Jézus, ez kemény volt
Goodwood nincs vészesen messze Lutontól, ahol leszálltunk. De van az a távolság, amit nem mérföldben, hanem őszhajszál/másodpercben mérnek, és olyanból azért akadt néhány.
Nem tudom megvan-e nektek ott a kontinensen, hogy ezek az emberek itt kivétel nélkül az út bal oldalán hajtanak. Ráadásul, miközben arányaiban ugyanannyi balkezes brit él, mint magyar vagy indus, a britek az ügyetlenebbik kezükhöz szerelték a sebességváltót az autókban. Szívesen megkérdezném valamelyiktől, hogy miért, de sajnos épp nem tudom, mert esik az eső.
Szóval ott tartottunk, hogy a lutoni reptér parkolójában állunk a mókásan pici MX-5 RF mellett, és nekem remeg mindkét alkarom. Az alkarremegés nem a félelem miatt van, vezettem én már itt, és azt is túléltük valahogy, inkább a 18 kilós, kerekek nélküli, kézben cipelendő táskám, és a tíz kiló körüli hátizsákom kétmérföldes sétáltatásától.
Azért hoztunk ilyen táskát, mert arra jutottunk, hogy az MX-5 127 liternyi, de nem makulátlanul szabályos alakú és nyílású csomagtartója hatékonyabban pakolható a puha és fizikai erőszakkal amorfizálható csomagokkal. És milyen igazunk volt! Be is fért minden.
És aztán kihajtottunk a forgalomba. És Úr Isten. Az aprócska roadsterünkben úgy cikáztunk a folyamatosan szembejövő kamionok lábai között, ahogy elveszett westie keresi a gazdáját a Váci utca forgatagában.
Úgy állítottuk be a Wazét, hogy kerülje el az autópályákat, mert roadsterezni jöttünk, de arra nem számítottunk, hogy a brit vidéki utak némelyike olyan keskeny, hogy csak akkor férünk át rajta, ha egymás ölébe ülünk az autóban. Utunk tizedik percében megkarcoltam a bal hátsó felnit egy falusi szélességkorlátozás padkáján, ezzel végre kellő alapossággal bevéstem az agyamba (és a felniperembe), hogy meddig tart az autó, így remélhetőleg a továbbiakban nem kell fizikailag kitapintanom az út szélét.
Közzétette: Nino Karotta / Bazsó Gábor – 2017. szeptember 7.
Aztán ránk esteledett. Aztán ki kellett mennünk az autópályákra is, mert nem értük volna el a szállást záróráig. Aztán a sötétben, az összevissza, ákombákom forgalomban elkezdett szakadni az eső. Csodálatos dolog MX-5-özni, tévéztem is róla eleget az utóbbi időben, de ilyen körülmények között annyira koncentrálni kellett, hogy hajókötéllé görcsösödtek a nyakizmaim.
Ezzel kapcsolatban szakmai reveláción mentem keresztül: azok a vezetési segédletek, amiket odahaza első dolgom lett volna kikapcsolni, hirtelen a legjobb barátaim voltak. Nemhogy nem idegesített a holttérfigyelő, hanem végtelenül megnyugtató lett úgy sávot váltani, hogy tudtam, hogy rámcsipog, ha épp be akarnám gyűrni magunkat a zuhogó esőben egy nyerges alá, mert véletlen kiment a fejemből, hogy balra vagy jobbra van-e itt a gyorsabb sáv az autópályán. Hogy a sávelhagyás-figyelmeztetés derűsen emlékeztet, hogy ideális esetben Anna is az én sávomban utazik, nem abban a másikban, balra, ahol a teherautók mennek.
Közzétette: Nino Karotta / Bazsó Gábor – 2017. szeptember 7.
Nem akartam piszkálni a kipörgésgátlót, csak örültem, hogy van, amikor ázott leveleken és vízátfolyásokon kóvályogtunk át a vak sötétben. Megszoktam és örültem a magától törlődő ablaknak, és mélyen, szenvedélyesen, rajongva szerettem az automata ledes távfényt. Akkora eszement menőség ismeretlen úton, random szembejövők (és melyik oldalon!) között szerencsétlenkedve mégis mindig jól látni, úgy, hogy nem kell kattogtatni, meg villogni, meg elfelejteni, és aztán szégyenkezni a vakítás miatt, hogy arra nincsenek is szavak.
Szóval már jellemfejlődtem, pedig ez csak az első nap. Megvan, hogy milyen érzés, amikor a dévaj veretés helyett inkább csak életben maradni szeretne az ember, és hogy ebben a helyzetben tényleg rohadt sokat segítenek a modern autók. Ha arra gondolok, hogy hónapokig az volt a terv, hogy a 25 éves M3-mal nyomjuk le ugyanezt, vagy hogy 99 körül az apámtól kölcsönvett Saabbal meg is csináltam, ráadásul egyedül vezetve otthonról, térképpel navigálva, akkor lehetne akár szomorkodni is az emberiség elpuhulásán, de valójában simán csak több esélyünk lett életben maradni, és az nem sem okvetlenül hátrány.
Közzétette: Nino Karotta / Bazsó Gábor – 2017. szeptember 7.
Éjjel érkeztünk, száraz, kiégett aggyal, de a sátrunkban a nyirkos ágyak közt gyönyörű, fáradt lázban égett (kissé talán hűvös színhőmérséklettel) a ledes petróleumlámpa a Union Jack-es dobozkán. Főztünk magunknak egy teát, aztán lefeküdtünk, hogy a ponyvát verő eső, a szél bubogása és a csilingelő sátorcipzárkák álomba húzzanak. Aztán reggel átdörgött az első Hurricane a tábor felett, és ideje volt felkelni, és kióvakodni. A sárba.