Az autóbuziságba vezető út Lamborghinikkel van kikövezve

2006.11.29. 08:07
Miért rajonganak emberek az autókért? Hiszen csak a szekér és az űrhajó közötti átmeneti állapot. Környezetet szennyez, dugót okoz, megöl, elromlik, csak a baj van vele. Hát nem. Az autó varázsszer. És úgy hat az emberre, mint a Mycobacterium tuberculosis: ártatlan, apró, gyerekkori fertőzésként indul, aztán évekig vár, aztán hirtelen aktiválódik és mindent elemészt maga körül. Az én szememben egy ideje már versenybenzin a csarnokvíz. Így került oda:

I. Nyár van, nyár

Larry átvág a sávok között, bőr kézitáskát lóbál, a nyakkendője ingaként lobog. Larry agyában pszichoaktív molekulák versenyeznek a maradék receptorokért, szorongásoldók könyökölnek ki az útból antidepresszánsokat. Larry részvényeket árul bűnözök megbízásából és sötét a kedve.

Larry bal látóterébe szürke, lapos, ékforma autó úszik. Larry a Nyugati pályaudvar előtt hagyja épp figyelmen kívül a gyalogos közlekedés szabályait. Megtorpan. Megfordul. A lapos, ékforma autó vészjóslóan áll a pirosnál, Larry bőrtalpú cipőjében a járdaszigetig csoszog a forró aszfalton. Le nem veszi szemét az autóról! Az autó egyetlen ív, semmi nem töri meg, nincsenek folyóiratok elismerésére vágyó dizájnerek, nincsenek gazdasági megfontolások és remélt törészteszt-csillagok, csak az az egy rettenetes, kíméletlen ív, ami az első kerekek elől indul, ajtókká alakul, végigsöpör a motor mellett, majd véget ér.

Az autó egy Lamborghini Diablo.

A hőség fullasztó zselatinkockákban zúdul Larry fejére. A lámpa zöldre vált. Az autó túlvilági hangon lassú U-kanyart ír le a villamosmegálló körül, majd lopakodva elindul az Oktogon felé. Aztán szemvillanás alatt bőgve felgyorsul, a pályaudvar tükröződő ablakait megremegteti a téridőben fellépő pillanatnyi zavar, az autó gyors cikkcakkban bevesz két kanyart és örökre eltűnik.

Larry most már autóbuzi! Csak még nem tudja. A kór rohamosan terjed szét szervezetében. Szeme a világot onnantól ékformákat keresve pásztázza, belső fülében külön emeletet kap a V12-es hang kiszűrése a háttérzajból.

II. A kisfiú és a mesés Nyugat

A kisfiú nemrég múlt tíz éves. Néhány autóskártyán és buborékká fújt turbórágón kívül sok köze nincs az autókhoz, bár ha nem lát naponta egy Volgát, akkor nem tökéletes a napja.

1990 decembere van és ő először látja a Nyugatot. A Nyugat a svájci Bázel képében manifesztálódik és őt lenyűgözi a rengeteg termék és az egyenként lepecsételt, hatalmas diók az utcai mikulások zsákjaiban. Kap egyet. Aztán türelmetlenül vár anyjára másfél órát a ruhaboltban, mielőtt átcibálja a játékboltba.

Ott kerül le a piros autó a polcról. Úgy hívják, hogy lambordzsini kuntakk. Csodálatos szerkezet! Négy ceruzaelem kell bele plusz még egy kilencvoltos a távirányítóba és már lehet is svájci háziasszonyok cipősarkait veszélyeztetni. Az eladó boldogan cikázik vele, a kisfiú szeme pedig szupernóvaként tágul. Az anyja legombolja a hatvan frankot, hazamennek.

De hogy kell kimondani?

A legtöbb Lamborghinitől eltérően a Countach nem egy híres spanyol bika nevét viseli. A legenda szerint Ferruccio Lamborghini első szava volt ez, miután leglátta Marcello Gandini formatervét a Miura utódjára. Egy másik változat szerint nem Lamborghini mondta, hanem egy újságíró, egy harmadik szerint pedig Gandini főnöke, Nuccio Bertone. Piemonti nyelvjárásban van, és nagyjából annyit tesz, hogy húbazdmeg (a Wikipédia szerint a szót férfiak használják különösen szép nőket megpillantva). Hallgassa meg és gyakoroljon!

A kisfiú nem tudja, hogy egy 19 éves autót választott magának. Mit szólhatott hozzá a világ 1971-ben? Amikor az olasz formatervezők pár év alatt összehozták a 22. század összes űrhajóját. Mit szólt ehhez egy bárkányi Cadillacre vágyó amerikai? És egy Merkur-éveket számoló magyar? Ha szürreális ma forgalomban látni egy Gallardót, egy Countach-t vajon megírtak az újságok, ha elhaladt?

A kisfiú óvatlan pillanatokban felcsavarja a szőnyeget a nappaliban és visító motorral nyargaltatja fel-alá a piros autót, keresztbe csúszik a könyvespolcok előtt, aztán beszorul a radiátor alá. Harci sebek gyűlnek az autón ahogy telnek a hónapok. Aztán amire a kemény bútorok képtelenek, azt megteszi a gyermeki érdeklődésért folytatott kíméletlen küzdelem. A piros autót legyőzik a dinoszauruszok és a kalózok. A szekrény felső polcára kerül.

III. Szintézis és vigyorex

Péntek délután van a szerkesztőségben, hideg sültkrumplit falok, a másik kezemmel a Countach légbeömlőiről törlöm a port. Bágyadt Kodak elemek hajtanák, elindul, nehezen fenntart valami egyenes vonalúnak nevezhető egyenletes mozgást, aztán nekimegy a falnak. A kanyarodást intéző reléknek már kevés az áram.

A Csikós asztalán vastag, színes Lamborghini-könyvet lapozunk és megállapítjuk, hogy azért a legszebb Countach az első, az LP400 volt, utána csak rakódtak rá a szárnyak meg a felesleges üvegszál szemét, mint lefolyóra a vízkő és a szappanhab. Rájövünk arra is, hogy a Föld golyóbis alakú, lapított pólusokkal. Lemegyek elemért, meglepően sok pénzért vásárolok egy csomag Energizert, távirányítós versenyautóval a papírján.

Van a BMW M5-ön egy gomb, ami hiper-üzemmódba kapcsolja a motort, 400-ról 507 lóerőre fokozva a teljesítményt. Ez a gomb semmiség ahhoz képest, amit a Countach-sal művelnek az új elemek. Mintha egy Grand Canyon-mélységű turbólyukból mászott volna elő, nulla reakcióidővel felvisít, a slick gumik elpörögnek a parkettamintás linóleumon, aztán valahogy mégis megtapad és ide-oda csapó farral kilő.

A hangja így energiával teli olyan, mint egy aprócska V12, magas, tiszta frekvencia. Szemlesütve nézek a Velvet-szekcióban dolgozó munkatársakra, akik egyébként is kénytelenek elviseli a sok autós tulok mindennapi közelségét, és még akkor ez is. Amikor lehetne csendben cikket írni.

Pajkosan vigyorog azért mindenki. Szabó Gergő megy vele egy kört, az autó orrát tengelyként használva hajtja körbe-körbe, ha igazi lenne, több ezer dollár égne kénköves füstté.

Az én autóm. Mindent tud, amit egy, a szívre és a lélekre ható autónak tudnia kell. Piros, lapos, széles, gyors, bonyolult a neve, és nagy hullámokban tesz mindenkit boldoggá. A Karotta átveszi a távirányítót, szörnyülködve megállapítja, hogy rettenetesen alulkormányzott, közben meg túlkormányzott, szóval az egyensúlyán lehetne mit javítani, de mit számít ez! Aztán nekimegy a konyhaajtónak.

A piros autó kirepít a gonosz, banális világból egy olyan helyre, ahol az autók plátói ideái léteznek csak. A szárnya nem leszorító-, hanem felhajtóerőt termel, a motorja nem apró elektromotor, hanem az univerzum vázát kedvére görbítő teleport, ami oda visz, ahova akarom. Elhagyja a forgalmi dugókat, a testépítőnyi combizmokat igénylő kuplungot, és azt csinálja, amit a szupersportautóknak csinálniuk kell: mérföldet zabál kétmarokra és maga mögött hagyja a szomorúságot.

Persze a világban az autó legtöbbször egyszerű használati tárgy, csomagtérrel, szállítandó személyekkel és sorjás műanyaggal, de minden autóban benne van valahol ez a csoda. Még ha nem is ennyire a végletekig desztillálva, mint egy távirányítós Countachban. Az autók nem kenyérpirítók. És nem cipőkanalak. Hanem az időt és a teret legyőző, a jövőbe száguldó varázsdobozok.

Autó nélkül, barátaim, autó nélkül faágakon kotló vadak lennénk. Így egyszer még a mélyűrbe is eljutunk. A formatervek már megvannak, ugye.