Szerinted tudsz vezetni?

2004.03.19. 11:16

Az ereje nem bődületes, de ne becsüljük le! Az autóból minden felesleges dolgot kiszedtek, így jóval könnyebb utcai testvérénél, aminek a következményeként valamivel jobban is megy, de a lényeg egyáltalán nem ez. A lényeg az elképesztő tartású versenyfutómű és a merev kasztni, aminek következtében olyan gyorsan vehetjük a kanyarokat, hogy semmilyen, ismétlem: SEMMILYEN utcai autó nem érhet a nyomunkba! Persze elsőre csak annyi derül ki, hogy az ülésből szinte semmit nem látunk előre, a négypontos biztonsági öv pedig a maradék szuflát is kipréseli belőlünk, szerencsére a versenykipufogó brutális hangja tartja bennünk a lelket, csinál egy kis adrenalint.

Indulás után rögtön feltűnik, hogy a legkisebb útegyenetlenségre is hangos ütéssel reagál a futómű. Az első helyszín nem a pálya, hanem a Hungaroring területén lévő, vezetési iskola tanpályája. Az első lecke vezetéstechnika kicsit, nagyon és egyáltalán nem csúszós úton, megannyi nehezítéssel kombinálva. Aki már egyszer életében volt a lefagyott Felvonulási téren ökörködni télen, annak túl sok újdonsággal nem szolgált, úgyhogy rögtön a második nappal kezdeném. Most már tényleg irány az aszfaltcsík! Az autóinkat többé-kevésbé megszoktuk már, így megkezdődhetett az igazi kihívás. A pályát három-négy kanyaronként, rövid szakaszokban tanultuk meg. Nagyobb baleset szerencsére nem történt, autó sem tört, de volt jó pár megpördülés, füstölőre fékezett gumi, sokan a bukóterekkel is életre szóló barátságot kötöttünk.

Eleget mentünk ahhoz, hogy a harmadik napra mindenki pontosan megismerhesse az íveket. Elérkezett az idő, hogy megtudjuk, ki az, aki "jól vezet" és ki a valóban gyors, akinek az agyában elraktározott fizikai ismeretek leginkább egybevágnak a valósággal. Délelőtt még mindenki ment egy pár teljes kört instruktorral - aktív Astra-kupás versenyzővel - aki segített jobban megérteni a pályát, aztán délután eljött a végső megmérettetés ideje. Mindenki 5 kört tett meg teljesen egyedül, amiből csak három volt teljes, hiszen ki és be is kell állni a boxutcából. E három kör együttes ideje jelentette a továbbjutást, vagy a kiesést. Mivel a három nap alatt egyetlenegy mérési eredményt sem árultak el, sötétben tapogatózunk. Mind a tíz remélt, de csak négyen maradtunk.

Már október volt, mire eljött az utolsó selejtező ideje. A helyszín Dieskau - Lipcse mellett az ex NDK-ban. Az off-road táborba együtt érkezett a csapat, megkaptuk az egyenruhákat, majd gyanútlanul vártuk a folytatást. Miután ismertették a programot, furcsa dolog történt. Úgy tűnt, nincs természetesebb, mint vadidegen emberek előtt felállni, elmondani, kik vagyunk, honnan jöttünk, hozzátenni valami vicceset, majd újra leülni - legalábbis a német logika szerint. Némi ellenérzést leküzdve azért mi is vettük az akadályt, hogy aztán rögvest az enduro szekcióval kezdjük meg a napot.

Cseberből vederbe. Amit láttunk az minden volt, csak bizalomgerjesztő nem. Egy 56 lóerős, százhuszonötös, kétütemű verseny krosszmotor állt előttünk - nem enduro, hiába az elnevezés - amit nekünk kell majd megülni. 56 lóerő! Remélem mindenki érzi e számok súlyát. A helyszínen sajnos nem mindenki volt tökéletesen tisztában a ténnyel, hogy ez nem Simson, így a velünk egy csoportban lévő hatfős román különítményből a verseny ötödik percére már csak hárman maradtak: kettőnek a lába tört, egynek csak a bokája ment ki, de ő sem állt már lábra. Okulva a látottakból mentünk egy biztonságit. Én, aki életemben kétszer ha vezettem nagymotort, már azt is sikerként könyveltem el, hogy élve szállok le. Azért ha már ott voltam, egy kicsit meg-meg húztam a gázkart az egyenesekben, hogy összekapargásszam a kicsiny morzsáit annak az érzésnek, amit sohasem fogok igazán megismerni.

Három terepjárós rész következett, egy átlagtartó és két triál jellegű szakasz. Az első lényege, hogy terepen két kört tegyünk meg hasonló idő alatt, természetesen óra nélkül. Az egyik triál tiszta volt, a szokásos kapuk között kellett áthaladni úgy, hogy a rajtuk lévő fagolyócskák a helyükön maradjanak. A másik meg volt nehezítve azzal, hogy mindezt időre tegyük, de nem akárhogyan. A verseny lényege nem az, hogy gyorsak legyünk, hanem hogy kereken négy perc alatt teljesítsük a távot, megint csak óra nélkül, természetesen.

Hogy ennek a vezetési tudáshoz mi köze, van -e köze egyáltalán bármihez a világon, nem tudom, mindenesetre több-kevesebb sikerrel abszolváltuk a feladatokat. Jöhetett a hab a tortán: a quad. Sima gyorsasági, jó pár öles ugratóval tarkítva. Egy nagyon fontos dolgot szeretnék ezzel kapcsolatban mondani: mindenki azonnal próbálja ki! Nagyon szokatlan érzés, talán leginkább a jet ski-hez hasonlítható, én mindenesetre azonnal ráharaptam. Roppant szórakoztató, azóta is megvonási tünetekkel küzdök.

Most már csak ketten vagyunk. Nyakunkon a döntő. Március 20-án veszi kezdetét és április elsején ér véget. 2800 km-t teszünk meg a Yucatán félsziget déli részén fekvő Comalcalco-tól Mexikóvárosig. Megyünk terepjáróval, raliautóval, quaddal és sajnos enduróval is, amitől már most feláll a szőr a hátamon. Lesz rafting, egy kis napozás, de az idő nagy részét kocsiban töltjük. Egyelőre ennyit tudok, várom a folytatást. Te viszont légy résen, tavasszal a magazinokban ott lesz a mágikus képeslap, csak vissza kell küldeni és akkor kiderül majd, tudsz-e vezetni.