Nem való nekünk autó

Idő előtt tönkretett kocsik

2020.09.23. 06:08
75 hozzászólás

Soha nem dolgozott annyira a kezünk alá, soha nem hittük volna, hogy ennyi kényelmet ad, de nemhogy kezelni, még életben tartani se tudjuk szerencsétlent.

Súlyos terhet kaptam a nyakamba anyámtól a minap. Megtalálta őt a keresztapám, holott a két család különféle, évtizedek óta tartó egymástól való elcsúszás miatt vagy harminc éve nem is találkozott, holott például apám és a keresztapám óvodától kezdve barátok voltak. Csak aztán mindkét oldalon kicsit változtak a prioritások, leállt az ide-oda. Tíz évig még erősen, húsz év után már csak kicsit hiányoztak, de amikorra eltelik harminc... Addigra erősen elkopnak még az emlékek is.

De ilyen-olyan módon mostanában megint felbukkant a keresztapám, aki közben 88 éves lett, aki állami praxisa szerint fül-orr gégész, magánpraxisa szerint pedig fogorvos volt, mindemellett nagy társasági életet élt, vadászott, kamionosokkal seftelt, miegymás, szóval nagy vagány volt. Mintegy mellékesen pedig mindig középszar szoci autói voltak – használtan vett Trabantok, kispókok, Skodák tarkították az autós múltját, de mintha lett volna egyszer Zsigájuk is. Ezeket az autókat pedig messze a belvárosi lakásuktól, egy kelenföldi panel aljában levő garázsban tartotta, s maga javította őket. Rém büszke volt arra, hogy az ő verdáit soha nem látta szerelő.

Jó érzéke volt a technikához, mert annyira ütött-kopott autókból, mint amilyenekkel néha járt, annyira megbízhatóan futókat sose láttam másnál, mint nála, csak azt nem értettem soha, miért nem vesz végre egy BMW-t, Mercedest, vagy ha már annyira szeret bütykölni, egy Citroen DS-t. Valami érdekeset a pokolian unalmas szoci romok helyett. Pedig ha az ismeretségből bárkinek, hát neki lett volna pénze is, módja is beszerezni egy nyugati verdát. Még azt se mondhatom, hogy utálta volna a Nyugatot, mert nálunk mindig volt nagy tábla Milka otthon, márkás illatszereket használtak, s rajtuk kívül nem ismertem mást, akik minden évben vagy Olaszországban, vagy Görögországban nyaraltak volna. Az egész olaszsláger-szeretetem is tőlük származik, mert az én apám magasabb szintű zenéket hallgatott, neki a La bambola, a Guarda come dondolo, a Melancholia, az Alle porte del sole mind a gagyi kategóriába tartozott. Ha tudná, hogy akárhányszor belépek Olaszországba, én mindig már a határnál felteszem a keresztapám kedvenc számait... Persze apám meg nem járt Olaszországba, szóval nem hinném, hogy érezné a dologban a húzást.

No, mindegy, a keresztapám még él, anyám is, ők meg telefonon jól megbeszélték, hogy majd én fasza tanácsot adok autóvásárlásban András bácsinak. Igen, újat akar, 88 évesen. Bevallom, minden autóvásárlási tanácsadástól szűkölök, mert ha valamit megtanultam harmincnégy évnyi autózás és huszonhat évnyi tesztelős munka után, az az, hogy az ember csupán csak a következőkbe nem lát bele, amikor egy eltévedt ismerőst irányba próbál állítani, mielőtt szerencsétlen kiadná a pénzét:

1) hogy mik az illető speciális heppjei – márpedig nagyon sok embernek fontos a puhán (tehát bizonytalanul) kapcsolható (rossz) váltó, mert azt szokta meg a faros Skodában, vagy az F Astrában, vagy a sok levegőt erősen befújó szellőzőrendszer, de például tök mindegy nekik, milyen erős a motor, vagy hogy mennyire lehet kilátni a kocsiból;

2) ha használt autót kell megnéznem, akkor a belsejébe, a rejtett zugaiba, képtelen vagyok bejutni, hogy a hibátlan fényezés alatt, az üregek mélyén pokolian elindult-e már a korrózió, vagy még épp csak tűhegynyi barna pöttyök vannak, hogy lóg-e a hajtórúd-csapágy, de a friss olaj most még épp kihézagolja, ezért nem hallani, ám ötszáz kilométer múlva már kerregni fog és így tovább. Az autó lutri, pár dolgot persze nagyjából érdemes rajta megnézni vétel előtt, amiket könnyű szpottolni, de utána nagy levegő, és úgy kell beleugrani, hogy bármi jöhet meg akármi;

3) ha valaki új kocsit akar venni, akkor meg azt nem tudom, hogy egy alig egy-két éves modell mennyire lesz a későbbiekben tartós, milyen típushibák jönnek majd ki rajta. Még abból is nehéz kiindulni, hogy teszem azt, az új modellben meghagyták a régi motort, aminek ismert kenési gondjai vannak, mert simán lehet, hogy pont a típusváltásra rendbe tették azt a bizonyos hibát, és az új szériában már hihetetlen tartós lesz az adott blokk.

Általában kibújok az ilyen megkeresések alól, mert sem rettegést nem akarok kelteni, sem hiú reményeket ébreszteni, de ha erre nincs módom, akkor kérek pár típust, ami tetszik az illetőnek, majd legjobb lelkiismeretem szerint megjelölök az adott készletből egy A és egy B opciót. De mit tegyek egy 88 éves keresztapával, akit ugyan bírtam gyerekkoromban, de 1988 óta annyit nem mondtunk egymásnak, bikmakk? Egy olyan idős embernek hogyan ne adjak tanácsot, aki már alig-alig látja át a világ működését? Aki különben lehet, hogy egy hétig nem beszél senkivel, olyannal meg biztos nem, aki emlékezne rá, hogy egy autónak mondjuk, kereke van?

Tehát nyeltem egyet és felvettem a telefont. Keresztapám tíz percig szabadkozott, hogy nem akarja rabolni az időmet, mert biztos rettenet elfoglalt vagyok (pont ezzel rabolta), de elbeszélgettünk, kiderült, hogy van egy jól működő, 110 ezret futott Suzuki Ignise (amit a telefonban sokszor lezsigázott, akkor mindig megkérdeztem, hogy ugye nem egy Zsiguliról, hanem a Suzukiról van szó?), amivel semmi baja nincs, csak ő – „nem akkor vesz műszaki cikket, amikor szükség van rá, hanem azt előre betárazza”. Így mondta. Többször is.

Rég feladtam, hogy embereket mentsek meg a világnak a fejükben levő szellemektől. Ha betáraz, hát betáraz, nem az én dolgom megnevelni egy idős embert, aki amúgy is extrém módon határozott volt egész életében. Az én dolgom most, hogy segítsek a paraméterrendszeren belül, még ha rém idegen is az egész.

Tehát megtudtam, hogy 3,5 millió forint a keret, kértem egy napot, végigtúrtam az árlistákat, s hogy ne legyen túlzott a választék, összesen három autót választottam ki: 3,4 millióért a legolcsóbb Fiat Pandát, 2,9 millióért egy Hyundai i10-et, 2,8-ért egy Kia Picantót. Azt hiszem, utána másfél órámba került elmagyaráznom, hogy melyik olasz, melyik koreai, aztán fel lettek írva ott a taksonyi távolban mindenféle Fiat Picantók, Hyundai Itsek, Fiat - mi is volt az a Fiat, egy Kia? - egymás mellé. Majd kínlódtunk telefonon át, hogy a sok márka- és típusnévből kialakult gordiuszi csomó gubancait kibogozzuk. Ömlött rólam a víz a végére. Van az a szint, amikor már nemhogy autót nem kellene venni, de beleülni se lenne szabad valakinek, legalábbis a volán mögé nem.

Másnap megint jött a telefon, hol lehet kapni ezeket, például a Kia Pandát? Újabb másfél óra, kikerestem három megfelelő kereskedést, de mire elmagyaráztam, hol vannak, addigra elfelejtette, melyik márkához tartoznak, mire rendbe tettük a márkákat, a típusok estek ki a keresztapai agytekervényekből, aztán eltelt tíz perc azzal, hogy újravettük az árakat, addigra viszont nem emlékezett, miért hívott eredetileg, mire elmondtam, hogy a kereskedések címei miatt. Na, akkor kezdtük az egészet újra...

Aztán rosszabb lett a helyzet. Felhívott cikkírás közben, verejtékező, napon százszor ide-oda tologatós motorfotózás közben, előadás közben a ZalaZone-on, motorszerelés közben, koronavírus-teszt után két másodperccel, filmnézés közben, vacsora, reggeli, ebéd közben... Szerintem az egész autóvásárlási szándékára sem emlékezett már legtöbbször, csak telefonszámom volt ott az asztalán, s tudta, hogy azt valamiért hívnia kell.

Egy hétig tartott a vegzatúra, lényegében full resetről startoltunk a rendszerrel minden alkalommal, de a végén már volt olyan nap, hogy tizenötször felhívott, holott könyörögtem neki, hogy ne munkaidőben, mert akkor koncentrálok, és ne este kilenc után, mert akkor sorozatot nézek a gyerekeimmel, ami a feleségemnek és nekem a nap egyetlen kikapcsolódása szokott lenni. Nekem tényleg a Rettegés foka kezdett beugrani a dologról, Picanto-Panda-i10-mámorban úsztam állandóan, már fejből vágtam a kereskedések nevét, borzalmas mennyiségű időm ment el lényegében demenciás pszichológiai fogadóórákra, amelyeket autóvásárlási köntösbe csomagoltunk.

Ekkor már bejött két új topik is: ne motorozzak, szokjak le róla, illetve másik félórák valami fura okkultizmussal mentek el. Szerintem a keresztapám úgy gondolta, hogy én, mint újságíró, ingyen kapom az autókat, hiába próbáltam vele megértetni a tényt, hogy soha nem vettem új kocsit és nem is fogok.

„Abban a világban, ahol te mozogsz, lehet, hogy létezik autó 3,5 millió alatt, sőt, sokkal olcsóbban is, de tudom, amit tudok, jóval idősebb vagyok nálad, és ha én megyek oda, nekem nem biztosan nem lesz” – magyarázott ilyeneket, kvázi rám sütve, hogy akármit teszek, korrupt csávó maradok a szemében. Hiába mondtam neki, hogy a hivatalos árlistákból ellenőriztem a napi árakat, azoknak meg annyinak kell lenniük (persze ismerem én is a nem létező beetetőmodell-szindrómát, de azt nem ezeknél a márkáknál szokás), ezeket a megjegyzéseket valahogy nem értette, mert sosem reagált rájuk.

Aztán végül valahogy rávette magát (el se mertem képzelni azokat az összevissza firkált cetliket, amelyek az asztalán összegyűlve felismerhetetlen összevisszaságban, kaotikusan rögzítették a beszélgetéseink sarokpontjait), kikereste az egyik tényleges címet és odalátogatott. Addigra ott tartottam, hogy összerezzentem és páni félelmemben rendszerint kinyomtam a telefont, ha megláttam a 70-es számot a kijelzőmön.

Eljutott tehát egy Hyundai-szalonba – érdekes módon abba, amelyik a három általam kikeresett közül a legtávolabb volt tőle, méghozzá ahhoz az autóhoz, amire a legkevésbé vágyott, s a nevét a legnehezebben véste le. Még a helyzetjelentéskor is így referált rá – „voltam megnézni a Hyundai 100-at, vagy mi van itt...?”

Mindenesetre kiderült, hogy ha színt akar választani, s a 2,9 milliós legolcsóbb változat mellett dönt, akkor öt hónapot kell várnia, mire az autót megkapja. „Ez azt jelenti, hogy ilyen autó nincs” – foglalta össze a régről megmaradt kíméletlen határozottságának egy meglepő, de kérlelhetetlen villanásával keresztapám. Kérdezem én: egy ennyire gyanakvó és folyamatos szellemi vakvágányokra tévedő embernek, akinek láthatóan már minden logika szétesett a fejében, hogyan magyarázzam el, hogy koronavírus van, a cégek nem tartanak nagy készleteket, hogy amúgy is általában heteket, hónapokat kell várni egy új autóra ma is, ha az ember nem valami eleve a raktáron levő példányt szemel ki magának?

„Másnak, abban a világban, ahol te mozogsz, lenne, mert meggyőződésem, hogy nagyon át vagyunk verve, és az autógyárak sokkal olcsóbban adják az autókat, de velünk, átlagemberekkel ki van baltázva, mi csak halljuk azokat a történeteket. Tehát nem veszek autót” – fejezte be.

Ekkor felvetettem neki, amit egyszer már korábban is, hogy egy 110 ezret futott Ignis szerintem még félúton sem tart az életciklusában, mert egy ilyen kocsinak kutya kötelessége elmenni legalább 300, de inkább 4-500 ezer kilométert, és hogy talán vigye el egy márkaszervizbe, nézesse át, s legyen vele boldog.

Ezen a ponton ért a csapás. Vagy felismerés, nevezzük, ahogy akarjuk.

„Én? Szervizbe? Soha! Az én autómat még nem látta szerelő, mindent magam javítok rajta!” – vágta hozzám dacosan a keresztapa, én meg óvatlanul visszakérdeztem – „az rendben van, hogy olajat és szűrőt cserél rajta András bácsi, de mi van a vezérléssel, a vízpumpával, a feszítőlánckerékkel, egyéb, rendszeres cserére szoruló tételekkel? Azokat csak nem javítgatja otthon?”

Mint kiderült, nem is értette, miről beszélek. Úgy szereli ugyanis a Suzukit, ahogy a Trabit, a Polákot, a Ladát, a Skodát... Ha valami lötyög, eltörik, kicseréli, ha egy izzó kiég, betesz újat, no meg persze az olajcseréket elvégzi. A többi? Más nincs, pont.

Vegyük észre, hogy itt egy átlagosnál sokkal jobban szerelni tudó, az autótechnikát a tipikus embernél jobban ismerő és szerető emberről van szó, aki vett újonnan egy autót tizenöt évvel ezelőtt, és azóta ki se nyitotta a használati útmutatót, az első szervizre el nem vitte a kocsit. A több légzsákkal, ABS-szel, befecskendezővel szerelt, a japán mérnökök által hajszálpontosan kiszámított alkatrész-élettartamokra és karbantartásokra méretezett, s az előírások betartása mellett rendkívül tartós, megbízható Suzukit faros Skodákon szerzett tapasztalattal tartja életben... Jesszusom. Egy pozitív hozadéka talán van a dolognak: legalább tízezrenként cserél motorolajat. Bár félek, hogy van egy hordó 1978-ból megmaradt Áfor M-SE Szuper 15W-40-ese a garázsban... Mindegy, legalább nem esik kétségbe, amikor majd meg kell zsírozni az első futómű függőcsapszegeit. Lol.

De legalább ezzel vége lett a telefonoknak, mert már kinézett egy pszichiáter. Nekem.

András bácsi legalább régen értett az autóhoz, szerette is őket. A nővérem azonban fejben egy teljesen más világban mozog, amiben gépek egyáltalán nincsenek. Csoda, hogy el tud vezetni egy autót, annyira nincs köze amúgy az evilági, pláne a technikai dolgokhoz. Meglepő azért, hogy amikor észnél van, egész jól vezet. De a karbantartás? Hahahahaaaaaa-híííííhíííí...

Amikor elváltak a volt sógoromtól 1995-ben, rá maradt a családi piros Punto 55S, amely akkor egyéves volt. Végignéztem, ahogy az az autó gyorsított, koreai háborús napalmtámadásba oltott Ikea-tesztelési módszerrel elpusztul, egyszerűen hihetetlen volt a fogyás üteme. A belét a kutya, a gyerekek, a kosz ette meg, a külét a mindenféle útban levő dolgok, no meg olyan is előfordult vele, hogy amikor féltengelyt cseréltek a Fiat Royalban, vagy mi is van a Frangepán utcában, elfelejtették meghúzni az első kerékcsavarokat. A nővérem egyszer csak hívott – „Zsolti, valami kattog az autóban, szerinted normális ez?” Még szerencse, hogy közel voltam, odamentem, akkor már terpeszben állt az eleje.

De a nővérem is sokat tett azért, hogy elfogyjon szegény Fiat. Pár évvel a féltengelyes incidens után, egy hétvégi összeröffön anyámnál voltunk, amikor elkezdett turkálni a konyhai fiókban. Valami parafa dugót keresett, hogy megfaragja. Kérdeztem, minek a dugó? Hát, hogy ne jöjjön az olaj a motor oldalán.

- Miért jön az olaj ott, hiszen ez az autó alig pár éves?! – folytattam hitetlenkedve a kérdezősködést.

- Ó, mert egyszer a benzinkúton hagytam a pálcát – így a nővérem, aki elképesztő mértékben hajlamos bármilyen fontos és drága tárgyak bármilyen mennyiségű elvesztésére bárhol.

- Miért kellett nézegetned a pálcát? – nem tudtam leszakadni a témáról, mert valami büdöset érzett az orrom a téma körül, ugyanis a nővérem nem az a típus, aki a motor egészségi állapota fölött érzett aggodalmában naponta megnézi a nívót.

- Hogy lássam, nem kell-e utántölteni - kaptam a választ.

Mindegy, nem húzom tovább, kiderült, hogy valami fél-hozzáértő egyszer lebaltázta a házuk előtti parkolóban, hogy nagyon csörömpöl az autó motorja, aztán megnézték az olajszintet és hát – erősen összement a hidegben a nívópálca, mert nem ért bele az olajba. Akkor beleborított vagy két és fél litert, hogy visszajöjjön szintre. Azóta nézegeti a szintet.

Ez mind oké, de miért hiányzik egy 67 ezret futott, 1,1 literes Fiat Punto-motorból két és fél liter olaj? Ezek a blokkok nem arról voltak híresek, hogy zabálnák az olajat...

- Te, mikor volt ebben a motorban kicserélve az olaj? – folytattam ott a téma boncolását, ahol a lakótárs abbahagyta a lenti parkolóban.

- Cserélveeee...? Minek azt cserélni? – csodálkozott a kérdésre a nővérem. Lementem a Puntóhoz az utcára, kinyitottam a kesztyűtartót, amelyben még ott hevert a sok limlom alatt a szervizkönyv, megnéztem. Utolsó olajcsere (s egyben az egyetlen) 15 ezernél. Akkor 67 ezer volt benne, azaz 52 ezret friss olaj nélkül ment a motor.

Nem tudom, hányszor történt már meg velem azóta hasonló. Nevezetesen, hogy véletlen beszélgetések során kiderült egyes autókról, hogy a tulajdonosaiknak fogalma sincs arról, hogy olajcsere is létezik a világon. Még ha új volt a kocsi, akkor talán motorolaj-cserére elvitték, de az a meglátásom, hogy a használtan beszerzett autók 20-50 százaléka leesik a rendszeres motorolaj-csere radarjáról. Ezeket a kocsikat vesszük meg aztán gondos női tulajdonostól, szerető idős gazdától. Igen, a dohányzásmentesség tényleg előny lesz.

Afelé meg nem is merek tapogatózni ilyen beszélgetések alkalmával, hogy hallottak-e olyanról, hogy kétévente illene, négyévente pedig életbevágóan fontos lecserélni a fékfolyadékot, s hogy Ausztriában és Németországban az öreg fékfolyadék automatikus bukáshoz vezet a vizsgán? És a váltóolaj? No meg a diffi? A pollenszűrő? És bekapcsolják-e legalább néha a klímát télen? Csak tudálékos faszkalappá degradálom magam, ha ilyenekről kérdezősködök, ezért már inkább az első kérdés után feladom.

Úgyis túl sok lenne egyszerre, ha részletesen elmagyaráznám, hogy mi mindenre kell odafigyelni egy mégoly egyszerű autónál is. Egy karbantartásmentes, szupermodern autónál is. Nem lehet megváltani a világot, nem tanulunk, egy ennyire műszaki dolgok iránt közömbös társaságnak csak a csodálkozás marad, amikor bejön külföldről a húszéves Escort: nahát, ez mennyire patent, hogy fékez, milyen gyönyörűen duruzsol a motorja, pedig milyen öreg!

Tudják, a nyugatiaknak szánt nyugati autókat ott a nagy Nyugatországban RENDESEN összecsavarozzák a gyárban, mert RENDES embereknek készülnek, ide, a Balkánra csak úgy összehányják a maradékból, direkt van erre egy válogatóbrigád, a bal sorra a hibátlan alkatrész megy a jól képzett hochdeutsch szerelők keze alá, a jobb sorra a selejt az albán birkapásztoroknak, akik két napja láttak először csavarhúzót. Hát persze, így működnek az autógyárak, lehet összeesküvés-elméleteket gyártani.

Én inkább azt mondom, nem véletlen, hogy az autóparkunk zöme 150-200 ezer kilométer táján, hatéves kortól felfelé, szinte évjáratra való tekintet nélkül már olyan, mint amit a roncstelep hátuljából vakartak össze – a karbantartási igények elfogadása nélkül ez lesz a vége a csillogó paripának, nem növünk fel, kisgyerekek maradunk, akiknek a kezében szilveszterre összetörik a karácsonyi játék, utána meg ordítunk, hogy anya vegyél másikat. Csak a taxik vannak jó állapotban nyolcszázezernél – hát persze, mert a taxis karbantartja, hiszen neki dolgoznia kell az autóval... Milyen érdekes, hogy nekik megy ez.

A mese végére ideteszem a legkedvesebb sztorimat, igaz, már elég régi, de olyan autóról szól, amit kicsit még ma is modernnek tartanánk. Amikor elkezdtem ezt az egész mercizést az első, taxidrosztról vett állólámpásommal, útravalóul kaptam egy tippet a kocsit nekem eladó taxistól – szerelni csakis a szigethalmi Dinnyés-szervizbe hordjam az autót, az övé is attól ilyen jó.

Mivel a Szent Jupátban együtt raktuk össze annak a kocsinak a történetét az adásvételi megírása fölött, tudtam, hogy egy körülbelül másfél milliót futott, élete jó részét terimpexes állami szolgálatban, még többet pedig magántaxiként töltött autót készülök megvenni. A motorja hígra kopott, volt rajta lakatolás nyom és a belseje is kábé öt autóéból volt összeválogatva, de a futóműve, a fékje, kormánya istenien működött. Jó ajánlólevél volt ez Dinnyés Pistához, akinek már a nagyfaterja is Mercedeseket szerelt, mint később megtudtam.

Éveken át jártam Szigethalomra, majd Soroksárra, majd végül Szigetszentmiklósra az autóimmal, ahogy mindig egyre nagyobb műhelyekbe költöztek. Pistával meg egészen összehaverkodtunk. Sztorikat is mesélt néha. Például az ukrán maffiózóról, aki 1991-ben vett egy vadonatúj, fekete, mindennel felszerelt, hosszú tengelytávú Bálna S600-ast a Kárpát utcában. Az a kocsi akkor volt bő tízmillió forint, amikor az Astra egy.

Pista onnan ismerte meg a csávót, hogy egyszer beesett egy telefon – „máguk Mjércédes-szerviz? Jojjenek, elromlott az áutóm, állok Dúnáhórasztiban út szélén, motor njém indul, még kéll jávítani.”

Bevitték a gyönyörű, csilivili S600-ast az egyik állásra, motor ki, szét. Hihetetlen állapotokat találtak – a hengereken két méretet kellett fúrni, a dugattyúk papírrá égve, a szelepek táncoltak a vezetőikben, a vezérműtengelyen alig volt bütyök. Mi történt ezzel?

Pista meg is tudakolta, amikor végre túljutott a cech közlésének rettegésén – akkoriban nem volt annyira jó ötlet Magyarországon ukránoktól pénzt kérni, még akkor se, ha nem tartozott nekik az ember. Vázolta, hogy az óra szerint 220 ezret futott autónak a motorja olyan állapotban volt, mintha másfél milliót futott volna már. Hogyan történt, milyen olajjal járatták ezt?

„Mílyén ólájjál, mílyén ólájjál! Hát ómi bjénné volt! Nem ózért vjéttem meg ó vjílág légjobb áutóját, hogy szérvizbe járjak vele!”

Azt hiszem, mindennél van lejjebb. És azt hiszem, új korukban az S600-asok elég tartós kocsik lehettek.

Mindenesetre a lelkem már várja a sokkalta kevesebb karbantartással működő villamos autók korszakát. Nem hinném, hogy jobbat érdemlünk, hiszen idestova száznegyven éve nem tudtunk megtanulni egy olyan egyszerű szót, mint olajcsere. Pedig a szépapáink óta gyakoroltatják velünk.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.