A pofátlanság határán túl

A környékünkön éppen szennyvízcsatorna-hálózatot építenek. Ez egyfelől öröm, hiszen valóban évtizedes probléma oldódik meg, másfelől azonban kellemetlenségekkel is jár. Minden nap négy településen keresztül megyek be dolgozni, a négyből pedig hármat érint a munka, vagyis szakaszról szakaszra vágják fel az utat, visszatemetik, az átmeneti időszakokban salakkal vagy murvával töltik fel. Nyírja ez a futóművet, a gumikat, de a legtöbben türelmesek vagyunk, felfogjuk, hogy ez közös érdek.

Mivel főútról van szó, az út felbontása nyilván azzal is jár, hogy egy-egy szakaszon lámpa irányítja a forgalmat. Ezzel önmagában nem is lenne gond, ha egyesek nem éreznék magukat felsőbbrendűnek, és a többi közlekedőt szembeköpve nem hajtanának át a teli piroson. Nem, nem arról van szó, hogy még éppen átcsusszannak, amikor vált a lámpa. Egyik nap a sorban másodikként álltam, jó fél perce várakoztunk, erre valaki olyan hat-nyolc autóval hátrébbról fogta magát, kivágott a szembejövő sávba, és elporzott mellettünk. Hasonló látszik azon a civil autós rendőrségi felvételen is, amit az Ózdi Városi Televízión keresztül tártak a nyilvánosság elé.

Másik alkalommal motoros, sőt biciklis, fehér furgonos is megcsinálta már ugyanezt. Persze, mindenki szeretne hazajutni, az is lehet, hogy késésben van valahonnan. Előfordul. Csak éppen más is sietne, mégis kivárja a sorát. Ha mindenki tolakodna és lökdösődne, aki haladni akar, anarchia lenne az utakon. A piros lámpa nem hitvita, nem vélemény kérdése. Tartozik hozzá egy szabály, amit be kell tartani. Mindenkinek. Komolyan, marhára fel tudja nyomni az agyamat az ilyesmi. Van benne valami fölényeskedés, egy olyan rejtett üzenet, amivel a tolakodók mindenki más fölé helyezik magukat. Körberöhögik azokat a lúzereket, akik betartják a szabályokat, azt sugallják, ők bármit megtehetnek. Az ilyen gátlástalanság az én olvasatomban nem fér bele a civilizált közlekedésbe.

Egyáltalán honnan veszi a bátorságot? Talán nem is gondolkodik. Ha gondolkodna, eszébe jutna, mekkorát csattanhat - főleg egy motoros -, ha közben valaki más is épp ugyanígy kivág a sorból, pont elé. Mi történik, ha a túloldalról valaki nagyobb lendülettel jön, vagy még éppen áttolja a szemből jövő is, mielőtt neki lesz piros? Ha az ütközést el is kerülik, néznek majd bambán, és jön a szkander, ki is tolasson vissza. És akkor még szerencsénk volt, ha nem gázolnak el egyetlen védtelen munkást sem, akiket csak a harmincas tábla próbál óvni. Az a tábla, amire szintén magasról köpnek.

És egyáltalán mennyit nyer vele? Talán egy-két percet, azt hiszem. Viszont alaposan befinganak a takaró alá, majd ráhúzzák harminc-negyven másik autós fejére azzal, hogy elindítanak egy láncreakciót. Mert közben a másik oldalon már a zöldnél állnak úgy, hogy még mindig a szemből érkezőket kell kiengedniük. Mire szabad utat kapnak, köztük is lesz olyan, aki azt érzi, neki is jár, hogy még abban az etapban átgurulhasson. Végül teljesen felborul a rend, egy-egy zöldön alig néhányan tudnak átmenni, egyre nagyobb sorok torlódnak fel. De ez őket már nem érdekli, hisz két perccel hamarabb érnek oda.

Jöhet itt a mentegetőzés is, hogy ugyan már, én csak azért hajtok át a piroson, mert pont a két lámpa közti szakaszon lakom, oda megyek, vagy ott a kereszteződés, ahol le fogok kanyarodni. Ez azonban senkit nem ment fel, piros lámpánál sort előzni simán megérne egy ledarált jogsit. Ugyanúgy, mint az ittas vezetés.

Nem vagyok én sem szent, mint ahogy a közlekedésben résztvevők többsége sem az. Ha mélyen magunkba nézünk, tudjuk jól, mi is követünk el hibákat. Pár kilométer per órával túltoljuk, biciklist előzve megcsípjük a záróvonalat, megállunk, hogy felvegyünk valakit a buszmegállóban, átcsúszunk az éppen váltó lámpán. Nyilván ez is mind szabálysértés, közel sem követendő példák, mégis óriási különbséget érzek ahhoz képest, amikor valaki meggyőződésesen vallja, hogy ő maga a megtestesült Atyaúristen, érdekei minden és mindenki fölött állnak, átgázol bárkin, hogy akár csak egyetlen métert is előrejusson.

Talán lehetetlent vizionálok, de olykor jó érzés elképzelni egy olyan világot, ahol az ilyen türhő fennakad egy pszichológiai teszten, és legfeljebb csattogós lepkét tologathat. Mert ha a pofátlanságnak lenne határa, ők legalább kettős állampolgárok lennének.