Ámokfutás vég nélkül

A gyorsasági szakág versenyzői közül sokan nem szeretik a hegyiversenyeket. Ez az indulók számán is egyértelműen látszik, jóval több versenyző nevez a Hungaroringen megtartott futamokra. Pedig a hegyiverseny jóval olcsóbb mulatság, hiszen kevesebb benzin, gumi, fékbetét fogy ilyenkor, a kockázat azonban nagyobb. Az út mellett nincs bukótér, csak a szalagkorlát és a fák fékezhetik meg az elszabadult versenygépeket, ráadásul nagyon kevés az autózással eltöltött idő is.

A zártpályás versenyeket rendszerint megelőzi egy nap szabadedzés, az időmérők fél óráig, a versenyek pedig akár még ennél is tovább tartanak. A pilóták így bő két órát töltenek el versenyautóikkal száguldozva, a szabadedzést is beleszámítva pedig akár ennek a kétszeresét. Ezzel szemben egy hegyiversenyen mindkét nap négy felfutásra van lehetőség. Egy menet pályától és versenyautótól függően 3-4 percig tart, vagyis legjobb esetben is maximum fél órát lehet őrjöngeni, azt is nyolc szakaszra osztva.

A hegyiversenyek szépségét az adja, hogy nem lehet a pályát tökéletesen megtanulni. Minden pilóta kénytelen valamennyit improvizálni, mert hiába tanulta meg az adott szakaszt oda-vissza egy utcai autóval, a versenyautóval versenytempóban minden másképp néz ki. A nettó autózással töltött idő azonban nagyon kevés, ami sokak lelkesedését letöri, de hát mit tegyen a magyar, ha csak egyetlen használható versenypályája van. Tényleg, nem akar valaki építeni egyet?

A hétvégén Parádsasváron ráadásul még a nyolc menet sem valósulhatott meg. Petur András vasárnapi utolsó felfutásakor Suzuki Swift kupás versenyautójával alaposan megrongálta a szalagkorlátot, amit hosszas fejcsóválás után javíthatatlannak ítéltek versenybírók, és ez bizony a verseny idő előtti befejezésével volt egyenlő. Az incidens következménye képpen az Astra Kupa és a Swift Kupa versenyzőin kívül a második napon mindenkit egy felfutás alapján értékeltek.