Nem vagyok közgazdász, a matek sem erősségem, mégis rájöttem, hogy mitől áll hónaljig fekáliában a magyar nemzetgazdaság. Az egészről egy néhány kilós fémdarab tehet.
Életem eddigi negyvenkét évében abban a szerencsében volt részem, hogy nem volt szükségem vonóhorogra.
Most viszont lett.
Motorflottám mérete ugyanis négy egységre duzzadt, és szállításuk egyre nagyobb problémává hergelődött. A kaput az tette be, amikor ott álltam Pilisszentiván és Csobánka között a lerohadt Pannóniával , és hiába jöttek volna értem a családtagjaim és a barátaim, engem még csak tudtak volna menteni, de a motort nem.
Szóval úgy döntöttem, hogy vonóhorgot rakatok az Avensis Versóra , szép fényeset, levehetőset. Arra meg lehet utánfutót akasztani; abba lehet beteg motort tenni, milyen szép lesz majd az élet.
Találtam is egy kiváló mestert, aki vállalta, hogy felszereli a készséget, és utána levizsgáztatja az autót, merthogy a horog felszerelése után újra kell vizsgázni, az a szabály.
A megbeszélt napon ott álltam a műhelyben, enyhén megemelkedett pulzussal, mert hát az ember mindig izgul egy kicsit, amikor idegen kézből kapja vissza az autóját.
A vonóhorog korrektül fel volt szerelve, a csatlakozó működött, szépen kifizettem a kifizetnivalót, és akkor a mester a kezembe nyomta a forgalmit és egy A4-es nyomtatványt.
– Hát ez meg mi?
– A vizsgalap
– És miért kell az nekem?
– Ezzel jegyeztetheti be a vizsgát az okmányirodában.
– Öööö, én azt hittem, hogy…
– Sajnos egy ideje a vizsgáztatók nem jegyezhetik be
a forgalmiba a vonóhorgos vizsgát, ezért kell az
okmányirodában beíratni. Ja, és két héten belül kell, mert lejár
a vizsgalap. Még van tíz napja.
Hazafelé hajtva nem tudtam felhőtlenül örülni az autó végén fénylő kampónak, valami azt súgta nekem, hogy gigantikus szívás lesz ebből.
Lett is.
Az internetes ügyfélkapun elkezdtem nézegetni a környékbeli okmányirodákat, hogy a rendelkezésemre álló tíz napon belül hol tudnék időpontot kapni. Három óra kínlódás után – mert a rendszer persze logikátlanul és lassan működik – kiderült, hogy sehol.
Ilyenkor mindig Kari a Jolly Joker, megkérdeztem, hogy van-e ötlete a gyors megoldásra.
Naná, hogy volt.
– Az meg minek?
Egy óra múlva ott álltam egy harmadik kerületi lakótelep földszinti üzlethelységének ajtajában. Ezen a helyen azzal foglalkoznak, hogy segítenek az autó körüli ügyes-bajos dolgok elintézésében, például az okmányirodai sorban állást is elvégzik az ember helyett, nem mellékesen nagyon gyorsan.
Szóval ott állt velem szemben Anita, akiről később kiderült, hogy nagyjából mindent betéve tud, ami szabály, előírás, szokás és trükk van az autók adminisztrációjával kapcsolatosan. Azt kérdezte:
– Törzskönyv?
– Az meg minek?
– Mert vonóhorog esetén nem új bejegyzést írnak
a forgalmiba, hanem kicserélik az okmányt. Ahhoz viszont kell
a törzskönyv.
Persze a törzskönyv nem volt nálam, sőt, otthon sem. A bank széfjében pihent, hiszen hitel van a kocsin.
Anita a gyógypedagógusok türelmével igazított el:
– Most szépen elmész a bankba, és kérsz egy engedélyt
okmánycseréhez. Utána visszajössz, és onnantól kezdve már minden
rendben lesz.
Munka helyett így a bank felé vettem az utat a délutáni csúcsforgalomban. Ott üldögéltem egy kicsit, míg sorra kerültem, majd a frissen kapott igazolással boldogan loholtam a kocsi felé. Közben persze elolvastam a papírt, amit adtak, és szörnyű gyanúm támadt. Gyorsan tárcsáztam Anitát:
– Te, erre az van írva, hogy engedélyezzük a vonóhoroggal
történő vizsgáztatást, jó lesz ez?
– Szerinted?
Tudtam a dolgom, visszamentem, ültem egy kicsit, és átírattam a papírt okmánycsere engedélyeztetésére. Az ügyintéző még udvariasan értésemre adta, hogy egy ilyen papír kiállításáért majd némi (ötezer forintról jött később csekk) kezelési költséget kell felszámolniuk, majd utamra engedett.
Visszavittem a papírt Anitának, másnapra meg is volt az új forgalmi, benne a vonóhorog, úgy, ahogy kell.
Tulajdonképpen egy sikersztori.
Annyi csak a bajom vele, hogy nagyjából húszezer forintom és közel nyolc munkaórám ment el azzal, hogy ezzel az átkozott üggyel foglalkoztam. Nyolc óra hosszat nem termeltem semmit a nemzetgazdaságnak. Ugyanúgy, mint az összes többi marha, aki vonóhorgot szereltetett a kocsijára. Vajon hányan vannak? Hányszor hány óra van elcseszve azzal, hogy bestresszelt emberek rohangálnak vizsgabiztostól okmányirodáig, okmányirodától bankig és vissza? És akkor még nem beszéltem az okmányirodai alkalmazottakról, Anitáról, és a banki ügyintézőről. Mi négyen sok-sok időt pazaroltunk egy félpercesre csökkenthető művelet végrehajtására, ahelyett, hogy valami értelmeset csináltunk volna.
Ráadásul azzal sem nyugtathatom magamat, hogy egyedi, elszigetelt esetről van szó. Elég megkérdezni egy jármű- vagy ingatlankereskedelemmel foglalkozó embert, hogy vannak-e ehhez hasonló élményei, és olyan panaszcunami zúdul ránk, aminek az elkerülésére még nincs fejezet a katasztrófavédelmi szakkönyvekben.
A helyzet hervasztó: Ferenc Jóska óta nem változott semmi. A fél ország papírokat tologat, nyomtatványokat tölt ki és pecsétel – feleslegesen.
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?
Tegye meg a publikáció blogján !
Persze nagyon hangosan nem is merek elégedetlenkedni. Még a végén jön valami lendületes államhivatalnok, aki véget akar vetni a pazarlásnak és a jól bevált magyar megoldást választja: betiltja a vonóhorgot.
Szívatták a hatóságok? A végelgyengülésig kínozta a bürokrácia? Írja meg, hogy mások is tudomást szerezzenek róla! A Totalcar rövidesen blogot indít, melyen az autók vásárlásával, eladásával, üzemeltetésével és szervizelésével kapcsolatos anomáliákról lesz szó.
