Az erőszakos vezetés gyökerei

2020.11.11. 06:06

A híreket olvasva úgy tűnhet, a közlekedési kultúránk egyre mélyebbre süllyed a balkáni káoszban, de ez tévedés. Nem romlik az, csak jobban szem előtt van: több autóval több kilométert teszünk meg, ezt több fedélzeti kamera rögzíti, a felvételekről meg még több online platformon vitatkozunk. Büntetőfékezés, letolás az útról, záróvonalon előzés - közben free jazz dudaszóló. Néha úgy érzem, sokan közülük csak passzióból csinálják, hiszen megkapja a vétlen gyalogos, biciklis és a pillanatra oda nem figyelő autós egyaránt, pedig  különbséget kell tenni szituáció-specifikus véletlen és közúti veszélyeztetés között. Ezekkel kapcsolatban jártam utána, miben gyökerezik az agresszív vezetés.

Elsőként nézzük a közúti versenyzőket, akik többre értékelik saját vezetési képességeiket az átlagénál: többnyire fiatalok, kis pénzből vagy örökségből szeretnének nagyot autózni. A szakirodalom ezt elsősorban a risk attraction (vonzalom a kockázathoz) és a high sensation seeking (kb. élményhajhász) magatartásnak tulajdonítja, no meg a srácok 20-as évei körül tetőző tesztoszteronszintjének. Nem csoda, hogy a 18-23 éves sofőrök kevésbé ítélik veszélyesnek a potenciális vészhelyzeteket az idősebbeknél. 

A fiatalok emellett az identitásuk kialakításának kezdetén hajlamosak késztetést érezni arra, hogy az autóval és a merész vezetésükkel fejezzék ki és határozzák meg önmagukat. Mindez a körülmények szerencsétlen együttállása esetén gyilkos kombináció. Itt a kiskörúti eset: a 17 éves srácban is több volt a hormon meg az ambíció, mint a tapasztalat, így szűk százas tempóval, a piroson átvetődve egy kandelláberre véste fel saját sírversét. Agresszíven vezetett? Feltétlenül. Veszélyeztetett másokat? Az utasa most is az életéért küzd.

Ettől egészen eltérő agresszió az, ami a sofőr személyiségéből ered, Tillman és Hobbs, amerikai pszichológusok szerint ugyanis az ember úgy vezet, ahogy él. Bár kezd elavulttá válni a személyiségtípusok abc-vel jelölt felosztása, az A-típusú jellemek nagyobb veszélyforrást jelentek, mint a többiek: folyton sietnek és ellenségességet tételeznek ott is, ahol nem kell. Ez a vezetés nyelvén nagyjából annyit tesz: semmibe veszik mások testi épségét, szándékosan zavarják a közlekedésben résztvevőket (rövid követési távolságot tartanak, villognak, dudálnak), mindezt azzal a céllal, hogy időt spóroljanak maguknak. Az ő dolguk valahogy mindig fontosabb, mint mindenki másé, ez viszont a közvéleménnyel ellentétben nem kisebbségi komplexusból fakad. Az önértékelésük valóban téves, de a másik irányban: túlértékelik magukat.

Vannak köztük, akik az autót a személyiségük részének tekintik, így a jármű ellen irányuló, vélt támadásokat személyesen önmaguk elleninek érzik, akár a territóriumukat védő kutyák. A retorzió, a bosszú is ennek megfelelő: fenyegetés, leszorítás, büntetőfékezés - ami akkor is önbíráskodás, ha előtte tényleg szabálytalanság történt. Jog szerint minimum 3 év letöltendő járna minden ilyen kutyának - de úgyis feltételesre enyhítik, mert csak.

Meg kell említeni a bizonytalan férfiasság paradigmáját is: sokan úgy vélik, a férfiasságot, mint árucikket, meg kell szerezni, és a folyamatos versengésben meg is kell tartani. Amelyikük erősen ragaszkodik a győzelem normájához, egy egyszerű előzést is úgy értelmezhet, hogy büszkesége, férfiassága csorbult. Ebből kerekednek azok az esetek, amikor előzés közben valaki csak azért is odalép, vagy csak azért is visszaelőz, pedig kevés nagyobb barom van annál, mint aki büszkeségből vezet. És hogy ez az egész mennyire hímnemű, azt az is mutatja, hogy az általam olvasott tanulmányok mindegyike egyetértett abban, hogy a nők számottevően békésebb sofőrök.

Ezekkel a kódoltan agresszív sofőrökkel nem nagyon lehet mit kezdeni, marad a krisztusi intelem: megbocsátani nekik. A toleráns sofőrök nagyobb eséllyel maradnak nyugodtak a provokatív helyzetekben, ami nagyobb biztonságot jelent nemcsak magukra, de a többi közlekedőre nézve is. 

Szerencsére a többséget nem a szélsőségesen impulzív személyiség, hanem a környezeti hatások késztetik dühre, ezeket legalább lehet kezelni. A kutatások e tényezők három nagyobb körét említik. Az éppen elkerült baleset, vagyis a fenyegetettség érzése testi vészhelyzetként jelentkezik: a félelem hormonokat, kortizolt, adrenalint és fölös energiát gerjeszt, ami nagyjából olyan, mintha valaki hirtelen vénán lőne egy liter redbullal - ezt valahogy muszáj levezetni. Ez lehet dudálás, szitkozódás, mutogatás, percegés a fülben vagy a riadt nyulak lábidege - az első három, bár agressziónak minősül, veszélyt kevéssé hordoz. 

A második csoport az időben és térben máshol gyökerező, de a közlekedés folyamán kisülő frusztrációkat foglalja magában: járvány van, a főnök egész nap szemét volt, dugó van, elkésel a melóból, a főnök egész nap szemét lesz - természetes, hogy bűnbakot keresel, amit a sávok között cikázó furgonosban meg is találsz. McMurray, amerikai pszichológus konkrét példát is említ: a válás előtt állók nagyobb arányban okoztak balesetet, mint azok, akik nem.

Végül itt van nekünk az anonimitás. Autót vezetni nagyjából olyan, mint a TC Facebookján kommentelni - a hozzávetőleges névtelenség felbátorítja az embert, méltatlankodásra hajlamosítja, az arcát megnöveli. Ezt kísérletek is bizonyítják: míg egy csukott tetejű kabrióban már átlagosan 6 másodperc után dudálni kezdtek az alanyok a zöldnél várakozóra, lenyitott tetővel ugyanez 9 másodpercig tartott - vagyis szem előtt kevésbé agresszív az ember. Ugyanígy, az olyan helyzetekben, amik az észrevétlen menekülés lehetőségével kecsegtetnek (éjszaka, elhagyatott vidéki út), nagyobb arányban követnek el szabálysértést az autósok és a cserbenhagyásos gázolás is több. Jó hír, hogy ez az összefüggés lehetőséget hordoz: minél több fedélzeti kamera van forgalomban, annál kevésbé lehet az anonimitás mögé bújni - közben a kínai államapparátus harsányan felnevet.

Persze ilyen tisztán, elkülönülten csak ritkán jelentkezik az agresszió: mind a tényezők büféjében állunk, és a konyhás néni kitartóan dobál bennünket hol ezzel, hol azzal, de leginkább mindenből egy kicsivel. A sofőrök közti különbség csak annyi, hogy ki mennyire képes ezt kezelni. Persze nehéz türelmesnek és empatikusnak maradni a sztereotipikus idiótákkal szemben, de emlékezzünk, hogy úgyis ő ússza meg. Egyszerűen nem éri meg viszont-taplónak lenni.