Nagyapám beájulna

2008.09.10. 15:19

Merthogy ez a délutáni program: a múzeum tulajdonában levő, és a gyűjtők által Mezőkövesdre szállított gépezetek beindítása. Ne tessenek félvállról venni ezt a tevékenységet, hiszen végül is ez a gyűjtés esszenciája: tökéletes állapotba hozni és működtetni az őskori vasakat. Elmesélem, hogy történik. A stabilmotorokat és a lokomobilokat felsorakoztatják az MGM udvarán, majd egy animátor vezetésével a kemény mag géptől gépig vonul.

A Mezőgazdasági Gépek Múzeumában a paraszti gazdálkodásban használt gépek és munkaeszközök tekinthetők meg, a gyűjtemény az 1850-től 1950-ig terjedő százéves időszakot öleli fel. A 2700 négyzetméteres, részben fedett területen 60 darab lokomobilt, 100 stabilmotort, 45 traktort, 30 lovas járgányt, továbbá vízi erőgépeket, tűzoltó eszközöket, áramfejlesztő aggregátorokat, népművészeti tárgyakat őriznek. Megtekinthetők a matyó paraszti kultúra és életmód jellegzetes használati tárgyai is.

A lovasjárgányok az állati izomerőt alakították át forgó mozgássá. Az erőgépek meghajtását egy-négy, körben járó lóval oldották meg. A lovasjárgányokat elsősorban malmokban, bányákban alkalmazták a 19. században.

A stabilmotor azért kapta ezt a nevet, mert nem ment sehova: letelepítették egy fix helyre, és különféle gépek, például darálók, olajütők, szivattyúk, szerszámgépek szíjáttételes meghajtására használták. Készültek gázmotoros, szívógázmotoros, hőlégmotoros, benzin-petróleum motoros, nyersolajmotoros és dízelmotoros változatban.

A lokomobil olyan stabilmotor, ami alá kerekeket szereltek, hogy vontatható legyen. A lokomobilokat oda vontatták, ahol épp szükség volt rájuk, például és elsősorban aratás idején a gabona cséplésénél. A kezdetben lovakkal húzott lokomobilokra ügyes gépészek meghajtást fabrikáltak, és már meg is született a magánjáró, a traktor őse. Az első traktorok nagy lendítő- és kapaszkodókerekekkel, egy- vagy kéthengeres hosszú löketű motorokkal és kétfokozatú (egy előre és egy hátra) sebességváltóval készültek.

A tulajok nagy levegőt vesznek, fohászkodnak az Úrhoz egy rövidet, hogy sikerüljön a produkció, majd nekiveselkednek, és kézi izomerővel megforgatják a lendkereket. A motor ettől vagy beindul, vagy nem. Általában beindul, ha nem elsőre, hát másodjára vagy harmadjára, szigorúan titkos varázsigék elmormolása, valamint néhány beállítás gyors módosítása után. Amint a vasszörnyek életre kelnek, a résztvevők ösztönösen közelebb hajolnak, és összebújva figyelik a csodát.

Tekintetük tökéletesen koncentrált, minden érzékszervük maximális teljesítményen működik, akárcsak az adatok feldolgozását végző agyi területek, mirigyeikben jóllét-hormonok termelődnek. Csíkszentmihályi Mihály a flow szakszót alkotta meg erre a lelkiállapotra, amelyben akadálytalanul áramlik körülöttünk az élet és bennünk a gondolat, és mi mindenről, még magunkról is megfeledkezve úszunk ezzel az árral. Szerintem van erre magyar szó is: a boldogság. (Meg hindi szó is: a nirvána, bár indiai traktorostalálkozón még nem jártam.) A kívülálló cinikus persze ebből csak annyit lát, hogy feltűrt ingujjú, válltáskás emberek gyűrűjében ismeretlen rendeltetésű szerkezetek forognak furcsa, pöfögő és csettegő hangokat kiadva, és lassan, de biztosan egyre büdösebb lesz a környéken. De a cinikusok elmehetnek melegebb égtájakra.

Egy egész napos, nem mellesleg több ezer embert megmozgató országos gépésztalálkozóba persze beleférnek más csodák is: egy lokomobil által hajtott cséplőgép működő, elképesztően precíz modellje, egyedi gyártású Dutra-makettek kisasztalon, megvételre kínált matyóbabák, kemencében sütött tejfeles lángos, a rendezvénnyel rokonszenvedő veteránautósok és -motorosok látogatása, ünnepi beszédek és tudományos előadások, projektállapotú, azaz erősen rozsdás és hiányos roncsok árusítása, kollektív sörözés az árnyékban stb. Mindez nagyon szép, a legszebb mégis az, amikor egy matyó legény és egy matyó lány összeölelkezik egy lopott pillanatban, egy négyes ekét húzó őstraktort ábrázoló bazi nagy plakát előtt. Jó nők, régi vasak, szent őrület, szerelem, mindhalálig. Új barázdát szánt az eke.

A cikk írása közben jutott eszembe, hogy az első géperejű jármű, amit vezettem, egy traktor volt. A szép piros Zetor nyergébe úgy kerültem, hogy az általános iskola befejezése után elmentem nyári munkára az Alföldre. Az lett volna a feladat, hogy napi nyolc órában szénabálákat gyűjtsünk be a kaszálókról. Egy ilyen bála volt vagy húsz kiló, én meg negyven, így elég gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy vagy abbahagyom a bálák pótkocsikra tornyozását, vagy még aznap meghalok.

A bajban szerencsére mindig felbukkan egy igaz ember, jelen esetben a traktoros. Öt perc alatt megtanított traktort vezetni, és estig ő villázott helyettem. Lépésben haladunk a mezőn a két pótkocsival, a négy ember keményen izzadva dobálta felfelé a bálákat, én pedig nagy igyekezettel irányítottam a szerelvényt. Roppant szívesen folytattam volna a tevékenységet a következő hat napban is, de a kegyetlen, ám igazságos agromókus a kukoricát kapáló öregasszonyok közé vetett. A nénik tízszer gyorsabbak voltak nálam, és csak úgy tudtam velük lépést tartani, hogy a zsendülő kukorica felét kivágtam. Pihenőidőben egy részüket visszadugdostam a földbe, és erősen fohászkodtam, hogy kibírják, míg a munkavezető ellenőrzi a megdolgozott területet. Azon a sorsfordító héten döntöttem el, hogy mégis inkább értelmiségi leszek.