Új kutyával találkoztam a telepen. Mármint nem csak abban az értelemben, hogy most érkezett, hanem hogy ilyen fajtát még nem láttam. Közepes termetű, mármint süldő kölyökként, szép, kerek testű, kicsit bullterrieres fejű. A szőre meg olyan, mint Mad Max kutyája, mármint Második „Mad” Maxé.
Kérdem is a gazdit, ez a Mad Max-kutya-e, ő meg kedvesen mondja, hogy nem, ez nem a kelpie, ez az ausztrál kettledog, vagyis nem juhász-, hanem marhapásztor kutya. (Valójában persze ez a Mad Max-kutya.) Cuki volt, amúgy is bírom a kosfejű rondaságokat, valósággal elolvadok, ha egy bullterrier rám kacsint az ostoba malacszemével. Esküdni mertem volna egyébként, hogy hülyeség az egész, és ausztrál kettle dog nem létezik, ez biztos csak egy törzskönyv nélküli kelpie, és az egész egy rafinált, dupla csavaros tenyésztői marketingtrükk. Ahogy hazaértem, rögtön rákerestem, és nagy meglepetésemre létezik, még magyar Wikipedia-szócikke is van. Hogy aszongya, a 18. században tenyésztették ki Ausztráliában a skót juhász, a dingó, a bullterrier és a dalmata keresztezésével…, helyből hihetetlen ugrásokra és fordulatokra képes…, és az utolsó mondat, a kedvencem: városi lakásban nem tartható. Mit is mondhatnék, haver, üdvöz légy a lakótelepen, welcome home. Nem is feltétlenül a városi lakással van a baj, mert ha ugyanezeket a kutyákat a kertben tartják, és mondván, hogy ott van neki a kert, nem dolgoztatják napi egy-két órát, ők is szenvednek.
Nem ő az egyetlen, akinél a gazdinak nem sikerült végigolvasnia, vagy legalábbis értelmeznie egy három és fél soros szócikket. Tele vagyunk alkalmatlan, városi lakásban nem tartható kutyákkal. Ha kérded a pitbullos csávót, de nem amúgy letámadva, hanem mondjuk szegről-végről ismered is, és csak mellékesen tudod bedobni a kérdést, hogyan is esett a választása a fajtára, nagy valószínűséggel valami olyasmit válaszol, hogy ó, dehogy a pitbullság miatt, egyszerűen tetszik neki a formája. Esküszöm, tízből tíz ezt mondja. Mintha egy pitbullnak egyáltalán lenne formája. Kerek fej? Turcsi orr? Hordó test? Ott a mopsz. Ja, hogy az nem félelmetes? Hát, pech. Elvégre kinek kell olyan kutya, melynek láttán a banyatankos nénik nem húzódnak a járda túloldalára, és az anyukák nem próbálják a testükkel védelmezni a kisgyereküket? Biztos a buziknak.
Jó, nyilván üzenet értéke van mindennek, így a kutyának is; mifelénk a prostituáltak eléggé kisajátították a yorkshire terriert, meg a bolognese-t. Pedig egyébként sajnos ilyen kutyák valók a városba. Érzelmileg tudják ugyanazt, mint egy nagyobb kutya, hiszen a szeretet nem függ a kilóktól. Kevesebb szőrt hagynak maguk után, ha betegek, a hónunk alá csapjuk őket, és akár busszal is elvihetjük az állatorvoshoz, nem rombolják le a kanapét, és ha örülnek nekünk, azt nem azzal fejezik ki, hogy 250 newtonméteres erővel tökön fejelnek. Ja, és szót fogadnak, mert őket nem arra tenyésztették, hogy valakit megöljenek, hanem hogy szórakoztassák.
De az emberek valahogy nem szeretnek ilyen egyszerű dolgot választani. A minimum egy foxi. A foxi, mint a nevéből is kiderül, rókavadász kutya, amit már legalább kétszáz éve tenyésztenek hobbicélra, mármint nem rókavadászatra, hanem hogy a gazdáját szivassa. Kollégánk, as Totalcar egykori rendezője, Roberto lassan tíz éve hordozza keresztjét, akit Tabukának hív. Mindent megpróbált a kutyaidomítás szcientológusaitól, a klikkerkattogtató jutalomfalat-dílerektől egészen az ivartalanításig. Mert Tabuka minden kan kutyával összeverekedett. A herélés után egy ideig bágyadt volt, aztán összeszedte magát, és most már a szukáknak is nekimegy.
Tabuka, illetve a foxi persze manapság kifejezetten konzervatív választás, hiszen a foxi már szinte pontosan húsz éve kiment a divatból 1994-ben mutatták be a Maszk című filmet, melyben Jim Carrey partnere egy Jack Russell terrier. Tök úgy néz ki, mint egy kissé hordószerűbb foxi, csak rövidebb a lába, és van valami szabály egy (több) barna foltról, ami az elején, vagy a hátulján lehet, vagy valami ilyesmi. Persze a rövid láb a lényeg. Tudják, miért? Mert a Jack Russell terrier titka, hogy ez az igazi vadász vérvonal, elvégre a hagyományos foxi már elpuhult, túltenyésztődött, a Jack Russellt pedig sokkal tovább tenyésztették vadászati célra. Kemény kutya, értik; Tabuka biturbó. Valójában Amerikában már a Maszk előtt is divatos volt, hiszen annyira jó lelki társ egy kemény kutya, nem?
És ha valakinek nem lenne elég kemény, annak ott a posztmodern posztmodernje, a Parson Jack Russell terrier, ami értelemszerűen az egyetlen igazi, hiteles, határozottan és kompromisszummentesen vadászati célú kotorékeb. Egyik a liftben majdnem szétmarcangolta boldogult Morzsa kutyámat. Tényleg: a gazdája gyakorlatilag lerúgta róla. Parson Jack Russell terrier, a hatodik emeletről. Gondolhatják, hogy amikor menedzser gazdi hazaér, és kiszabadítja az ötven négyzetméterről, mennyire kiegyensúlyozottan szabadul ki a többi ember és kutya közé.
És persze nem csak a kutyavilág terminátoraival szemben kegyetlenség, hogy megvesszük őket. A sztahanovisták élete is szenvedés egy átlagos, normális gazda mellett. Biztos láttak már sétáló border collie-t. Nem? Dehogynem: ez az az nagyon szép, selymes szőrű, fekete-fehér kutya, amelyik perverz módon egész séta alatt mást sem csinál, csak a gazdáját szuggerálja: kérj már tőlem valamit! Egy átlagos gazda nem különösebben kreatív, dobál neki labdát, vagy friszbit, esetleg vesz egy ilyen spéci műalkart, amit direkt arra találtak ki, hogy látótávolságon kívül lehessen hajítani a teniszlabdát. De a border collie igazából nem azt igényli, hogy fizikailag lefárasszuk, bár az is szinte lehetetlen. Feladatokat akar. Akár olyan baromságokat is, mint Nana, a border collie.
Na, ilyeneket csinál egy átlagos border collie. Ami harminc éve a német juhász volt, az most ő. A gazda a lehető legokosabb/legerősebb kutyát akarja, ami stimmel is, csak az egyik túl erős, a másik túl okos, és valójában egyik sem racionális döntés.
A megmentett, befogadott kóbor kutyákra mindez természetesen nem vonatkozik. Illetve nyilván igen, hiszen ők is szenvednek a nem megfelelő körülmények miatt, csak náluk ugye más volt a kiindulási alap. És nem úgy kerültek valakihez, hogy nézegette a képeket, bújta katalógusokat, ízlelgette a fajtaleírásokat, és végül rábökött egyre. Ami éppenséggel azzal végződik, hogy városi lakásba nem való, de majd ő megoldja, mert kemény csávó. Ha mondjuk nem csak kemény csávó lenne, de időmilliomos is, simán megoldhatná, de időmilliomosoknak általában nincs több százezer forintjuk felkapott kutyafajták vásárlására.
És hogy kerül mindez a kutyás eszmefuttatás egy autós újságba? Nem mondom meg. Találják ki.
