Cadillac Ranch, avagy miért üldöz egy halottaskocsi limuzint
Szeretem a képeskönyveket, különösen az utazósokat és azok közül is azokat, amelyek a helyiek szemével mutatják be az adott várost, országot. Ülök az erkélyen a muskátlik mellett, nézegetem New Yorkot, a felhőkarcolókat és közben megtudom, hogy John szerint melyik New York legjobb zöldségese, így életszagú nekem egy beszámoló. Valami ilyesmi volt a cél ezzel a cikkel, csinálni egy képeskönyvet. Rézmonyó egy ötvenéves, analóg kamerával fotózott, én pedig Cadillac-tulajdonosként elmesélem, mit is tud a Cadillac Ranch, avagy milyen a Concorso d’Eleganza Lajosmizse.
Két találkozó van, amit nem cserélnék le semmi másra, az egyik a Cadillac Club of Hungary (CCoH) fő rendezvénye, a Cadillac Ranch. Pedig nem vagyok elvakult márkabolond, még akkor sem, ha a látszat ezt mutatja két Cadillac után, és az is csupán a sors furcsa játéka, hogy miközben ezeket a sorokat írom, a Geronimo’s Cadillac megy a háttérben (na jó, ezt úgysem hinné el senki, inkább bevallom: szeretem a Moden Talkingot).
A Ranch furcsa szerzet. Kicsit a születésnapi ajándékom is, hiszen minden évben pár nappal a születésnapom után, június első vasárnapján telik meg sok-sok csillogó krómmal és halkan bugyogó V8-cal az Új Tanyacsárda udvara (régi Cadillac nem lehet hangos, ugyebár). Szépen nyírt fű, finom ételek, párhuzamosan, orral előre parkoló Cadillacek, körülöttük pedig a többi amerikai és néhány európai, japán oldtimer, semmi duhajkodás, maximum akkor, ha már csak pár autó maradt. Nem egy szokványos amerikai autós találkozó.
2012 decembere óta vagyok Cadillac-tulajdonos, de az első egy-két évben nem mertem elmenni a Ranchre. Nézegettem a képeket, és úgy éreztem, hogy nem vagyunk eléggé hogy is mondjam, jók, elitek, nincs elég króm az autómon, nem is tökéletes, alig tudok valamit a márkáról, de nem hagyott nyugodni a dolog.
Aztán 2015-ben nagyot fordult a világ, elmentünk a Ranchre. Beállítottak két, közel hatméteres hodály közé, eltörpült köztük az autóm, de egy idő után nem érdekelt. Végre arcot tudtam társítani pár újabb V8 fórumos nicknévhez és rájöttem, hogy a márkaszeretet itt (is) abszolút független az autó korától, állapotától.
2016-ban már nem volt kérdés, hogy megyünk-e, így egy koncert után megfáradtan és jelentős késéssel, de odaértünk. Tele volt az udvar, egyetlen helyet találtam az udvar szélén, nagyon-nagyon messze a kávés pulttól, ami aznap életmentőnek minősült, tehát nem volt éppen a legideálisabb, de az volt és kész.
Aztán a körbeköszöngetések közben Géza, aki számomra egyenlő a Ranch intézményével, megkérdezte, hogy hol van Szipi (az autóm, igen, neve van). Mondtam neki, hogy ott, hátul, ott nagyon hátul. Meglepődött, amin én meglepődtem, álltunk egymással szemben kölcsönösen meglepődve, majd elmondta, hogy foglalt nekem helyet, mégpedig a saját autója mellett. Fokozódott a meglepettségem.
Enyhén másnaposan, pár óra alvás után is felcsillant a szemem, hogy ez hogy lehet és miért és talán túl sok köszönöm után rohantam el az udvar végébe, ahol kiderült, hogy nem szabad parkolót találtam, az az üres rész az út volt, annak a közepére sikerült beállni és sikeresen meggátoltam a közlekedést a Ranch hátsó részén. Ezzel a meglepetéssel pedig - amellett, hogy a miattam beragadt hummeres is ki tudott állni - Géza a tudtán kívül megteremtett egy tradíciót, amit a mai napig minden évben tartok és köze van egy bizonyos zászlóhoz.
Minden Ranchen lobog a Cadillac-zászló, amit Géza autója tart (vagy a számomra legszebb Cadillac, ha éppen Géza autója valami miatt nincs ott), így 2016-ban egész nap a zászló alatt állhattam.
A következő évben megvártuk, amíg szinte mindenki elmegy és egy kedves barátunk STS-ével egy fotóra közrefogtuk a főnöki, zászlós autót, majd 2018-ban a sor kiegészült Révésszel, a pompakocsival. Jött 2019, újabb kép és idén megint. A zászlós fotó a búcsúfotó, ami egyben köszönet Gézának 2016-ért és a szervezőknek azért, mert minden évben adnak nekünk egy napot, amit csalódás nélkül lehet várni.
Annak ellenére viszont, hogy a Ranch ilyen kiemelt szereppel bír az autós életemben, és abban az esetben, ha nyernék a lottón, egy harmadik Cadillac lenne az első autó, amit vennék, nem voltam CCoH klubtag. Igazából semmilyen klubnak nem voltam a tagja, nem éreztem, hogy be kellene határolnom magamat azáltal, hogy milyen autóim vannak, hiszen annyi elképesztő autó létezik a világban, a szívem húz az Xm, de akár a Saab felé is, egy 1959-es Oldsmobile 98-ért pedig majdnem bárki veséjét adnám.
Aztán idén megjelent a CCoH elnöke egy rakat CCoH matricával kezében, és megkérdezte, hogy kérek-e. Hirtelen felindulásból elvettem kettőt, beraktam őket Révészbe, és a következő pár óra eseményeinek hatására el is felejtettem őket.
Történt ugyanis, hogy nem meglepő módon elbeszélgettük az időt, elkezdett oszlani a jónép (pompakocsi-tulajként ez áthallásosan humoros, de sejtem, hogy csak nekem), viszont ott maradt egy Moloney Coachbuilders által épített Cadillac Brougham limuzin.
Ilyen autót eddig csak a filmekben láttam. A Tőzsdecápákon, Rocky-n át a Dumb & Dumberig a nyolcvanas és kilencvenes években minden olyan amerikai filmben volt legalább egy hasonló limuzin, amelyikben szerepeltek gazdagok, maffiózok, sztárok vagy gazdag sztárok, akik maffiózok. Sőt, Julia Roberts egy Moloney által épített Cadillac Fleetwood Boughamben utazott a Pretty Womanben, szóval meg kellett néznem.
Éppen beszélgetésbe elegyedtünk a tulajjal, amikor is beütött az isteni szikra, hogy öcsémék esküvőjére milyen jó meglepetés lenne, ha ez az autó menne értük, így a kezembe nyomták a névjegyüket, ugyanis vállalnak esküvőzést is. Nem tartott sokáig a limuzinmustra, a semmiből megjelent egy kéz és elhúzott Révészhez, mondván próbafekvést szeretnének tartani benne.
Véget ért a feltámadó halott program, szusszantam egyet és nyúltam a táskámhoz megkeresni benne valamit, az viszont nem volt sem a hátamon, sem Révészben. Teljes pánik, az egész életem benne van. Végigjártunk minden helyet, ahol megfordultam, megkérdeztük a szervezőket, pincéreket, hogy nem talált-e véletlenül valaki egy hátizsákot, de semmi. Nagy levegő be, nagy levegő ki, pörgessük végig az eseményeket, hol volt meg legutóbb a táskám.
Rézmonyó előkapta a fényképezőjét, elkezdtük visszanézni a képeket, és összeraktuk az eseményeket: a táska majdnem biztosan a limuzinban maradt. Közben előkerült valaki, aki bevideózott a limóba, szinte kockáról kockára néztük végig a felvételt, és heuréka, ott van a táskám! A limuzin viszont már nem volt ott, hazamentek. Veszett kérdezősködés, telefonálás indult, hogy kik lehettek, hol lakhatnak, de senki nem ismerte őket. Aztán beugrott, hogy odaadták a névjegyüket, amit beraktam Révészbe.
Hívtuk, hívtuk és csak hívtuk őket, nem vették fel a telefont. Már előttem volt a kép, ahogyan száguld a limuzin Szeged vagy Pécs felé a táskámmal, én pedig hazamenni sem tudok majd. Aztán végre egy kedves női hang a túloldalon beleszólt a telefonba, hazaértek, mindjárt kimegy megnézni, hogy ott van-e a táska, addig is megadja a címüket, induljunk utánuk.
Bepattantunk Révészbe és a limuzin nyomába eredtünk. Természetesen a GPS rossz utcába vitt, manuális tájékozódásra váltva kiszálltam és nekiálltam keresni az utcanévtáblákat, megvan, ott az utca és kint áll egy hölgy egy táskával, az én táskámmal. Intettem Rézmonyónak, hogy forduljon meg és jöjjön, odaszaladtam, magamhoz öleltem a táskámat, és nevetve beszéltük meg, hogy ez egy égi jel volt, valami közünk még lesz ahhoz az autóhoz. Igaz, nagyon jól elbeszélgettünk, de nem szerettem volna feltartani őket, viszont Révész nem akart megérkezni. A sok krómmal ellátott, pompakocsis lét nem egyszerű: egy nagypapa és unokái annyira rácsodálkoztak Révészre, hogy Rézmonyó legfeljebb akkor tudott volna gyorsan szabadulni, ha berakja őket hátulra, de olyat azért mégsem illik csinálni.
Hosszú nap lett a nyugalmasnak tervezettből, de végre elindultunk hazafelé, mi és a táskám, és bár öcsémék döntése az lett, hogy a limuzin nem illik a terveikbe esküvő-ügyben, egy maradandó élményt szereztünk általa. Talán egyszer a totalcar hasábjain is megjelenik, elég extra autó ahhoz, hogy legyen itt helye. Hazaérve pedig elgondolkodtam, írtam egy üzenetet a CCoH-nak, mely szerint szeretnék belépni a klubba, és addig nem ragasztom fel a matricákat, amíg nem vagyok klubtag. Jelentkezésemet elfogadták.
Így esett meg tehát az eset, amikor a pompakocsi a limuzin után eredt, ami mégsem lett esküvős autó és a táskám birtoklásának megnyugtató tudatában, kilenc év után beléptem a CCoH-ba. Várom a következő évi kalandokat, vajon mit tartogat 2022 júniusának első vasárnapja a számomra? Egy biztos, unatkozni nem fogok.
