Ezeken dilemmázik a 30-as autóvásárló

30. Van, aki ennyi idősen már sikeres vállalkozó, és van, aki a harmadik gyerekét szüli. Vannak hátizsákból élő emberek, akik távoli országban almát szednek, és vannak, akik itthon egy PhD után pizzát szállítanak neked és nekem. Akinek volt esze, az meg elment Pythont programozni, és jobban él, mint a többi együttvéve.

De a fiatalok többségének pénzügyei azért mégiscsak kispolgári szinten mozognak: fizetik a számlát, a diákhitelt, na jó, néha egy-egy jobb bor is belefér a középső polcról. De a 30 éves ember fájó kinövéseket fedez fel magán: igényeket. Nem alszik már el egy padon fesztivál után, négy sörtől megfájdul a feje, de ami fontosabb, kezdi visszataszítani a tömegközlekedés. Vagy mindig is visszataszította, csak most már megengedhet magának némi elitizmust. Görbe vénasszony a maszk alatt öltögeti villás nyelvét, a tinédzserek mint a hiénák vihognak, az aluljárókban meg úgy alszanak a csövesek, mint a bebábozódott selyemhernyók. Könnyen megkeseríti az ilyesmire érzékeny embert ez a savanyúság.

Autóvásárlásra gondol ilyenkor a 30 éves. A sikeresebb havernak van, Balatonra, vidéki összejövetelre igyekezve kellemetlen már megint hozzá bekéreckedni. A sikertelenebbjének szintén van, kéccázér vette, a halál, aki beül mellé. Sokakat a közlekedéstől való félelem, a végletes környezettudatosság, esetleg a 20 kilométeres körzetben leélt élet sarkallja arra, hogy soha ne is akarjon autót. Utóbbiak ellentétei azok, akik Totalcaron nőttek fel, M5-öt tesztelő Karottának képzelték magukat a 316i-ben, és hajnali kettőig berhelték az Öreg forgalomból kivont Trabantját, hogy másnap a dűlőn fácánokat riogassanak vele.

A kiegyensúlyozott, autózást kedvelő 30 éves viszont bajban van. Egyik vállán a Csikós-romantika ül, a másikon meg a Zách Dani-féle ráció - embere válogatja, hogy melyikükön van szarv és melyikükön glória. Csikós mechanikus szimbiózisban él az elméjét túszul ejtő, folyton széthulló autókkal, így ha egyszer ember és gép egymásra utaltsága szobrot kap, az tuti, hogy egy önmagát szerelő Ponton-Zsolti kentaur lesz valahol Kápmegyeren. Az emberek többsége viszont nem ilyen törvények mentén működik, és rációra van kényszerítve: izzad, amikor a MűhelyPRN-ban a saját (vagy kinézett) autójáról szóló epizód következik, nehogy szembe kerüljön a százezres típushibával, amit a váltó irányából érkező morgás már sejtet vele egy ideje, de bevallani nem akarja magának.

E szempontból a vidéki, kertes házban élő fiatal valamivel kedvezőbb helyzetben van: udvaron, garázsban könnyebb autót szerelni, mint a 30 négyzetméteres panelban: az emelő, a krova készlet még csak elfér, de a satu furán mutat a filodendron mellett, és a csáposemelőt is megszólják a liftben. Így a l'art pour l'art autótartás városban ha nem is megoldhatatlan, de nehézkes. Erre a 30 évesnek 2021-ben már se ideje, se pénze, se energiája nincsen, azokat világibb dolgokra költi. Jól is teszi, hiszen ha a havi fizetésének több, mint 3-6-szorosát költi autóra, akkor hülye. Ha impulzusvásárol egy öreg, német kupét, hülye. Ha hitelre veszi, a leghülyébb: nincs is jobb, mint a hirtelen jött, tartós válság idején egy terhelt, értékét vesztő autó mellett elveszteni a munkádat.

Így viszont két lehetőség látszik: vagy vesz valami megbízható, de unalmas vacakot, vagy kockázatot vállal. Amíg dűlőre jut, addig meg a pálya két vége körül rohangál körbe körbe heteken át, csak legyen aki végignézze az unalmas Nascar-versenyt. Magasról lehet indulni: először arra gondol, hogy RO-RO-val vagy konténerben importál valami ínyencséget Japánból vagy Amerikából. Persze van annak egy hosszan elnyúló, mély árnyéka, ha olyat vezet az ember, amihez még a kontinensen sincs hasonló: a drágán vagy egyáltalán nem beszerezhető alkatrészek, meg hát a legújabb szabályozás, ami miatt már szinte lehetetlen is.

Na jó, hajolni kell a kompromisszumra: megelégszik egy MX-5-tel, vagy MR2-vel, esetleg kerít egy Cappuccinót Németországból - ha már az AZ-1 majdnem annyiba van, mint egy vadiúj Focus - henger abban sincs több. De akkor bekopogtat a szobába az ember másik fele (ha van neki), akinek a kihúzott szemű ráció-szerep jut: nem vehetünk kétülésest, mert most már rajtunk lesz a sor, mi visszük a haverokat a Balatonra. Különben is egy Balkán-túrán, vagy a finnekhez menet hova raknánk a sok motyót. Meg hát sok harmincasnak a gyerek is a kanyarban van, nem, nem lehet kétülésest venni.

Így a fiatal felnőttnek nincs más lehetősége, felhívja a Kopaszt, és megkérdi, hogyé vannak manapság a Jazzek. A végeláthatatlan Honda Jazzek - negyedórás újlipótvárosi séta alatt 16-ot számoltam, az már-már Swift-sűrűség. Csak győzzön az ember válogatni: Hahun 540 darab van eladó, Jóautókon 122. De nyugodtan behelyettesíthetjük a krumpli-Hondát, Corollával, Clióval, akármi kompakttal, ami a világból kivisz, miközben belefojt az unalomba és a mindenkinekilyenjevanba.

És ez fontos, mert a 30 éves: egyéniség - mi mind egyéniségek vagyunk -, ezért ha nem sebességre, hát különlegességre vágyik. A kérdés leginkább az, hogy a milleniálnak mennyire maradt a személyiségét tükröző tárgy az autó, és mennyire csak egy tárgy. Persze megvannak azok a kultúrkörök, ahol tartja még a státuszszimbólum-szerepét (a Gyuláék fia Mercedest vett, salláromhajj), de amelyik generáció már a dugáshoz is tunya, aligha számít ez bármit is.