A Smart léte a tét. A Smarton és a szén-dioxid határértékeken keresztül pedig az egész Daimler-konszerné.
Mindenki találkozott már a sráccal, aki a szombat esti buliban Terminátorként vizslatva veszi sorra a szóba jöhető lehetőségeket. A Gizi megvolt már, és ahhoz képest baromi sokba került, meg különben is összeállt azzal az olasz csávóval, csak a baj lenne belőle. Az Ica nagyobbik fia majdnem akkora, mint én, azt talán nem kéne. A japán kiscsajjal pedig olyan jól indult minden, aztán mégis... illetve mégse... Vagy itt ez a francia lány: nem egy szépség, kicsit igénytelen, de állítólag bukik a márkás német cuccokra. Úgy tűnik, nincs más hátra, egyesülni kell.
Valahogy így gondolkodhattak a stuttgarti urak, mikor a Renault-t szúrták ki partnernek. Pedig nagyon megégették magukat anno a Chryslerrel, de ezek szerint most még annál is jobban szorította őket a herevédő. Kényszerházasság ez a javából, ahol nem a másik két szép szeméért, hanem muszájból fogják egymás kezét az oltár előtt.
A Renault helyzetét talán könnyebb megérteni: jelenleg a konszern viszonylagos pénzügyi stabilitását csak az olcsó és rendkívül sikeres Dacia-modelleknek köszönheti, miközben jelentős termelési kapacitások állnak kihasználatlanul. A francia márkával kapcsolatban pillanatnyilag nem a kifinomult műszaki megoldások vagy az átlagon felüli megbízhatóság jut az ember eszébe. A megítélésen csak javíthat, ha hírbe hozzák egy tradicionális presztízsmárkával. A Renault-nak nincs veszteni valója: ideig-óráig elvan magában (illetve a Nissannal kettesben) is, középtávon ezen a frigyen pedig csak nyerhet. Így láthatták ezt a befektetők is, hiszen a cég részvényeinek árfolyama a bejelentés hatására csaknem 4%-ot emelkedett.
A Daimlert ezzel szemben szorítja az idő: ha nem sikerül a flottafogyasztást drasztikusan csökkenteni, komoly büntetésre számíthat minden egyes gramm CO2-kibocsátás után. Ennek egyik látványos, bár kevésbé hatékony módja a többszáz lóerős motorok mellé pöttyentett piciny villanyhajtómű. Sokkal célszerűbb azonban, ha a konszern kis fogyasztású modelleket nagy darabszámban értékesít. Méretei alapján a Smart ennek a célnak tökéletesen megfelel, a drága és kicsi autó kombinációja azonban nem a legjobb recept az átütő sikerhez. Mondják: a mini-Merci jóval megelőzte a korát, ezért volt szükségszerű a pénzügyi bukás. Az igazság az, hogy a fejlesztési költségek durván egymillió eladott autó mellett térülnének meg, ennyi Smartot pedig a napjainkban is bővülő luxus-kisautó piacon sem tudnak eladni a stuttgartiak.
A Smart léte tehát a tét. A Smarton és a szén-dioxid határértékeken keresztül pedig az egész Daimler-konszerné. Az Audinak könnyű dolga van, mert a VW-csoport alkatrészeiből válogatva nem olyan nagy kunszt alacsonyan tartani a fejlesztési- és gyártási költségeket. A BMW-nek az egyessel és a Minivel sikerült megteremtenie a széles bázist, ami az egyszerű, de hatékony fogyasztáscsökkentő technikák következetes alkalmazásával legalábbis átmenetileg megoldást nyújt a flottafogyasztás problémájára. A Daimlernek azonban létkérdés a Smart, ha nem akar rövid időn belül a nagyon kevesek számára megfizethető, nagyon drága rétegmodellek kisszériás gyártójává válni.
A fejlesztési és gyártási költségek azonban csak egy külső partner bevonásával, az azonos platformra épülő autók darabszámának jelentős növelésével érhető el. Ezért a nagy buzgalom, s ezért akarnak a stuttgartiak szombat éjjel szinte mindegy, kivel, szinte mindegy, milyen áron egyesülni.
Nekik azonban több a veszteni valójuk is: egy újabb rosszul sikerült házasságba akár bele is rokkanhatnak. És bár Franciország közelebb van, mint Amerika, vagy Japán, így talán a kulturális különbségekből adódó rizikó is kisebb. Nem lebecsülendő azonban a hagyományos német-francia barátság formális és informális csatornákon jelentkező negatív hatása. Őszintén szólva nem jósolnék nagy jövőt egy magyar-kisantant, vagy akár egy politikai törésvonalakon átívelő magyar-magyar vegyesvállalatnak sem, ahol a sikeres működés alapja a kölcsönös bizalom... lenne.
A nagy német-francia összeborulásnak külön pikáns ízt ad a Renault 15%-os részvénypakettje, melyet a francia állam birtokol, s ami mellett a Daimler 3%-os csomagja valóban nem tűnik jelentősnek. Belegondolni is rossz, milyen hatással lenne az amúgy is ingatag lábakon álló együttműködésre, ha a racionális döntéseken felülkerekednének az indulatok, és Sarkozy a pillanatnyi belpolitikai hangulatot követve bele-beleszólna a két országban található gyártóbázisokkal és munkahelyekkel kapcsolatos stratégiai döntésekbe.
Mondd, te kit választanál?
A Chrysler, a Mitsubishi és a Hyundai eleve nem indul a versenyen, velük már van (többnyire negatív) tapasztalata Daimleréknek. A Fiat a Chrysler mellett döntött, így a németek számára partnerként nem jöhet már szóba. A Toyotával való kooperáció elvileg értelmes ötletnek tűnhet, a japánok mostanában mégis inkább a pedáljaikkal vannak elfoglalva. A Volkswagen kiváló társ lenne, ha nem lenne már kapun belül az Audi. Egy kínai partner az áthidalhatatlan technológiai- és imidzskülönbség miatt nem jöhet szóba, az amerikaiakból úgy tűnik, elég volt, a bajorok pedig a PSA-val együttműködve elég erősnek érzik magukat ahhoz, hogy ne közösködjenek a csillagosokkal.
Kockázatos játszmába kezdett a Daimler, de nincs más választása.
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?
Tegye meg a publikáció blogposztján!
