Firkászzseb-kenéstechnika

2006.11.09. 08:29
0 hozzászólás
Vagyont érő ajándékok. Luxusutazások. Elhelyezés mesés szállodákban. A barátkozás eszközei az autós szakmában.

A mendemondának igenis van alapja. Ajándékok és egyéb, nem kézzelfogható juttatások nagy mennyiségben röpködnek a szakmában - lásd a most feltámasztott Mohó Hiéna rovatot. És mindaz, ami a Hiénában szerepel, csak a jéghegy csúcsa. Efféle tárgyi juttatásokhoz általában sajtóbemutatókon lehet közel férkőzni. Előre megjósolható, hogy minél ismertebb a márka, de minél jelentéktelenebb a típus, vagy bevállalósabb frissítéséről van szó, annál busásabb a jutalom. Nyilván, hogy az újságírónak kedvet csináljanak az ilyen esetben császármetszéssel felérő, nehéz cikkszüléshez.

Hadd kezdjem egy saját példával: amikor 1994-ben életem első sajtóbemutatójára utaztam Luxemburgba, nem is értettem pontosan, miért küldenek. A Ford Escort RS Cosworth félidős frissítése volt az ürügy, ez pedig a látványos, nagy szárny eltűnését és egy kisebb turbót hozta magával, nem olyan dolgok, amiket nagydobra szokás verni. E sok mínusztól az autó állítólag jobban megfelelt utcai használatra - honnan is tudtam volna megítélni? Hiszen előtte csak egy Sierra Cosworth anyósülésén utaztam.

Mint minden autós sajtóúton, a meghívó fél állta a cechet, a Hiltonban laktam, természetesen első osztályon utaztam a repülőn, és vajon mivel tértem haza? Na mivel? Egy hordozható MiniDisc-játszóval. Azzal az MZ1-es Sonyval, amelyik ezt a kérészéletű médiumot bevezette. Gondolkoztam, hogy talán a végbelemben kellene áthozni a határon, annyira féltem a vámosoktól, de nem kaptam Luxemburgban vazelint. És fogalmam sem volt, mit kezdjek vele. Hiszen ért vagy százhúszezer akkori forintot a bizóban, én meg éppenséggel nem porszívóval takarítottam akkoriban a tízezreseket a bérpanelben.

Végül mégsem adtam el, ajándék volt, munkálkodott bennem valami minimális tisztesség. Attól kezdve minden hónapban félretettem kétezer-kilencszáz forintot a harmincötezer nettós fizetésemből, és vettem egy-egy új, üres MD-lemezt. Három év alatt átmentettem rájuk az összes dzsesszalbumomat (gondoltam, az LP-nek úgyis vége, de azokat a zenéket szerettem a lemezeimen), majd rákaptam a szalagos magnóra, és félretettem az MD-t.

Tönkre is ment az állásban, a számkivetettségbe bepusztult a lézerfeje, és vak sugarával nem ismerte fel az addigra ötvenes flottává dagadt, de egyenként észrevehetetlenné csökkent értékű lemezeim egyikét sem. Jól el is adtam Miskolcra egy srácnak nyolcezerért. Alkatrésznek. Utána egy ideig mindennap ujjongva hívott, hogy sorra tartja a bulikat a sulidiszkóban, és a Sony huszonnégy órás szolgálatban, ezerrel dolgozik. Úgy látszik, csak engem nem szeretett a dög.

Hasonlóan nagy ajándék aztán nem is akadt, bár más újságíróktól hallottam mindenféle laptopokról, mobiltelefonokról (ezek tíz évvel ezelőtt még menő dolgok voltak). Amire emlékszem abból a korból, az a négybites (tehát igen béna) hordozható CD a Citroen Saxo-bemutatóról, amelyik bírt vagy bő másfél évet (szintén lézerfejhalál). Meg egy gömbölyded, ezért teljességgel használhatatlan Benetton bőröndre a Fiat Seicento-útról, esődzseki is rémlik, Du Pont anyagú, a Maserati Ottocilindri sajtótájékoztatójáról.

A nagyobb ajándékok korszaka valamikor az ezredforduló után jött el, addigra viszont már többnyire másodosztályon reptettek az importőrök. A kezdetekben még minden autós cég businessen utaztatta az újságírókat, hiszen egy kétnapos út kétnapnyi nettó kiesést jelent a munkából. Kompenzációként a tágasabb első osztályon ki lehet nyitni a laptopot, próbálja meg ezt valaki a turistán. Meg aztán az elsős jegyhez automatikusan járt a belépő a reptéri "lounge"-ba, azaz az úriasan utazóknak fenntartott, kényelmes fotelekkel kirakott, ingyensósmogyorót, -piát, -kávét, egyes reptereken teljes ingyenebédet is nyújtó rezervátumba. Amikor valaki négy órát várakozik Párizsban, és éjjel fél tizenkettőkor ér haza a reptérről, nem mindegy, tudott-e haladni fél munkanapnyit valamelyik cikkével, vagy sem. Tehát a businesses utaztatást még meg is lehetett magyarázni.

A balkáni háborúval kezdett romlani a helyzet, szeptember 11-el pedig elmúlt a kellemes utazások korszaka. Tisztelet a kivételnek, azaz a charterjáratokat preferáló nagy cégeknek. de a kicsik, amelyek csak négy-öt és nem ötven újságírót visznek egy-egy bemutatóra, nem is álmodhatnak ilyesfajta megoldásokról. Az importőrök a csúszások és a felborult menetrendek miatt egyre nagyobb kerülőkkel, egyre több átszállással vitték a zsurnalisztákat a még mindig kiemelten nyálcsorgató, távoli üdülőreszortokra. Ma már olyan kevés idő marad tesztvezetésre, sajtótájékoztatóra, kérdezz-felelekes vacsorára, hogy akár Pusztavacson is tarthatnák a bemutatót, az ember úgysem lát semmit, sokszor azt sem fogja fel, milyen országban jár.

Egy külföldi bemutatóról azonban nem lehet hazajönni csak úgy, a hazaiakról viszont minden rutinos firkász rendre lelécel két-három óra arcfelismerősdi után, ami aztán fáj az importőrnek, mert akkor mire ment a nagy szervezéssel? A hazai rendezvényeken felbukkan a főleg a csak a hazai sajttájokra járó, őszinte, célratörő gittegylet, amelynek tagjai nyersen az ajándékra utaznak. Hallgatózni szégyen, de olykor hasznos, ezért már én is tudom mi ilyenkor a píszí duma - "köszönöm a meghívást, sajnos sok dolgom van, csak sajtóanyagért jöttem". És akkor egy köszönömmel, rúzsos hoszteszi mosoly kíséretében átadódik a szatyor.

Egyéb emlékezetes ajándék volt még az évekig hű szolgálatot teljesítő, fekete alapon egészen diszkrét fekete típushímzéssel ellátott, hi-tech Peugeot 607-es télikabát, a típus harmadik bemutatójáról származott a négy közül. Ekkor azt bizonyították a sarkkörön túli jeges próbapályán, milyen jól rendbe tették az első bemutatókon még bizonytalan hátsó futóművet. Meg a nyers marhabőr volvós dzseki (amit mondjuk nem én kaptam, de sok kollégát megkörnyékeztem érte kihagyhatatlan csereajánlataimmal).

Amúgy is szabály, hogy a bemutató helyszínén adott ruházatot szinte mindig haza lehet vinni. Ebből következik az is, hogy a múzeumi cipőpapucsot viszont vissza kell adni, meg a szatyorból kikandikáló szállodai frottírköntös is rossz fényt vet az eltulajdonítóra. Kevéssé hasznos, de gyönyörű a Toyota Prius II-féle, fadobozos, digitális rádió (nálunk nincs is rendes DAB-adás, de emez még csak nem is sistereg, annyira modern) és a Fiat Multipla faceliftjéhez mellékelt Nokia 6230i, ami nekem a kezdetektől nem működött. Viszont volt a dobozában egy feltöltött olasz telefonkártya, későbbi olasz útjaim során nagy hasznát vettem - volna, mert valahová eltűnt. Csak két évvel később, egy költözés után került elő.

Az éles szemű prezenthiéna tendenciákat is megfigyelhet az ajándékozási szokásokban. A Renault, a Honda, az Audi és a Mercedes például előszeretettel ajándékoz karórát, a Fiat (és természetesen az Alfa Romeo, valamint a Lancia is) inkább az elegáns, valóban kúl ruházati eszközökre, szatyrokra, kölnikre mozdul. Olaszországi bemutatón több márka már csak olivaolajat, spanyolon, portugálon vörösbort ad; ennyi belefér. A legtöbb gondolat az Opel csomagjaiban érhető tetten: Tenerifén (szép sziget, és messzire ellátni ott) kis távcső (Corsa B-facelift), a londoni szalonra lépésszámláló (Corsa C), a portugál bemutatóra - khm - egy szépen faragott, állítólag művészi kődarab, parafadobozban (Vectra B-facelift).

Egy Jaguar-bemutatón kaptuk a fatalpra szerelt, nagy, krómozott, ólomnehéz X-type-ot. Bár kis híján kitört tőle a gurulós bőrönd kereke, mindannyian becsülettel bepakoltuk. Zürichbe erős késéssel érkezett hazafelé a repülőnk, a csatlakozásunk huszonöt perc múlva indult, méghozzá a reptér másik végéből. Rohantunk a mozgójárdán, mint barom, csak a csomagokkal sokkal inkább leterhelt Vadas Tamás (kísérőnk, egyben az importőr cég igazgatója) maradt le. Becsületére legyen mondva, előreküldött bennünket, hogy legalább mi elérjük a csatlakozást. Aztán a poggyászátvilágítónál atomokra szedték a csomagjainkat. Csak a teljes kipakolás után jöttünk rá, mit keresnek. A k%