Miért mennek harminccal a tanulóvezetők?

Mert amikor én tanultam, még nem az volt.

Mivel sanyarú gyermekkorom volt, valóban úgy kerültem a tanfolyamra, hogy nem tudtam vezetni. Ezen már akkoriban is meglepődött az oktató, de mondta, hogy nem baj. Először megtanít megállni – ez volt az első pár perc, vészfékezéssel együtt –, majd következik az autózás magasiskolája, az elindulás.

Akkoriban még nem volt külön rutinvizsga – 1989-ben járunk. Két vezetési óra volt egyszerre, az elsőn általában rutin, a másodikon forgalom. Már a második alkalommal emlékeztetett, hogy lakott területen belül 60 km/óra a megengedett (akkor még ennyi volt), legyek kedves felgyorsítani, ne hátráltassam a forgalmat.

Igaz, azt is mondta, hogy mindig váltsak fel 2200-nál, mert itt nyit a második torok. A parasztmercin eleve az 1300-as kockalada karbija volt, hogy kevesebbet kajáljon.

Egy biztos: menet közben egy kezdőnek hihetetlen mennyiségű információt kell feldolgoznia, miközben a váltásokra, kormányzásra is figyelnie kell. Bónuszként állandóan néznem kellett a műszereket: ne menjek se túl gyorsan, se lassan, és közben váltsak föl 2200-nál.

Életem egyik legdurvább élménye, hogy már a harmadik alkalommal az oktatóm Csepelről bevitt a belvárosba. Dugó, Soroksári út hetvennel IFÁ-k közt (jézusmária!!!), utána meg parkolóhely-keresés a szűk, kétoldalt parkoló kocsikkal szegélyezett utcácskákban. Néha éreztem, hogy az oktató gázt ad, hogy gyorsabban menjek, mert tényleg képtelen voltam a sebességre is figyelni. Rettenetesen elfáradtam a végére.

Aztán addig hajtogatta a hatvanat, hogy egy napon bepöccentem: dögölj meg, akkor hatvan! Mindenhol. Mintha odatapasztották volna a mutatót a sebességmérőn. Ám Csepel poros, és volt egy hely, ahol az út a HÉV-sínek egyik oldaláról átmegy a másik oldalra. Ráadásnak épp egy zápor kezdődött, a vizes por meg csúszott, mint a szappan. Itt is gázelvétel nélkül mentem a Ladával, mint mindenhol.

Hirtelen érzem, mintha az autó hátulja meg akarná előzni az elejét. Ejha, fura érzés ez így a vezetéstanulás első szakaszában. Ösztönösen ellenkormányoztam, szerintem egész ügyesen összeszedtem az autót, nem vettem el a gázt, nem fékeztem. Utána átnéztem az oktatómra, aki üveges szemmel meredt előre, meg se nyikkant. Biztos akart lenni abban, hogy minden oké, tutira egyenesben vagyunk. Aztán csak ennyit mondott: „Azért néha lassíthatsz”. Sajnálom, hogy nem emlékszem a nevére, mert nagyon jó oktató volt, megérdemelné.

Az sem rajta múlt, hogy kétszer meghúztak, egyszer kifejezetten szemét vizsgabiztosom volt, aki egy besárguló lámpánál belefékezett, mert nem adtam gázt, és amúgy is, szerinte féktávon kívül voltunk.

Nem tudom, hogy mennyit könnyített volna a sorsomon, ha megkérdem tőle: akkor mit ácsorgunk itt a zebrán, te barom, ha annyira féktávon kívül voltunk?!

Fiatal voltam, meg is szeppentem, de ez a bukta belém nevelte, hogy a besárguló lámpánál gyorsítok egy kicsit, ha már így alakult.

Az első elhasalásom után annyira izgultam a következő alkalmon, hogy a világ egyik legjobb indulatú vizsgáztatója sem bírt átengedni, okkal. Óriásiakat hibáztam.

Aztán a harmadik, legeslegszemetebbnél meg átmentem, de látszott rajta, hogy ideges. Tudta, hogy fel vagyok készítve, melyik rafinált utcácskába hordja megszívatni az embereket. Az ő nevét is passzolom, de mindenki úgy beszélt a helyről: a Passz-dűlő.

Passz vizsgabiztos a végén annyival engedett az utamra, hogy intenzívebben kéne gyorsítgatni. Most az ilyennek mondjam, hogy mikor nyit a második torok az 1300-as karbin? Viszont Passz úr életműve sem múlt el bennem nyomtalanul, figyelek arra, hogy az egyirányú utca a kereszteződés után már kétirányú, ha nincs kint újra a tábla.

Most persze mondhatnám, hogy lám-lám, húsz éve milyen jól megtanítottak vezetni. Csakhogy ez nem igaz. Senki sem mondta el, hogy amikor sietek, ne kapcsoljak tíznél kettesbe, sosem láttam országutat, autópályát, nem vezettem éjjel, nem előztem soha, vagyis egy csomó dolgot nem tudtam. Igazából évekbe telt, amíg valóban megtanultam.

Az viszont elképeszt, hogy a mostaniak mennyire nem tudnak. Amíg az irodánk Újpesten volt, és sok volt az útfelújítás, egyszerűbb volt Zugló felől, hatalmas kerülővel menni. Pechemre, a Wekerletelep és a József Attila lakótelep környékén, odébb pedig a Vezér úton rettentő sok a tanulóvezető, az irodánk meg az Autóklub oktató bázisától volt két sarokra.

Az egyik reggel hangosan felröhögtem, mert az egyik oktatóautó fenekén a következő feliratot olvastam: „Az autó nem lő ki”

Ez tény, valóban nem lőnek ki. Nem is várnám tőlük. Az viszont az idegbajt hozta rám, hogy szinte soha sem érik el az ötvenes sebességet, még egy végtelen hosszú egyenesben sem. Ugyanakkor a nyilvánvalóan átkelni vágyó gyalogosokat sem engedik át a zebrán, amit legalább a vezetés vizsga előtt illene megtenni.

Tudom, szokni kell a sebességet, na de akkor is! Úgy a forgalmi órák harmada-fele után illene noszogatni a tanulót, hogy figyeljen már a sebességre is. Ő már túl van egy rutinvizsgán, elindulni, megállni és parkolni elvileg tud, azaz a figyelmének egy morzsácskáját oda kellene irányítania a rohadt műszerre, hogy lássa, mennyivel megy. (Megjegyzem, ma már a takarékosság érdekében az oktatójárművek többsége dízel, amivel elindulni sem tanulnak meg, mert az nem fullad le. Erre akkor döbbentem rá, amikor a feleségem tanult, és nem bírt elindulni a benzines Micránkkal.)

A tanulóknak nem azért kéne haladniuk, mert Papptibi siet, hanem azért, mert így olyan emberek kerülnek az utakra, akik sosem szokták meg, hogy figyelniük kell a sebességmérőre. A vizsga után sem fogja nézegetni, viszont felbátorodik, amikor lehet menni, nyomja neki, érzésre. Ha meg nem bátorodik fel, akkor meg abba fog kapaszkodni, hogy joga van harminccal, negyvennel menni – ami egyébként vitatható.

Viszont amitől végképp elborzadtam, azt az M7-es autópályán láttuk Vályi Pistával, Veszprém mellett, miután végeztünk Szalay Balázs versenyautójával. Előttünk egy tanulóvezető negyvennel hajtott fel az autópályára, ami a kilencvennel érkező kamionok között az álmoskönyv szerint rossz előjel. Végül túlélte valahogy.

Ezt leszámítva sejtésem sincs arról, hogy mi a helyzet vidéken, csak annyit tudunk a kommentekből, hogy arrafelé nem akkora divat a vizsgabiztos lefizetése, mint a fővárosban. Azt hiszem, itt Budapesten túl nagy hangsúlyt fektetnek a Wekerletelep, és más harmincas övezetek jobbkezes utcáinak memorizálásába. Én speciel megtiltanám az ilyen zónák látogatását, nemhogy ott vezetném a sztenderd vizsgaútvonalakat. Igazából városban ötvennel kellene megtanulni vezetni, és akkor fog menni harminccal is.