Mégis zőccséges lettem

Szerelem: Mercedes-Benz 300TD-t (1985) vettem

2009.01.21. 03:28

Azzal, hogy feladtam a kombiságot, belépőt kaptam a 123-as orgiába. Vagy ötven érdekes autót találtam a kereteimen belül. 150-től 400 ezerig pásztáztam, ömlött a nyálam. Aztán telefonálgatni kezdtem. „Azóta lejárt a vizsga…”, „szuperül indul hidegben, de nincs olajnyomás…”, „a küszöböket, ajtók alját, sárvédőíveket cserélni kell…”, „dupla átírásos, mert elkaptak…”, „osztrák papírral…”, „kivonták a forgalomból, de megjött azóta a határozat, hogy visszaállítható…” – kaptam a válaszokat. Könnyen ment a szűrés. A képek is sokat elárultak: a küszöbök első sarkánál, az ajtók aljánál mindig látszott korrózió, díszléchiány, a sportkipufogó, műanyag dísztárcsa, taxis krómperem a sárvédőkön olyan tulajról árulkodott, aki cifrább gazságokra is képes. A belső képek pedig repedt műszerfalakat, lyukasra kopott kormányokat, darabokra mállott szőnyegeket, belefarigcsált horrorokat tártak fel.

Egy 159 ezerért mért piros, tolótetős 300D-re azért rárepültem, én naiv. „Szuper a motor, reggel mínusz tízben indult, gyönyörű a belseje, rozsda nincs rajta, egy sárvédőívet cseréltek hátul, az látszik, de különben kiváló kis autó” – mondta rá a nepper mobilon. Szalonállapotú autót vizionáltam, egy szem ronda sárvédővel, bár aki egy Mercedest „kis” autónak hív, az mindig gyanús nekem. Kimentem megnézni még épp a Budapest vége táblán innenre. Én barom. Egy ótvar borzalom volt, a küszöböt jelképező alvázvédőből felépített idom lyukai körül volt egy kis lemez, az ajtók alja és a félcentis gitt már túl volt rég a válóperen, az első rugók low-rider stílusban, a hátsók tajga üzemmódra felkeményítve, az égben. Még az ablakok is belülről voltak jegesek. A szépnek mondott műbőr (ami elméletileg egymillió kilométerig simán bírja a Mercikben) ülések ferdére ülve, kiszakadva, fényesre kopva – broáf. Christine volt ő álruhában, arra várt, hogy megvegyem, majd megölhessen. El is menekültem gyorsan.

Utána jött még egy sárga, 249-ért, szintén orra bukva. Őszinte tulaj vette fel a telefont – „igen, vannak korróziók, de csak kívül, a belső használtas, de tűrhető, a motor jó, a futómű kiváló, megvannak a sárga dísztárcsák is”. Szombat délelőtti programként megnéztük.

Üveghalál a szélvédőn, szétgyalogolt belső tér, a tetőkárpit iszonyú. A műszerfal több helyen repedt, a bal első sárvédő a híres alternatív szórakozóhely után is kaphatna nevet (ha nem ugrana be: Fekete Lyuk), a padlón kezdődő mállás, a szélvédő gumija porrá mállva, a tolótető körben rohad, illesztési hézagok centitől milliméterig – még az alku lehetőségét is inkább lemondtam.

Párat még felhívtam, de ekkor már éreztem, hogy 400 ezer lesz abból az előirányzott 250-ből. Oké, legyen, jön a világvége, ennyi belefér. Ebbe a keretbe viszont már néhány kombi is betáncolt. Például Pécsett régóta néztem egy fehéret, 260 ezerért. Gyűlölöm a krómperemet, taxis dolog ez, kerültem is eddig. De kettőhatvanért… Azaz kettőtízért… Nézem a fotókat – rohad hát. Bal oldalon még elmegy, de jobb alul végig rügyezik. Hívom a csávót, alvásból ébresztem fel. Álmosan sorolja: „Igen, körben rozsdás, de semmi szerkezeti, a belseje szép, zöld, nem rossz állapotú, a motor hidegben is indul, szépen jár, működik a szintszabályzó, nem rohad a csomagtérajtó, van rajta vizsga”, de vigyek akkut, mert a sajátja nem jó – túl szép volt, hogy igaz legyen. Már elkezdtem szervezni az aznap esti túrát Pécsre. Oda-vissza 450 km, matricával közel 10 ezer forint, nem kis pénzkidobás.

Aztán bevillant, hogy ismerek egy kaposvári Merci-őrültet, aki Pécsre is jár autókat nézegetni. Felhívtam. Pontos, hozzáértő ember, látta is az autót, egy barátja akarta megvenni még szeptemberben. „"Bajok vannak a papírjaival, van hozzá valami végzés, amivel átírható, de az ilyennel mindig nagy a szívás. A motortér tiszta olaj, vittünk vadiúj akkut, egy köhintést nem sikerült kicsikarni a motorból, pedig nem egy reménytelen dízelt beindítottam már. És még meleg volt az idő akkor. Az alját meg táblalemezből tákolták össze, borzalom, lehet újrakezdeni az egészet. Lehet még, de komoly meló lesz autót csinálni belőle" – vázolta a helyzetet. Még jó, hogy az embernek vannak barátai.

Aztán egyszer véletlenül nem állítottam be minden paramétert az internetes keresőben, és kidobott egy ár nélküli kombit. Halványzöld, 300D (öthengeres) automata. Tolótetős. Hívom a tulajt, szuper szimpatikus. Sorolja a hibákat: „Hátul nincs benne a szintszabályzós rugós tag, a limuzinét tettük be. Rozsdásodik a csomagtérajtó, hogyne, de csak a zár körül. A belseje tűrhető, valamiért a jobb egy van nagyon leszakadva. A műszerfal középen repedt, de semmi hiányosság, minden a helyén. Szuper a motor. Váltó tavaly lett cserélve. Nem ázik. Néven van. Majdnem mindennap használjuk. Szépen indul. Hogy mennyi? 250 ezer, irányáron.”

Ez az autóm! Máris indultam volna, de aznap este nem felelt meg. Másnap sem. A hétfő meg nekem volt sűrű. Akkor majd kedden behozzák Újpestre megmutatni. Oké, jó lesz. Közben Vályi kolléga is küldözgetett mindenféle emileket, mert ő meg W126-oson gondolkozik mostanában. Csak őmiatta újra tekergetni kezdtem a scroll gombot. A megfigyelt 123-asaim közül egy csomó eltűnt a figyelőmből, még a 159 ezres piros rom is – fogynak ezek, még ha ótvarok is. De hopp, itt egy bordó kombi is, amit tudomásom szerint még karácsony előtt eladtak! Most tehették vissza pár perce, mert negyed órája még semmi se volt a helyén.

Néztem ezt a 300TD-t már korábban is, kis híján rárepültem, de akkor soknak tűnt érte a 350 ezer, mert ugyanakkor a már említett, benzines, zöld 200TE-t 275 ezres irányáron adták. Az előzmények tükrében hirtelen olcsónak tűnt. Minden relatív.

Telefonálok. Idősebb úr. Tizennégy éve az övé, ő hozta Németországból. Igen, lakatolták, nem szuper szépen, de tűrhető, nincs egy szem rozsda sem rajt'. A motor? Persze, indul, jó. A belsőt átkárpitozták, nem gyári szövettel, de a szín stimmel. Szintszabályzó jó. Váltó jó. Futómű karbantartva. Kipufogó jó. Csomagtérajtó szuper. Hátsó burák tökéletesek (teljes hiánycikk, mindig törött a kombinál). Üveg nem kagylós. Nem ázik. Mindene megy.

„Lejönnék ma este megnézni, esetleg elvinném, alkalmas?” – kérdeztem én, ignoráns budapesti, egy enyingi úrtól, éjjel fél nyolckor. „Hááááát… én már lefürödtem! De ha akarja, hát jöjjön!” – mondta. Bálinttal, sógorral beültünk hárman a 190D-be – irány Amerika, vagy Enying. Hát így kerültünk egy vaksötét csikorgós téli éjjelen a tyúkól mellé.

Hátra a garázson át vezetett az utunk, ahol a Merci helyén már két hónapja egy új Peugeot kombi áll. A fekvőlámpás azóta kint tanyázik. „Egyszer eljöttek érte, le is vettem a hirdetést. De az illető azt hitte, hogy a 300TD turbódízelt jelent, és nem vitte el végül. Pedig a Mercedesnél az a kombi jele, tudhatta volna” – magyarázza az úr. Igaza van, aki autót keres, miért nem végzi el a házi feladatot?

Óriási elemlámpa elő, kimegyünk. Gubbaszt a sötétben. Körbejárom, alámászok, fagyok megfele, a szememből ömlik a könny, orromból a takony, az ujjaim már nem mozdulnak. Tényleg nem látok rozsdát a tipikus helyeken, a kipufogó is rendben, sehol gyanús folyás. Kimászok, nyitnikék. Nem nyílik. Befagyott az ajtógumi. Rántásra enged, beülök.

Van annak valami súlyosan depressziós, világvége-varázsa, amikor az ember valami vaksötét, tyúkszarszagú udvarban beül egy elhasznált öreg autóba, aminek minden jeges, kopott porcikájából árad a beivódott doh, bagó, penész illata. Csak a szag, a hideg és a sötétség. Még szebb, ha közben arra gondol, hogy a recesszió kibontakozása közepette épp az utolsó fillérjeit fogja elkölteni erre az egyelőre emberi érzékszervek számára érzékelhetetlen, potenciális csődtömegre, amire egyébként nincs is okvetlenül szüksége. Miközben megfáradt, de még izguló lelke és a hidegtől mind cinikusabb agya harcot vív, az ülés leült epedája is nyikorogva drukkol ellene: ő elpihengetne itt csendben, nem kötelező megvenni. Kint kutyavonyítás, fagyott sár mindenütt. Hát nem az a Lexus-szalon, tény.

Kinyitom az elejét. Finom olajpermet, minden poros, van egy kis olajszivárgás is a kartercső körül. Milyen jó, hogy nem mosták le, legalább látom, hol a gond. Sehol. Ilyen egy tipikus, öreg, keveset karbantartott autó motortere. „Be tudjuk indítani?” – kérdezem kétkedéssel a hangomban, közben a blokkra tenyerelek, hogy érezzem, hideg-e. Kis híján odafagy a kezem.

„Hát, egy hónapja nem ment, de hozom az akkut” – mondja az öreg, eltűnik a házban, majd kisvártatva felbukkan egy Bosch Silverrel. Hűha, azt hittem, valami kínai lesz…Beteszi, beül, én megengedek magamnak egy cinikus mosolyt. Mínusz tizenkettő az mínusz tizenkettő, ez meg itt egy öreg Merci-dízel. Volt effélém elég, nem indulnak ezek ilyenkor.

Felvettem telefonra az első indítást. Egy hónapja nem ment az autó, a hőmérséklet -12 Celsius:

Izzít, krenköl kicsit, rötty, megy. Ennyi. Le vagyok nyűgözve. Hagyjuk melegedni, a fűtést is rátesszük. Bemegyünk a ház alatti fűtött garázsba. Nagy nehezen előkerül a törzskönyv, a biztosítás, minden rendben. Beszélgetünk, eltelik negyed óra. Ki az udvarra, még kicsit vakarunk, jégmentesítünk. Jöhet a próba.

Szegény Benz, alig bírja kiszabadítani magát a jeges sárból. Rettentően dobál a kuplung. Viszont világít a szellőzőrendszer összes tekerője, ilyet fekvőlámpásban utoljára húsz éve láttam. Szép a motor hangja, nem is füstöl túlságosan. De gyengének tűnik. Kiérünk valami szélesebb utcába, helyet cserélünk, én vezetek. Mutatók a jó helyen, ám a kormány holtjátékos és húz. Ezek könnyen javíthatók. Nekem is dobál a kuplung, 50-60 között zörög valami a hajtásláncban, meg néha rángat is. Szerintem a váltóbak leszakadt. A váltógomb is elmállott, de például a szőnyegek szépek. Viszont hol vannak a lóerők?

A kései W123-as öthengeres, háromliteres szívódízele 88 lóerős – emez viszont gyengébbnek tűnik, mint az 55 lóerős állólámpásaim voltak. Jó, hogy üresen majdnem 1,6 tonna, de ennél azért fickándozhatna jobban, ez itt erősen ifás menés. Kettes fiam, leülhetsz. „Mikor volt benne gázolajszűrő-csere? És vezérműlánc?” – kérdezem.

„Ez a motor tizennégy éve ugyanolyan. John Deere olajat kapott tízezrenként, meg olajszűrőt, de megbízhatóan tette a dolgát, nem nyúltam én hozzá” – tudom meg. Ajjaj, egy vezérműlánc-csere kinéz, gázolajszűrőket is hajigálni kell majd kifelé. Ezek általában sarkalatos hibái a gondozásmentesnek tartott öreg Merciknek.

De alapvetően nem rossz az autó. Nem zörög, szép a motor hangja, a váltóban megvannak a szinkronok, a fék erős, az ajtóhatárolók jól tartanak, maguk az ajtók is szuperül csukódnak. Megy a ventilátor összes fokozata, minden kis lámpa világít, a csomagtérlámpa is felgyullad, teker a jobb oldali motoros tükör, még a hátsó ablaktörlő is működik, ami egyetlen W123 kombin nem megy soha.

Vissza a házhoz, számokat egyeztetünk. Listát teszek össze a fejemben – helyből rámegy egy százas. A szintszabályzó szűrőjét cserélni kell, a fékek kicsit fognak, az ülések padlóra ülve, futóműalkatrészeket gyanítok, hidegindító patront, központizár-javítást (most nem megy), porlasztócsúcsokat (vajon honnan szerzek majd nem török Boscht?), váltógombcserét (a mostani elmállott), váltótartó bakot. Tetszik az autó, nagyon, de ha a 350 mellé költeni kezdek, végem.

„Háromszázat tudok érte adni, egyszerűen nem megy több” – ketyeg a fejemben a házi pénztárgép, alias Sweda Li, és megkeményítem a szívem. Végül is, egy csomó autó vásárlásától elálltam mostanában, hasonló helyzetből kihátrálva, ha nem megy, itt is megcsinálom. De ezt az autót nagyon szeretném, az öt hengerével, a tolótetejével.

Egyszer csak kapom a papírokat, aláírok, jön még négy darab újszerű Michelin téli gumi (az egyik sajnos oldalfal-szakadásos), egy balos fényszóró, két első index, szó alig hangzik el. Igazán nagyvonalú az ellátás. A bácsi felesége a könnyeivel küszködik, amíg bepakolom a gyerekülést. Szerették, sokáig családtag volt. Fél tizenkettő van, sietni kell. Közös fotó készül, még utoljára letekerem az olajsapkát a motoron, ellenőrzöm a kartergázt – van, de nem vészes. Fedél lecsap, hosszan integet mindenki, elhajtunk.

Hazafelé keresem, milyen sebességnél nem vibrál berregve a hajtáslánc. Hetven és százhúsz között mehet. Kőszárhegy után veszek pályamatricát, beállok a gyors autók közé az M7-esen. Szépen morzsolja a kilométereket az öreg, nagyon élvezem. Persze húz a kormány, valami egyfolytában vibrál jobb hátul, de száztízre szegezett mutatóval nyugis az élmény. Még a korabeli, kazettás Blaupunkt is működik, bár a hangja förtelmes.

Aztán az érdi emelkedőn elkezd kihagyni egy, majd két, majd három henger. A tetőn lévő büfé parkolójába már hörögve, zakatolva esünk be, aztán meg is döglik a motor.

Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?

Tegye meg a publikáció blogposztján !

Sógorpajtás ért ahhoz, hogyan kell felvidítani az embert nehéz helyzetekben. Átjön a 190D-ből. Beszól az ablakon: "Te Zsolt, már akartam szólni, hogy izzó göbök jönnek a kipufogóból. Valami baj van?” – kérdezi, majd elhallgat, megpillantva gyilkos ábrázatomat. „Semmi, csak valószínűleg átégett a dugattyú. Elköltöttük az összes pénzünket, de azonnal j9öhet a motorgenerál. Mellesleg a Bálint itt ül a hátsó ülésen, mindjárt éjjel egy van, ha itt kell hagynunk a kocsit, reggelre szétlopják. Ne legyek ideges?” – válaszolom.

Aztán kulcsfordításra mégis beröffennek a hengerek, felmasszírozom Erát (nézzék a rendszámot!) az emelkedő maradékán, Érdnél lehajtunk, tankolok, a jelenség megszűnik. Valószínűleg csak az üzemanyag fogyott el, én meg azért nem vettem észre, mert a tartalékjelző lámpácska nem működik.

  • 1696
    én is megvettem volna ennyiért
  • 1431
    ezeket mind rég be kéne zúzni a fenébe
  • 245
    inkább a Passatot egy százassal olcsóbban
  • 242
    inkább egy állólámpás, még ha nem is kombi
  • 96
    inkább a 200-as benzinest vettem volna meg, gázzal

Reggel körbenézem a kocsit – tényleg nem rohad. Az áthúzott kárpit nem a legszebb, ráadásul büdös is, de majd kiszellőztetem. Egy hete járok vele, a kuplungdobálás nyom nélkül megszűnt, a vibráció alábbhagyott, tankolás után kicsit erőre kapott a motor, a gumik felfújása óta pedig a kormány is sokkal pontosabb, és nem is húz annyira. Bár a szerkesztőség egy részének felfordult tőle a gyomra, a Bende meg egyenesen megkérdezte, hogy ugye egy százasnál nem adtam érte többet, nekem egyre jobban tetszik, egyre jobban… És egyelőre csak én tudom, mennyit ér egy fekvőlámpás kombi, mert ezzel a témával feküdtem és keltem az utóbbi hetekben. Nyugaton a romosabbak 1500-2000 euró körül mennek, Németországban kicsivel drágábban . A tűrhetőek 4-6000, az igazán szépek 9-12 ezer euró között futnak. A W123 kombi az elmúlt években odakint kultautó lett. És most már nekem is van , ha nem is olyan nagyon szép. Magyar rendszámos, teszem hozzá.

Ja, megkaptam hozzá a gyári dísztárcsákat is, de csak hármat, egy elveszett. Egy régi állólámpásom megmaradt kupakját még tegnap éjjel átfestettem ecsettel pirosra, azzal együtt meglett a négy. A fotózáshoz már fel is tettem őket. Mindjárt autókinézetű tárgy lett a vásározós fekvőlámpából. És lassan a bűz is múlik. Alig várom, hogy vihessem a Kareszhoz. Mert rendes autó csak azután lesz belőle.