Autobianchi A112 Abarth - 1985

A motor, az a kis fogfúrógép, borzalmas egy barom. Nyomórudas létére 4000-es fordulat fölött kel életre, és olyan vehemenciával forog 7000 fölé, hogy az ember azt hinné, próbapadon van, nem autóban. Ilyenkor mintha Bud Spencer és Paudits Béla egyszerre sikítanának, miközben egy nagy zsák M10-es anyát rángatnak ide-oda. A gázreakció semmihez nem hasonlítható, még a fordulatszámmérő mutatója is megkésve reagál, annyira azonnali és hirtelen minden.

A vicc az, hogy ennek a motornak ez nem gyilkolás, régi – és belevaló – tulajdonosok jelentik, hogy százezreket kibír a kis nyomórudas ebben az üzemben. Hihetetlen, de ilyenkor értjük meg, miért tartják olyan nagyra az olaszok ezt a minden kisautót megjárt blokkot (Fiat 600, 850, 850 Coupé és Sport Coupé, 127, Uno, Panda, Cinquecento, Abarth 850 TC, 1000 TC, 1000 OT, Seat 127, Ibiza, Malaga, Polski-Fiat 127p, Autobianchi és Lancia A112). Évtizedeken át ez a motor vezette a megbízhatósági statisztikákat, egy kilencvenes évekbeli adat szerint Olaszországban az ilyen motorral szerelt autókhoz kellett a legkevesebbet kiszállnia a sárga angyalnak motorhiba miatt. És ebbe a külföldi kocsikat is beleértették.

Odabent borzalmas a zaj, kizárólag üvöltve lehet kommunikálni, feltéve, ha bárkinek van kedve beszélgetni imádkozás közben. Utasnak lenni rossz, hiszen neki fogalma sincs arról, hogy sofőrként mennyire tökéletesen tisztában vagyunk az autó határaival, milyen ultraprecíz a kormány, kezes és kiszámítható a futómű (pedig hátul csak egy szem laprugónk van keresztben, meg két háromszög-lengőkarunk), és valójában mennyivel többre képes még az autó. Kell-e mondani, hogy szerte a világban üvöltve imádják a hegyi felfutók nézői, a ralisok és tulajdonosaik?

A csúszás, gumiradírozás, gázrugdosás az első körforgalom után a bőrünk alá szívódik, a kicsi, törékeny doboz adta permanens életveszély-érzet és a teljesen stabil futómű adta paradox kettősség akkora adrenalinhullámzásba taszít, hogy pillanatok alatt elfeledjük a plasztik-autók minden talmi, hamis élményét. Ez-az-igazi. Ellentétben a szeretni való kicsi olasz autók többségével, ez nem csak gyorsnak érződik, hanem az is. Amit száznak érzünk (na jó, valójában kétszáznak) az annyi, sőt, a százötven is annyi (mondjuk négyszázegy) és akkor még nem szúrtuk az ötöst. Hiába várjuk, hogy apró darabjaira hulljon minden, józan eszünk utolsó gondolata az, hogy – de hát ezt nem bírhatja, ebből baj lesz...

Nem kell aggódni, bírja. Amíg fel nem tekeredünk a szalagkorlátra, addig nincs baj. Bármennyire is tiporják, a motor bírja, az olajhűtőnek hála az olaj sem melegszik, a vízhőfokmérő áll, mint a cövek, az autó szereti. Valójában az ember az, aki feladja.

És tudják miért? Mert mára már elvárjuk egy ilyen autótól, hogy csendben, nyugodtan és kényelmesen közlekedjünk, ha kell, hogy zenét is hallgathatunk, ha akarunk, és baj esetén segítsen minket a menetbiztonsági elektronika, a temérdek légzsák és a tervezett gyűrődőzónák. Az élmény ugyan megvan, de tompán, dunyha alól kapjuk. Az A112 pedig ömlesztett, hangos és nagyon intenzív. Ezt pedig csak hobbi szinten bírjuk ma már. Néha kell, de akkor nagyon.

Éppen ezért kéne mindenkinek most felvésnie a fontos teendők táblájára: ki kell próbálnom egy jó A112 Abarth-ot.

Csak hogy legyen viszonyítási alap, mint kettőnknek Csikóssal, a szürke januári hidegben, amikor a felhős ég ellenére pár órára kisütött a nap. Csak nekünk.