Alacsony a vérnyomásod? Segít a bürokrata-kardio!

Hogy miért éppen akkor döntött a világra jövetel mellett, amikor a postás kézbesítette volna autónk törzskönyvét és a gépjárműadóról szóló csekkeket, azt nem tudom. De hogy remek kis szerda reggeli kardio-tréning lett belőle, az hétszentség.

Szóval nem voltunk otthon, ez a lényeg. Munkaidővel- és munkahellyel rendelkező emberekkel előfordul. Éppen szülő feleségekkel pláne. És itt rontottuk el. Aztán úgy alakult, hogy a feleségem két gyermekünkkel a ramaty időre való tekintettel inkább ott maradt a nagyszülőknél egy kicsit telelni: udvar van, háziállatok vannak és lehet szánkózni a friss levegőn, ez Budapesten nem egy könnyen megoldható feladat. Mindenki jól járt, mert apa lehajthatja magáról a menetet amíg hasonló sorsú kollégáival együtt beindítja az angol nyelvű újságot, anya pedig a nagyi hathatós támogatásának hála szusszanhat egy kicsit.

A körülmények véletlen összjátéka azonban azt eredményezte, hogy a küldemények már elvándoroltak a postáról, mire én odaértem. Sebaj, két hivatalba kell mennem, mindenféle irattal felvértezve mi bajom lehet? Aláírom, megkapom és kész.

Hah, halljam a sátáni kacajt!

Két küldeményünk érkezett, az egyik a baljósan hangzó kormányhivatalból, a másik a kerületi önkormányzattól. Nem mondom, a helyi viszonyok ismerete nélkül gőzöm sem volt arról, hogy a kormányhivatal foglalkozik családi autónk törzskönyvével. Gyorsan sorba is vettem az elmúlt hónapok történéseit, de semmilyen államellenes csínyben nem voltam benne, sőt, próbáljuk javítani az ország helyzetét, mert mi nem el-, hanem ideköltöztünk. Aztán a netet túrva kiderült, hogy tulajdonképpen 16 éves Audink törzskönyvét kívánják átadni, megnyugodtam. Ez menni fog.

Naná.

A másik küldemény pedig a gépjárműadó-csekk volt, ezzel sem lesz gond, hiszen fizetni akarok, ilyenkor állam bácsi nagyon kedves és készséges, nem?

Pista, Pista, mit gondoltál.

Szerdán ügyfélfogadás, fél nyolckor kezdenek, tök jó, időben beérek még a szerkesztőségbe, ami alig pár saroknyira van onnan. Elsőként a kormányablakot céloztam meg, elkövetve ezzel az első hibát, hiszen én hülye azt feltételeztem, hogy a kormányablak a kormányhivatalhoz tartozik, ahol az ablak, ott a ház-alapon. Hát nem.

A tüchtig és takaros 240 négyzetméteres irodában nénik ülnek képkeretekben, és elmondják, hová kéne menni. Érdemben mást nem tudtam meg tőlük azon kívül, hogy maga a hivatal kétutcányira van onnan, de voltak olyan kedvesek, hogy megmutassák, hol találom az önkormányzat adóosztályát, akiktől a másik levél jött. Sőt: még egy 1:250 000-es méretarányban kinyomtatott térképet is adtak, melyen a negyed Budapest mellett egy kicsi, piros pötty jelezte a helyet.

Ami – természetesen – elég messze volt ahhoz, hogy autóval kelljen mennem.

Rendben, irány a kormányhivatal a tökig érő hóban, addig is van idő elmélkedni a hivatalokról, a tézisről, hogy az ország munkavállalóinak a fele tartja el a hivatalokban dolgozó másik felét, így van ez, de hopp: egy földszintes, behavazott épület – melyről csak akkor derül ki, hogy kormányhivatal, ha három méterrel előtte állunk – megérkeztem.

Korpulens, de kedves jóember a pult mögött, elveszi a cetlimet, ilyenkor kell vigyázni, mert a hivatal súlya alatt hamar megnemecsekernősödik az ember. Kihúzom magam, nehogy már most nekem legyen rossz?! Mindenki tegye a dolgát, nem is várok mást: fűtött várótermet vagy egy széket, ahová leülhetek, kávéautomatát nem, kérem, én csak a törzskönyvért jöttem.

De nem, nincs törzskönyv a kormányhivatalban, mert az okmányirodában van. Egy másik épületben, pár méterrel arrébb. Eltelt egy óra, de már célhoz értem, a harmadik helyen csak a kezembe kerül az a rohadt füzet. De nem, mert cetlizés van, majd várakozás, közben jót nevetek az EU által megkövetelt gyereksarkon, ami lényegében egy roskadt kisasztalra kiszórt maréknyi zsírkréta és egy koszos, szemmel láthatóan élő mikroorganizmusokkal borított, szétmállott építőköcka-szett. Magamba szívom a jól ismert káeurópai hivatal-szagot, melyben világosan elkülöníthető aromaként jelenik meg a békeidőbeli linóleum, a pultos lány tömény D&G-esszenciája és a biztonsági őr tegnapi bablevese, az itt várakozók izzadtságával keveredve. Itthon vagyunk.

Lett törzskönyv, arra a kérdésre pedig, hogy nem érzi-e feleslegesnek - netán túlzónak - ezt a kicsit kacifántos, három hivatalon átívelő szolgálati utat, a kedves ügyintéző csak annyit válaszolt: nem tehetünk mást, ez a szabály. Az okmányiroda intéz, a kormányhivatal idéz, a kormányablak válaszol. Szor húsz ember.

Mindegy, megköszöntem és megsemmisülten elhagytam a Hivatalt. Ahogyan ezt kell, amikor úgy érezzük, hogy óriási szívességet éltünk meg. Az ilyenkor bekódolt gyomorgörcs is múlik lassan, elvégre mi rontottuk el: nem voltunk otthon.

Az önkormányzat adóügyi osztálya egy mellékutcából nyíló családi házban székel. Az, hogy előtte szép nagy porta van, csak természetes, valószínűleg sosem gondolta volna a néhai tulajdonos, hogy egyszer még remegő gyomrú emberek járnak majd oda különféle csekkekért, ezért nem tervezett neki különösebb utcafront-homlokzatot. Csak egy kaput, amire viszont sikerült olyan elmésen kibiggyeszteni a táblát, hogy nem látszik. Mert kinyitják reggel és becsukják este. Sok bajom van, mi?

- Nyolcas ajtó. – mondja a biztonsági őr, fel sem nézve az aktuális Blikkből.
- Ah, ez a tizenegyes lesz, a kolléganő ott helyettesít. – adja vissza egy mosollyal a hölgy a cetlit a nyolcas mögött, de ekkorra már elvágtam magam nála, mert fél tízkor jóreggeltet köszöntem, mire meg is jegyezte, hogy az már régen volt. Nyeltem egy nagyot és nem kötöttem az orrára, hogy tudom, mert lassan három órája játszom a flippergolyó-szerepet az ablakok között, és nem csak neki munkanap a szerda, hanem nekem is.

Na, a tizenegyesből aztán átküldtek a tízesbe, mert oda tartozom papírügyileg, így volt módom megismerni a ház minden rejtett zugát. A tízes ajtó valamikor egy nappali lehetett. Szép, nagy ablakokkal és üvöltő Class FM-mel fogadott. Úgy estem be, mint sivatagi vándor az utolsó oázisba:

- Tshókolom, fizetni jöttem. – mondtam elfúló hangon, közben vágyakozva néztem az anyósnyelv mellé letámasztott vízköves bögrét. Humorosnak gondoltam az antrém, de valószínűleg csak én, mert még mielőtt bármit is mondott volna, az ügyintéző hölgy olyan megsemmisítő pillantást vetett rám, hogy egy ilyennel háborút nyertünk volna az USA ellen hatvan éve.

- Név? – kérdezte, ügyet sem vetve a kezében fogott papírra, pedig rajta volt.

- Vályi. – feleltem katonásan, még a bokámat is összecsaptam és ha lett volna nálam egy Samopal vz.58 (ami az AK47 gépkarabély Csehszlovákiában gyártott, nagyon jó minőségű változata), akkor vállba vágom azt is.
- Betűzze. (Itt majdnem felnevettem, mert eszembe jutott Kőbájker kolléga arca, amikor kimondja azt, hogy értelmi fogyatékos.)

Betűztem. Sajnos csak egy ly-re kezdődő szavunk van, és nagyon nem szívesen, de kimondtam neki, hogy ly, mint lyuk, pedig az adott pillanatban minden eszembe jutott, de egyiknek sem volt köze semmilyen lyukhoz.

- Hmm, hmmm... - hümmögött, miközben egy befőttesgumival összefogott levélhalmot lapozott át egyenként, melyről még az asztal túlvégéről is észrevettem, hogy A-val kezdődő nevek után a B-vel kezdődő nevek következnek, majd a C-k. Hivatalnokul a hümmögés ugyanazt jelenti, mint a rendőr mitkezdjekénmostmagával?-ja. A baj az volt, hogy egy fél doboz cigarettán és egy narancssárga Bic-öngyújtón kívül maximum a bankkártyámat tudtam volna neki ajándékozni. Gondterhelt arccal továbblapozott, már a H-betűnél jártunk.

- Nem biztos, hogy itt lesz... tudja a kerületi postáról visszakerül a központiba és onnan hozzánk, ez akár három-négy hétig is eltart.

Nem lepett meg. Valójában az sem, ha azt mondta volna, hogy a két csekket bezúzzák, komposztálnak a zúzalékkal egy fát, amit majd kivágnak, papír lesz belőle és arra újra nyomtatják a csekket, hogy kiküldjék két postán keresztül.

- Ah, biztos itt van már az... - mondtam neki és lőn: az első V-betűs boríték az enyém volt. Benne KÉT csekk, amit nem értek, tekintettel arra, hogy sosem kellett még gépjárműadót fizetnem életemben, mert Szlovákiában gépjárműadót külön csak a vállalkozásba bevitt gépjármű után kell fizetni, minden hasonló költség bele van építve az üzemanyag árába (súlyadó, útadó stb.). Hogy mi a búbánatos francért kell két félévet külön befizetni, azt nem tudom, majd megmagyarázzák, de befizettem mindkettőt, csak nem lesz belőle baj.

Csóválhattam én a fejem, amikor a szerkesztőségbe értem, nem sokat segített. Elmondtam a srácoknak a történetet, vázoltam értetlenségemet, de láttam rajtuk, hogy nem igazán értik, mi bajom. Számukra, önöknek, talán nem is furcsa ez az egész, iszonyatosan nyakatekert és bürokratikus rendszer, a fölösleges hivatalnokok hada, az idióta papírozás a számítógépek és okostelefonok korában, de nekem igen. Nem vagyok még itt elég ideje, hogy beletörődjek a szemmel láthatóan élhetetlen, bonyolult és időrabló folyamatokba.

Az alapvető furcsaság, hogy itt minden önkormányzatnak van millió osztálya, ahol a dolgainkat intézzük. Ahány önkormányzat, annyi adóosztály, gépjárműosztály és tudja a franc, mi még. Okmányiroda? Kormányablak? Kormányhivatal? Mi közöm hozzájuk? Rendben, okmányiroda volt odaát, Szlovákiában is. Ha importautót hozott az ember az országba, be kellett slattyogni a külföldi forgalmival, és ha van az autónak típusbizonyítványa, becsengetni némi pénzt (106 eurót), és várni az sms-t, amit küldenek, ha készen van a törzskönyv.

Ezzel mehettünk vizsgázni (az előzőekre nincs szükség, ha nem importautóról van szó), majd onnan a közlekedésrendészetre, ahol a rendőrbácsi kijött, megnézte, ül-e az alvázszám, aláírta a bejelentőlapunkat, majd visszafáradtunk a kisablakhoz. Itt leadtuk a régi rendszámot (ha volt), bemutattuk a törzskönyvet, majd némi gépelés után ott helyben megkapjuk az újat, 66 euró fejében a két rendszámot (33 per Stück), és mehettünk Isten hírével. Ja igen, a törzskönyvre csak addig van szükség, amíg meg nem érkezik az a chipkártya, amin az autó összes adata rajta van, és amit egy olvasóval egyszerűen kiolvasnak, ha kell. Erről is küldenek sms-t és ha bemegyünk érte, ott lesz. 15 napon belül kötelesek szólni.

Egy helyen – a közlekedésrendészeten – intézünk mindent. Városonként változó, de nagyjából egy délelőttnyi idő bőven elég: a kötelező biztosítástól a rendszámig. Még így is morognak az emberek, hogy mennyi papírmunkával jár, pedig csak egy kérvényt kell kitölteniük, minden másra ott a csodálatos hálózat, melyben minden adat ott van, és hozzáférhető.

Végszóra:

Két nappal később a feleségem kapott egy e-mailt az útlevél-osztályról (amely ugyanúgy, mint a közlekedésrendészet, a körzeti rendőrkapitányság épületében található), hogy a lányunk útlevele elkészült. Szuper, hiszen enélkül nem utazhatott volna velünk, vagyis a szüleivel külföldre, és Magyarország külföldnek minősül a politikai térképek szerint.

Így húsvét hétfő utáni kedden már ott voltunk reggel nyolcra, és miközben a feleségem átvette a két útlevelet (a fiamnak éppen lejárt, így neki is kellett), csak a poén kedvéért megkérdezte, hogy vajon a férjének (aki még én vagyok), nem lehetne-e csináltatni szintén. Igaz ugyan, hogy közigazgatásilag semmi közöm a Csallóközhöz, de csak annyit kérdeztek, hogy ott van-e a személyim. Ezek után áttessékeltek a szomszéd irodába, ahol egy fehér fotósfülkébe ültettek, és amíg az ujjlenyomat-szkenner végigment a mutató- és hüvelykujjamon, addig elkészült a kép, a személyim alapján bepötyögték a kérvényemet a rendszerbe, majd a digitális aláírásommal (amit ott helyben vettek fel egy stylus és egy filléres tablet – nem tablet PC – segítségével) szignózva elküldték a központba.

Már tényleg csak a vicc kedvéért megkérdeztem, nem lehetne-e esetleg új, modern, chipkártyás jogosítványhoz is jutni, mert igaz, hogy a régi örök életre van kiállítva, de annyit nem fog bírni, mert az összevasalt fólia már most szétfeslett, és odahaza vasalóval javítom. De, lehet, hogyne lehetne, ott van minden adatom a rendszerben, lehívják, ugyanezzel a módszerrel elküldik a kérvényt – de addig is adnak egy bizonylatot a csereigényről, nehogy megbüntessen a rendőr, mert ramaty állapotban van a régi, de akkor legyek szíves kifáradni az okmánybélyeg-automatához és 13 euróért venni bélyeget, mert a kártyás terminál még nincs felszerelve ebben a hivatalban.

És ez az utóbbi idők legnagyobb találmánya: az okmánybélyeg-automata. Érintőképernyős, a polgár kiválasztja, mit akar, bedobja a pénzt vagy a bankkártyát, a gép pedig kiad egy adott értékű matricát, melynek egyik fele bizonylat, a másikat pedig az intéző elteszi, illetve a sorszámát iktatja a kérvényhez. És persze küldenek sms-t, ha lehet menni az útlevélért/jogsiért. Egyszerre, mert úgy érnek oda.

Értem én, hogy hülye vagyok a közigazgatáshoz. Az utóbbi példát is leginkább azért hoztam fel, mert alig pár nappal később történt, és biztosan van rá magyarázat, miért kell Magyarországon agyonbonyolítani mindent. Azt is elfogadom, hogy annak, aki ebben nőtt fel, ez tulajdonképpen átlátható, tiszta és működőképes. De azért felhívnám rá a figyelmet, hogy nem, nem az. Itt a cél messze nem az, hogy az ember kulturált környezetben, gördülékenyen és gyorsan intézzen el bármit, hanem hogy ebben a tetves, jogszabályokkal és hivatalokkal tarkított labirintusban minél több pénzleszívó pontot lehessen elhelyezni, regadótól a rendszámig.

És még ezt is leszarnám, mert lopjanak meg, vigyék el a pénzem, csak könyörgöm, ne érezzem már magam közben úgy, mint bordélyban az örömlány, aki a kuncsaftnak fizet. Legalább az illúziója maradjon meg annak, hogy cserébe kapunk valamit, egy kis Európát, tiszta környezetet vagy akár egy sms-t, nem csak egy ordas nagy bürokrata falloszt a seggünkbe.

Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!