Megvettük, jó volt, felgyújtottam volna

Okkult hiba: Mercedes-Benz 190 D őrjítő háromhengerezése

2012.11.29. 05:53 Módosítva: 2012.11.29. 14:14

Nem úsztam meg Viszt. Biztonság kedvéért begyűjtöttem Norbi barátomról egy szekérderék hidrotőkét, mert másra egyszerűen nem tudtunk gondolni. Hiszen az adagoló jó, időben spriccel, a porlasztócsúcsok abszolút hibátlanok a hang és a füstjelek, azaz inkább a szünetjelek alapján, a hengerfalak kopásmentesek, látszanak a gyári hónolási nyomok, a szelepek zárnak, a hengerfej síkban, más nincs.

Végül vonattal jöttem haza Viszről. Talán azt gondolták, hogy máshogy?

Délelőttől estig betettük az összes hozott hidrotőkét, majd kivettük, felcseréltük, megint próbáltuk, izzítógyertyát ellenőriztünk, nem szelel-e mellette, már tényleg, Karesz anyósának a zápfogába is bekukkantottunk, nincs-e ott egy kis cúg, ahol elmegy a kompresszió. Semmi.

Kivettük egyenként a porlasztócsúcsokat, ellenőriztük a szórási képet, a nyomást, minden tökéletes. A házak is szuperül zártak, nem lehetett ott semmi gond.

Jöttek az elméletek – a hidrotőke nem engedné ki az olajat? Lehet, hogy a gyári specifikációnál sűrűbbet töltöttek bele, amit viszont a hidrotőkés autók nehezen viselnek? Valami Botondot netán? Úgyis el akartuk végezni végre a vásárláskor illendő olajcserét, csak előtte szerettem volna, ha stabilizálódik a beteg állapota, hát most lecseréltük. Bele valóra.

Hány henger ment? Na, hány? Kitalálták.

Az ember ritkán van úgy egy frissen vett, az anyagi lehetőségeit erősen kimerítő, ám alapvetően szép állapotú, korrekt, gusztusos, rendezett papírokon álló egzisztenciájú autóval, hogy három héttel a vásárlás után fel akarná gyújtani. Én úgy voltam. Három hengerrel nem volt értelme hazavinni, ott maradt hát Karesznál, nekem maradt a MÁV. Nem is olyan rossz az, pláne, ha IC.

A hősies viszi küzdelem zajai a romlott fővárosig elhallatszottak, természetesen a mobiltelefónia segítségével, de azért így is elég nagy visszhangot keltettek. Karesz szokás szerint férfiasan tűrte a szenvedést, mint egy sziú indián nyársba húzás közben, de azért az ő edzett hangszálain is torzulni kezdett a harmadik felharmonikus. A Mercedes 190 ugyanis keményen állta a csatát.

Konokul ragaszkodott a három hengerhez, mondanám, talán reciklált Barkas-lemezekből készítették, de sajnos az elmélet ott dőlt meg, hogy 1986-ban még nem volt sok átjárás BRD és DDR között. Az ötleten felbuzdulva azonban elgondolkoztam rajta – kérek Takács Dénestől egy jó Wartburg-emblémát és egy 353W-feliratot, felbiggyesztem előre és hátra, és leszarom ezt a problémát.

Közben az adagoló kétszer megjárta beállításra a Bosch-szervizt, megint elfogyott egy hengerfej-tömítés, kerültek kölcsönbe vadiúj hidrotőkék, a szelepek egyenként meglátták a törökbálinti után a viszi napvilágot is, a porlasztócsúcsok újabb és újabb megmérettetéseken vettek részt. A kettes henger vonyítva röhögött rajtunk.

Következő hétvégén megint Visz volt a program – virtuálisan igazából egész héten ott éltem, csak a testem ült a számítógép mögött, agyam reciklált, sztereotip mondattöredékekből gyúrt szövegeket köpött cikkek gyanánt a billentyűzetbe. Talán akkor vittem tökélyre az újságírói sunnyogás művészetét?

Karesz otthonos füstfelhőben, porrá szedett motorral várt. Mindent végigmutogatott újra, a porlasztás ernyőképét, a hidrotőkéket, olajat szaglásztunk, majd összerakta termosztát nélkül a kocsit, elmentünk egy körre, és csodás volt, bár kissé hideg. Aztán betette a termosztátot, megjött a fűtés, elment a henger.

„Hogy rrrrrohadna meg már az anyja is, aki kitalálta ezt a szarrrrrt!” – jött az összefoglaló, de nem tudtam, hogy Bruno Sacco, Karl Benz, Wilhelm Maybach, avagy Gottlieb Daimler édesanyjára gondol-e éppen. Elmélyült csend következett, amelyben nyilván az anyai teendők lajstromba vétele is szerepet kapott, de akadt benne technikai elmélkedés is.

„Figyelj, most, hogy itt vagy segíteni, kipróbálunk valamit, azt hiszem, közel vagyunk a megoldáshoz” – mondta. Furcsa dolog következett. Bemelegítettük az országúton a motort, visszatértünk a bázisra, majd kicsavarta a forró hengerfejből a második henger porlasztócsúcsát, letakarta a motort egy nagy ronggyal, visszatette a kihajlított adagolócsövet a porlasztócsúcsra, és beindította. Spriccelt a gázolaj mindenfelé, ugyanúgy háromhengerezett szegény blokk, mint mostanában mindig tette. Károly tartotta a porlasztót, én a rongyot körülötte, hogy azért ne ússzunk el teljesen a gázolaj hullámain.

És egyszer csak, bekövetkezett.

Az addig tökéletes ernyőképben permetező porlasztócsúcs csöpögni kezdett, majd épp csak kis köpetek hagyták el a torkát. „Ez az, ez az!” – bömbölt Karesz, mint egy meglőtt bölény, és szájában izgatottan remegni kezdett a meggyújtatlan, ám egyre olajosabb cigi. „Nézd, megy a motor” – itt gázt adott – „fordulaton!, és nem lő szinte semmit ez a SSSSZZZHAR!” Hát ez az! Hogy baszná meg!” – és itt már tényleg ideges volt, Károly a megkönnyebbülés pillanatában mindig durván utánalő, sőt, utánaordít a témának, nála ez a levezetés, bár egy kareszságban járatlan, zöldfülű kívülálló számára nyilván nettó agressziónak tűnik.

„Tudtam én, mondtam is az adagolósnak, hogy itt a fűtéssel lesz a baj! A németje ezt az adagolót már úgy csinálta meg valami baszomfasza emisszió, vagy micsoda végett, hogy belevezette a motor hűtővizét, érted?” – és ezzel a mozdulattal rá is gyújtott az olajos cigire a szájában, amely, valljuk be, magasan kiérdemelte a csendes elmúlást. „Nem is szokott ezekkel baj lenni, de én már vagy két hete gyanakszom erre a rohadt adagolóra, mert nagyon pont akkor ment el mindig a henger, amikor megmelegedett a víz. Mondtam az adagolósnak, hogy ne csak hidegen mérje, hanem valahogy melegítsük meg, és úgy nézzük, de komplikált lett volna, hagytuk.”

Megint MÁV, nem kaptam el az IC-t, a magyar rögvaló pedig valóban rögösnek bizonyult egy lefingott másodosztályú bőrülésből, mégis sokkal vidámabb volt az utam. Karesz pedig hétfőn eltöltött egy órát az adagolósnál, mire sikerült rávennie, hogy egy lavórból, mosógép-szivattyúból és egy szintén mosógépből kiherélt cekásszal fűtőberendezést építsen ki a 190-es próbapadon levő adagolójához.

Az adagolós ugyanis unta már az állandó vegzatúrát, ő biztos volt benne, hogy jó a cucc, meg is mérte háromszor, szét is szedte, és az összes tömítőgyűrűt megmérte. Karesz viszont eddig is sejtette, innentől viszont halálbiztosan tudta, hogy ott, a pici tömítőelemek környékén van a kutya elásva, bármilyen furcsa is ez, ha elképzeljük – apró Blöki a gázolajban...

Órákig tartott, mire sikerült felfűteni a rendszert, a padon közben végig járt az adagoló, végig mutatta a négy műszer a jó értékeket, a drága szakember már ki is ment a műhelyből más ügyeit intézni, amikor meghallotta, hogy furcsán szól a cucc. Visszarohant, és meglátta, hogy a kettes henger műszere a minimum körül mutat. Állítólag ugyanolyan diadalmasan ordított a telefonba, mint Karesz az én fülembe alig két nappal korábban.

Innentől már csak röpke szét, össze. Kivette a kettes henger nyomódugattyúját, levette róla a réz tömítőgyűrűket. És bár mind méreten volt, az egyiken látott valami egészen enyhe, kékes elszíneződést. Ez lenne a hiba...? Az volt. Egy kábé húszforintos alkatrész miatt döglődött szegény autó.

És – bár ez csak spekuláció (milyen szívesen megkérdezném erről a volt tulajt) – itt is beigazolódott a jó állapotú magyar használt járművekre vonatkozó elméletem. Eszerint bármi, ami szép, alapvetően jó karban van, eredeti, piszkálatlan, mégis eladósorba bocsátották, annak valami olyan rejtett hibája van, amin az előző tulaj nem tudott úrrá lenni, és feladta.

Volt már ilyen 1973-as, szinte makulátlan Honda CB125-ösöm, vett már barátom ilyen, kiváló állapotú, de állandóan melegedő 850-es Fiatot, és ez a Merci is ilyen volt. Valószínűleg rossz gázolajat töltöttek bele, esetleg kosz került a rendszerébe, és megsérült a hártyányi kis réz tömítőgyűrű. Próbáltak nyilván mindent (az adagolón látszott, hogy sokszor lent volt a motorról), aztán végül kivették a termosztátot. A tulaj viszont nem élvezte, hogy megfagy benne télen, gondolom, ráment sok pénze, ideje, idege, feladta, kivonta. Még az is lehet, hogy tényleg kapott egy céges autót. Aztán 2005 végén talán úgy döntött – dűlőre viszi a dolgot, vagy sikerül megcsináltatnia a Mercit, vagy eladja. Eladta. Nekünk. Szerencsére.

És szerencsére van ez a pitbull, tudják, Karesz a neve. Ha ráharap egy témára, szájzárat kap, és nem engedi. Azt hiszem, nélküle felgyújtottam volna. Így viszont...

Efy 506 ezer kilométernél tart nálunk, a közel hét év alatt mi tettünk bele ebből kábé 75 ezret. Még mindig balzsamos csendben viszi a 140-es utazót, finoman rugózik, a középső pedálra megáll, mint a cövek. Sajnos közben elkezdett alaposan rohadni, hihetetlen, de ezt a tökéletes mechanikát is a korrózió viszi majd a sírba, akármilyen jó is rajta a védelem. Feltehetőleg a két és fél év múlva esedékes műszaki vizsga előtt következik be az esemény, akkor lesz tíz éve nálunk. Már most vérzik érte a szívem, de egy bő félmilliós lakatolás és egy hasonló árú fényezés nem opció, amikor 700 körül közel tökéletes példányt kapni ilyenből. Addig viszont megkap mindent, ígérem.

  • Itt megtalálod Szeged a legszebb családi házait
  • Dunakeszin keresed az álmaid házát? Otthontérképen megtalálod
  • Az ország legmenőbb eladó házai egy helyen