sem lesz az egészről. Itt ugyanaz a cél lebeg minden versenyző szeme előtt: a leggyorsabbnak lenni. Tételezzük fel, hogy a technika mindenki alatt hasonló, ki fog hát nyerni? Aki elég gyors és nem töri össze az autóját, vagyis érti a vezetés fizikáját, sokat gyakorolta, így a valóságba is át tudja ültetni a tapasztalatait és megvan a reflexe meg az intelligenciája ahhoz, hogy a spontán helyzeteket is jól reagálja le.
Pont ilyen embereket keresett a Dunlop cég, amikor útjára indította a Dunlop Drivers Cup-ot, melyet most már második éve Magyarországon is megrendeznek. Az egész úgy kezdődött, hogy különböző szórakoztató és informatív jellegű magazinokba kicsiny képeslapokat csempésztek. A történet egyszerű: küldd vissza, hogy ingyen versenyezhess és megnyerd életed kaland-túráját. Igen, te is megtehetted volna! Elolvastam mégegyszer. Szóval csak vezetni kell. Az autóversenyzés roppant szórakoztató és igen drága sport, úgyhogy kitöltöttem, elküldtem, álmodoztam egy keveset, majd elfelejtettem az egészet. Aztán egyszer csak - unalmas számlák és reklámújságok közepette - az örömhír is megérkezett. Besorsoltak, 149 sorstársammal együtt, a DDC 2003 selejtezőjébe, az első forduló a budaörsi Go-Kart pályán lesz, júniusban.
Verseny előtt érdemes egy kicsit edzeni, kilátogattam hát a pályára néhányszor, nem hiába. A gokart jó műfaj lenne, de mivel van az autók között egy-két-három másodperc különbség körönként, így amellett, hogy megtanultam a pályát egy kicsit meg is ijedtem, hiszen így a szerencse is közrejátszik majd valamelyest. Sebaj, mi vesztenivalóm van? Eljött a nap. Igazi Júniusi. Egyáltalán nem autóversenyzésre találták ki, valószínűleg én is jobban éreztem volna magam valami tó mellett, önfeledten pancsoló kutyáimnak botokat hajigálva, de helyt kellett állni. A 150 embert a kulturált lebonyolítás érdekében 3x50-re bontották, én az utolsó napon, az utolsó csoportban voltam.
A részletekbe nem mennék bele, elég hozzá, hogy vagy négy órán keresztül nyúztuk - a fair play szellemében - a kis 9 lóerős négyütemű Honda motorral felszerelt "versenygépeket", időmérők és kieséses fordulók követték egymást felváltva, majd eljött a döntő. 10 ember, 10 elvileg ugyanolyan autó, 20 teljes kör, némi feszültség és már jöhetett is a rajt. Második helyről indultam, hárman jutnak tovább. Miután a felvezető körben éreztem, hogy szerencsére nem a döglődő masinák egyikét kaptam, viszonylagos nyugalommal vártam a folytatást egészen a második kanyarig. Ekkor ugyanis a bíró, mert az is volt - minden tiszteletem az övé - megbüntetett. Mindenki lökdösött mindenkit, én kaptam büntetést. Szerencsére már rögtön az első körben sikerült annyi előnyt szereznem, hogy a boxutcán való áthaladás után is a második helyre kerültem vissza, amit aztán már meg is tartottam, jöhetett hát a folytatás.
Ez már igazi, kemény menet lesz. Nem kisautók, kevés lóerővel, alacsony végsebességgel, hanem igazi, homológ, bukócsövezett versenyautók várnak majd ránk a Hungaroringen. Ennél sokkal többet nem tudtunk. Már szeptember volt, mikor a Dancsó Pál - a F1 versenyigazgató-helyettese - nevével fémjelzett Hungaroring Versenyzőiskola kisdiákjaivá avanzsáltunk, három teljes napra. A délelőtti fejtágítást gyors ebéd követte, ami után rögtön be is ülhettünk Astra kupás versenyautóinkba. A motor 1.6-os, nyolc szelepes, gyárilag 100 lóerő, de a versenykipufogó-rendszerrel valamivel többet teljesít.
