Dollárért adják el a Formula-1 hagyományait

Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy veszélybe kerülhetnek az európai nagydíjak a Formula-1-ben, mert bár a pilóták többsége szereti a tradicionális pályákat, de több helyszín szerződése hamarosan lejár, és közel sem biztos, hogy azokat megújítják. Közben az Egyesült Államoknak jövőre már három versenye lesz, miután Texas és az idén, éppen a múlt hétvégén bemutatkozó Miami mellett már Las Vegas is megkapja a magáét.

Értem én, hogy ez a cirkusz nagyon is a pénzről szól, és minden ilyen döntésnek gazdasági megfontolásai vannak, a döntéshozók oda fogják vinni a terméküket – jelen esetben a versenyeket –, ahol arra nagyobb a fizetőképes kereslet. És itt most nem is kizárólag a jegyeladásokra kell gondolni, hanem a reklámértékre és minden olyan járulékos bevételi forrásra, amit magával hozhat egy Formula-1-es hétvége. Közben olyan apró smukkokat szórnak el, mint egy-két alig százmillió forintos gyémánt, de kit érdekel?

Azt is értem, hogy ez a sportág aztán végképp a változásról, fejlődésről szól. Ezzel a felkiáltással már lenyomták az egyszeri szurkoló torkán a downsizingot, avagy a kilencvenes években használt V12-esek után több lépcsőt követően most a V6-os hibrideknél járunk. Sokakat már ez eltántorított az egykor imádott sportáguktól, de tény, hogy nem feltétlenül emiatt lesznek izgalmasak vagy kevésbé jók a versenyek.

Abban szerepük van a pilótáknak is, hogy itt rögtön meg is említsem az úgynevezett fizetős versenyző intézményét. Mert ugye, senkit nem lep meg, hogy a pilótáknak csak egy része szupertehetség, vannak azért olyanok is, akik a szponzorokat hozzák, cserébe kapnak ülést. Nyilván minden kornak megvan a maga Gastón Mazzacane-ja, vagy Narain Karthikeyanja, de ne feledjük, hogy az olyan sereghajtó istállók, mint mondjuk a Minardi is kitermeltek magukból egy Fernando Alonsót, vagy a szintén messze nem élcsapat Sauber is adott az F1-nek egy Kimi Räikkönent. Bajnokok jönnek-mennek, bálványok születnek, márványszobrok ledőlnek, végül csak néhány név marad örökre a történelemkönyvekben.

De meggyőződésem, hogy kell az állandóság is. Milyen lenne már az F1 mondjuk a Ferrari nélkül? Jó, erre mindjárt rá is vágják a keményvonalas antiferraristák, hogy csak jobb lehetne, de ha őszinték akarunk lenni, a válasz: elképzelhetetlen. Vergődjenek akármennyire szezonokon keresztül, azután összekapják magukat, és olyan ikonok győztes autóit készítik el, mint amilyen Michael Schumacher. De mondhatnám a McLarent is. Ha ezek ketten kiszállnának, az sem vigasztalna, hogy történetesen Elon Musk a Tesla történetének első és utolsó benzinmotorját elkészítve száll be a Száguldó Cirkuszba, vagy a Bugatti fűrészeli félbe a Chiron W16-osát, hogy rájöjjenek, a V8 még mindig két hengerrel több a kelleténél.

Na, nekem pont ennyire elképzelhetetlen a Formula-1 például Monza, Monaco vagy Silverstone nélkül. Nem ellenzem én az új pályákat sem, ott van mondjuk Szepang. A maláj aszfaltcsík éppen akkortájt, 1999-ben került be a programba, amikor behatóbban elkezdtem követni a sorozatot. Aztán mára egy olyan helyszín lett, amelyről azt mondanánk talán, hogy mindig is ott volt. Mert olyan izgalmas versenyeket hozott a maga kiszámíthatatlan időjárásával, amelyekre sokan emlékeznek élénken. De ha már 1999, akkor azt is hozzá kell tenni, hogy Malajzia mögött a második legfrissebb pálya a barcelonai volt a maga 1991-es felavatásával. A mostani naptárat nemhogy a kétezres, hanem a kétezer-tízes években készült pályákkal is alaposan megtűzdelték, sőt a kétezer-húszasok is gyarapodnak. Abu-dzabi, Szaúd-Arábia, Amerika... Oda közelít a sorozat, ahol legszebben ropognak a bankók.

Nekem viszont a Formula-1 identitásához, mibenlétéhez nagyon is hozzátartozik a történelem, azok a történetek, amelyeket egy-egy pálya, sőt egy-egy kanyar mesél. Ó, nézd csak, itt hagyta el Nigel Mansell a kerékrögzítő csavarját. Ott meg Nelson Piquet előzte meg Ayrton Sennát! Amott Michael Schumacher öklelte fel Jacques Villeneuve-öt. Azon a pódiumon ünnepelte Schumi a hetedik, emezen Häkkinen az első vébécímét. Ezek a sztorik, az adott pályát belengő történetek és mítoszok legalább annyira részét képezik egy F1-es versenynek, amennyire egy leggyorsabb kör, egy tökös előzés vagy egy zseniális rajtolás. Igen, elmorzsoltam egy könnycseppet, amikor a kétezres évek elején átalakították a Hockenheimringet, vagy mikor eltűnt a naptárból Imola.

És ezeket a pályákat marhára ne akarja elvenni senki a pilótáktól és tőlünk, nézőktől. Így is sok legendás helyszín merült már szinte feledésbe, másokat átrajzoltak a biztonság jegyében. Oké, amellett nyilván nem érvelne senki, hogy több baleset és sérülés legyen, de sok mai pálya tervezője éppen az a Hermann Tilke, akit sokan az unalmas vonalvezetések mellett pont azért bírálnak, mert több régi helyszínt az ő ceruzája mentén mészároltak le. De nem általánosítok. Tilke-munka a fent már említett Szepang is.

A változatosság legalább annyiból jó, hogy újra előkerülnek olyanok, mint mondjuk Zandvoort, Imola vagy Paul Ricard, esetleg Mexikó, de ki nézi szívesebben a miami műtengert és kamukikötőt a kivagyiságból odacsűrt jachtokkal ahelyett, hogy nézné az igaziakat Monacóban? Senki. Na ugye!