Szinte minden cégnél elgurultak a tervezők pirulái, és gótikus katedrálisokat, barokk bazilikákat szerkesztettek fémből és műanyagból. Krómdíszekkel bőven teleaggatott, kétszínű fényezéssel bolondított ringó monstrumokat, amelyek mind azt hirdették, hogy az Államok nagy, szép és gazdag hely, a létező világok legjobbika, legalábbis itt, a Földön. Ez például az 1958-as Ford Edsel feneke. Az Edsel nagy bukás volt annak idején, többek között a rossz árképzés és minőségi problémák miatt, de leginkább mert a Ford éppen beleszaladt vele egy kisebb recesszióba, ami több más márkát is érzékenyen érintett. Mára persze kultuszautóvá érett, lehet, hogy egyszer kivesézzük alaposabban is.
Inkább nézzük ezt az 1958-as Lincoln Continental Mark III-ast, ami majdnem úgy jön, mintha menne, mert hátulra is rácsot formáztak rá. További agyament farok találhatók ebből a korszakból a galériában.
A hatvanas években az autóiparban is beköszöntött az űrkorszak. A Gemini kabinoktól, az Apollo holdkompoktól és a Titan gyorsítófokozatoktól transzba esett tervezők rakétaszárnyakat ragasztottak a farokra, a helyzetjelzők vörös fényt kilőve tolták előre a birodalmi cirkálókat - a közutakon is kitört az űrőrület. Klasszikus példa az 1960-as Dodge Polara, a hátsó traktus igazi formatervezési műremek, emellett még közlekedni is lehetett vele.
De ez az 1960-as, Continental kittel kiegészített Cadillac se piskóta. Continental kitnek az autók végére toldott pótkeréktartó egységet nevezik, ami a korai Lincoln Continentalokon tűnt fel először. Ezt felhasználva tovább lehetett bonyolítani az autók amúgy sem egyszerű megjelenését, ezért sok modellhez készítettek ilyet.
Az űrkorszak fejlődési vonala zsákutcába torkollt, az evolúciót az izomautók vitték tovább a hetvenes évekbe. Ezek olyan sportos járgányok voltak, amelyek formáját némi európai ízvilággal fűszerezték. Erőt, dinamizmust sugallt mindegyik, gyorsan rájuk is haraptak a városi vagányok, a szemüveges egyetemi tanársegédek és Hazárd megye lordjai. Ma már egytől egyig kultuszautók, én például csöppet se tiltakoznék, ha valaki beparkolna egy Dodge Chargert, egy Pontiac GTO-t és egy Chevrolet Camarót a garázsomba. Elvégre amerikai autóból is három a magyar igazság. De nem rossz ez az 1970-es Dodge Challenger sem, bár az almazöld szín kissé ufószerűvé teszi.
És a mai farbámulás vége felé következzen a Ford Mustang, mert anélkül egy amerikai autókról szóló cikk olvasójának hiányérzete lenne. A Mustang kategóriáját tekintve pony car, tehát mosásban összement izomautó. Mondjuk, ez a Shelby-tuningos verzió állva hagyná a leggyorsabb pónit is, kívánom, legyen egyszer Önöknek egy ilyen, ha szeretnék. Ez azért teljesíthetetlen kívánság, mert többen olvassák ezt a cikket, mint ahány eredeti Shelby-Mustang készült.
Plymouth Prowler tévéreklám
Kattintásra videó indul.
A hetvenes évek brutális olajválsága durván megtépázta az amerikai álmot, az autók elkezdtek töpörödni, és sikeres modellek mellett elszomorító kompromisszumok is születtek ebben az alkalmazkodási folyamatban. A formaművészek visszahúzódtak klasszikus tevékenységi területükre, a sportkocsik és más speciális rétegmodellek világába, ahol máig születnek izgalmas produkciók, gondoljunk csak a Plymouth Prowlerre, a Chevy SSR-re, az új Mustangra és Challengerre.
Ezeket azonban most nem tárgyaljuk ki, ez a cikk már így is lelóg a képernyőről. Búcsúzom tehát. Bevágom magamat a piros Corvette-embe, Corvette-farú motorcsónakomat vontatva elkrúzolok a naplementében fürdő óceánpart felé, és ott belemerülök az amerikai álomba.
Ezúton is köszönöm Jerome16-nak (v8cars.hu) a cikk megírásához nyújtott konzulensi segítséget.
