Járjon ön is kastéllyal!

Baja ezen kívül egy hűtővízcsővel volt, ez kis utánajárást igényelt, de végül nagyon olcsón talált bontottat, az utángyártott 16 ezer lett volna. A motorburkolat egy sikeres autószerelői manőver óta nincs fent. Amikor a szerelő megpróbálta visszarakni, az adagoló környékén az összes elektromos kábelt elnyírta. És hiába javították meg a vezetékeket, a motorelektronika hibát jelez, ha fent van a burkolat, mintha félne a borítástól. Balázs mondta, hogy hiába méricskélt ki mindent, egyszerűen nem tudott rájönni, mi a baja, maradt a legegyszerűbb megoldás: nincs fent a burkolat.

Egyszer sikerült összetörnie a fenekét. A csomagtérfedél, a lökhárító és a hátfal cseréjéhez 55 ezer forint volt az alkatrész bontóból, ami egyáltalán nem vészes. A lakatolás százezer volt, igaz, ebben a hátsó sárvédőívek rohadásának javítása is benne volt, ahogy a csomagtér ázásának megszüntetése is.

Ja, és még egy apróság. Balázs ki akarja cserélni a váltót, mert a hátramenet szinkronja rossz, és a váltókar is kotyog egy kicsit. Kérdezem tőle, hogy nem maximalista-e egy kicsit, mondja, hogy de, bár védekezésként felhozza, hogy neki van otthon egy másik váltója. Illetve nem csak egy váltója, hanem egy szinte komplett 620-asa.

Korábban Dunakeszin dolgozgatott, és ott látta kerekek nélkül parkolni a Rovert. Hagyott is az autón egy papírt, hogy megvenné, de nem jelentkezett a tulaj. Aztán megpróbálta kinyomozni, hogy kié, de nem adták ki az adatokat. Már azt is felajánlotta az önkormányzatnak, hogy saját költségén elszállíttatja a roncsot, amihez azért időnként elnézett, és leszedegette róla mások vételi ajánlatait. Egy szép napon Gödön valakik az ő autóját nézegették, és ahogy beszélgettek, kiderült, ismerik a dunakeszi Rover-tetem gazdáját. Balázs megkereste, tett egy negyvenezres vételi ajánlatot, amit egy hónap gondolkodás után elfogadtak.

Hát így kell alkatrészbázishoz jutni. Ennyiért még egy bontott adagolót sem kap az ember a típushoz a Vaterán.

A 620-as bézs utasterén látszik a kor, a halvány színű kárpitok 12 év alatt lényegesen elhasználtabbnak néznek ki, mint ha szürkék lettek volna eredetileg. Viszont ilyen szép fát hétköznapi autóban azóta sem láttam. Balázs szerint műanyag. Amikor aztán Csikóssal beszéltünk róla, elmesélte, hogy az Autópiacban ő is leműanyagozta. Aztán kapott az importőrtől egyet kettétörve, és kiderült, hogy fa. Legyen bármi is, tényleg gyönyörű, felőlem akár műanyag is lehet.

A műszerfal tényleg Honda, Rover kormánnyal. A bajuszkapcsolók, mint egy tizenéves Civic-ben, vékonyka, kemény, fényes műanyagból. És az ablaktörlőt a kar végét tekergetve lehet kapcsolgatni. Amúgy van benne klíma, sőt, működik is, a hifi viszont nem a gyári, hanem utólagos. Az utas előtt fura, kissé barkács-jellegű hupli alatt van a légzsák, ez már a facelift utáni műszerfal, a régebbieket onnan lehet megismerni, hogy a műszerfal tetején egy tároló tálca van, az alján gumibéléssel.

Az ülések a brit szalonok stílusában elég puhák voltak eredetileg is, így korosan meg pláne. De elöl nagyon jó dolog elsüllyedni a plüssben, sőt, még az ülőlap is billenhető, a deréktámasz pedig az ülőlap alá rejtett tekerővel szabályozható. Hátul elég kicsi a hely ahhoz képest, hogy ez egy középkategóriás autó volt a maga idejében. Pedig a tengelytáv jó nagy, 2,7 méter. Talán az lehet az oka, hogy nagyon alacsony a 600-as: laposabb, mint az egy generációval ezelőtti Hyundai Accent. Ezért hátul már szinte a padlón ülünk, az ülés pedig erősen lejt hátrafelé. Persze ettől még el lehet itt lenni, csak többre számítottam. A csomagtartó elfogadható szedán-méret, majdnem fél köbméter. A látszat ellenére a hátsó támlák előrehajthatók, ehhez a csomagtartó mélyén kell megrángatni a sárga nyitóleffentyűket.

Menet közben puhának tűnik a futómű, de a gömbfejek nem kopognak. Amúgy a hondás rokonság révén komoly futómű jutott a Rovernek, elöl kettős keresztlengőkaros, nem holmi MacPherson; hátul meg multilink. Emlékeim szerint a Rovernek eleve lágyabb volt a rugózása, mint a Hondáé, bár ez ma már csak elvi kérdés. A magyar utak eredményesen pusztítják az ilyesmit.

A dízelmotor nem halk, de nem visszataszítóan kerregő a hangja. Alapjáraton van némi vibrációja is, de csak épphogy. A 105 lóerővel egész normálisan mozog, nem érezni különösebb turbólyukat sem. Igaz, a Rover váltója rövid áttételezésű, 130-nál már vagy háromezret forog a motor ötödikben, szóval elférne egy hatodik fokozat. A váltó nem rossz, szerintem a 90-es évek Opeljei újonnan is rosszabbak voltak.

Viszont a turbó tényleg csereérett, a „kicsit kormol” nagy gázadásnál már azt jelenti, hogy a mögötte jövő autó elvész a füstfellegben.

Ezt leszámítva tényleg kellemes a brit kastélyban utazni, bár 130-nál a már említett okból kicsit erős a motorzaj. Az optimum valahol 110-120 km/óra táján van, akkor még normális a zajszint. A közvetlen befecskendezéses motor cserében jól fogyaszt, úgy 6-7 liter közötti átlaggal lehet számolni.

Azért túloznék, ha azt mondanám, hogy kedvem támadt a 620-as dízel Roverhez, ha a sors úgy hozná, hogy mégis, biztosan benzineset vennék. (Mondjuk másból is.) Viszont tény, hogy kellemes és kényelmes jármű, nem csodálom, hogy Balázs akár napi 200 kilométert is beletesz. Persze a karcsú forma becsapós, szerintem ma már egy Focus Sedan is nagyobb nála, de kétségkívül van benne valami elegancia. Az út szélén sosem hagyta ott, amúgy pedig bele lehet törődni, hogy egy 12 éves autót néha javítani kell. Ebben nagy segítség, hogy – a rossz hírek ellenére – van hozzá alkatrész, sőt, azért akad pár szerelő, aki ért hozzá. (Az MG-Rover klub egyébként nagyon hasznos céglistát állított össze bontókból, szervizekből és alkatrész-kereskedőkből, ami jól jöhet az üzemeltetéshez.) Szóval jó volt látni újra egy Rovert, de nem támadt az az illúzióm, hogy ez egy gondozásmentes típus lenne: kicsit többet kell a dolgok után menni, de nincs megoldhatatlan probléma. Ezt pedig könnyen megteszi az ember, ha szereti egy kicsit.