Üss meg, taposs rám, még, még…

Cox GTM (1967)

2011.06.06. 05:56

De ez az autó akkora, amit haza tudnék vinni a Bianchi csomagtartójában. Kinyitom az ajtót, továbbra is lelkesedést színlelek Gergőnek, aki a FIVA-vizsgára menet, az idő nyomasztó szorításában is hajlandó volt csak az én kedvemért megállni az autóval, hogy kipróbálhassam.

Nem lehetek hálátlan, befelé az ürgelyukba. Próbálom innen, próbálom onnan, úgy érzem magam, mint valami óriáspolip, amit egy még óriásibb szamuráj próbál élve a szájába tömni. Ficánkolok, tekergek, nyögök, vonaglok, egy láb, egy fenék és egy kar bent van, kicsit a fej is. Nincs tovább. Kigyűrközök, bekenem magam vastagon szappannal, fújok egy ki WD40-et a hátamra, kocsikenőccsel körbekenem az ajtónyílást, hőlégfúvóval melegítek a lyukon – itt minden tizedmilliméter számít. Valahogy becuppanok, pár törött végtag, oda se neki, még ingyenes az SZTK, meggyógyít a doktor.

A fejemet nem tudom hova tenni. Erről megfeledkeztek. Nekinyomni sem merem a tetőnek, félek, hogy Gurney-púpot sajtolok az alumíniumba. Bár a térdem a kormány, valamint a kardánalagút és az ajtó közötti akadályok közé ékelődve meg sem moccan, a bőröm összenyomhatónak bizonyul, erőlködök, lejjebb csusszanok fél millimétert, ennyit nyerek fönt, három csigolyám összébb roppan. Hogy fogom kezelni, azaz lábalni a pedálokat, miként moccantom meg a váltókart, még nem tudom, de egy életem, egy halálom, elfordítom a slusszkulcsot, kattogni kezd az AC, megnyomom az indítógombot, és a jobb alsó tüdőcsúcsom táján életre kel a motor.

Kuplung, egyes – nem az én izmaimhoz méretezték ez a kicsikét. Ha nem tudnám, miben ülök, simán hinném, hogy valami rásegítését vesztett Liebherr óriásdömpert kezelek egy gigantikus német autópálya-építésnél. A kormány is nehéz, legalábbis elinduláskor, de legalább felkönnyül, amikor végre haladok. Szakad rólam a víz, kibotorkálok a főútra. Következik a legnagyobb próbatétel – el kell magamat fogadtatnom a magyar autósközönséggel.

Egyelőre nem látnak. Indexem valahol a gyomnövények magasságában pislákol, autóm tetejét a járdasziget aszfaltjának nézik (kevesebb, mint 1,1 méter magasan van). Nem rosszindulatból nem engednek ki, egyszerűen nem azonosítanak be autóként. Szerintem azt hiszik, valami gyerkőnek elszabadult a távirányítós autója, és itt várja az utca torkolatában, hogy megint jelet kapjon a rádiója a gazditól.

Egy életem, egy halálom, egy lukat megpillantva kihajtok. Elférek, hát hogyne férnék, gyors vagyok és pontszerű, a kicsiség itt éppúgy hasznos, mint a robogóknál. Bömböl a motor a jobb tüdőmben, ráérzek a váltásokra, rettenetesen kitekert pózban megtalálom, hogyan tudom kezelni, amit kezelni kell. És elkezdek vigyorogni, s az a vigyor utána egész nap el nem hagyja a pofámat. Sőt, most is vigyorgok, ahogy írom ezt, mert a szörnyűséges kalodahatás, a mozdíthatatlan kezelőszervek és a gödörsokszorozó rugózás mögül, mint valami kincseskamra, előfénylik a Cox GTM csodás, igazi énje.

A hivatalos adatok szerint az 533 kilós autó 6,4 másodperc alatt van százon, a végsebessége 190 km/h, s ennek java részét nemcsak egyenesben, de a pályák kanyarjaiban is tudja. Az utolsó milliméterig hihetőnek tűnnek az adatok, pedig még ki se húzattam rendesen a motort. Amikor megteszem, az apró méretek kettes szorzóval nagyítják fel a specifikációt – ültek már meg szőrén Scud-löveget?

Hátrafelé persze nem látok semmit, mert kint nincsenek tükrök, a belsőhöz pedig olyan helyzetbe kéne hoznom a fejemet, hogy azzal a lendülettel már simán betehetnének a Shop-Stop remake-jébe – én már nem halnék meg úgy, mint az a csávó, akinek a két hülye tönkreteszi a temetését. Ha nem látták, nézzék meg, majd értik.

Repkedek fel-alá a rakparton, de az idő szorít, azaz nem is engem, hanem Gergőt, oda kell érnie a vizsgára. Porrá tört testtel, sajgó ízületekkel, csengő füllel visszakanyarítom az autót a parkolóba. Leállítom a kamerát – vicces, amikor az ember a saját halálát felveszi, és visszanézve azt veszi észre, hogy végigvigyorogta a videót – és kibújok, mint chilei bányász a tárnából. Moccanni sem tudok, de belül őrjöngök. Még sose sajnáltam ennyire, hogy nem vagyok tíz centivel – oké, inkább tizenöttel – alacsonyabb, mert biz'isten elkérném megint a kisautót.

Azóta? A cél az elkészülés volt, Gergő még pályázott vele egy kicsit, de igazából már akkor megvolt a Coxra a vevő, amikor még készült. Simán vette a FIVA-vizsgát, és már külföldön lakik, Gergő pedig újabb projektet reszel, s közben elvégzett egy restaurátor-tanfolyamot Angliában. Így kell ezt: lelkesen, precízen, lendülettel, profin. Egy kerek élet, na.

Szavazzon!

Valamit egyébként elmond tulajdonosról és a hozzáállásáról a képsorozat is, amit küldött nekem később – érdemes kikeresni ezeket a galériában. Mondhatnám, hogy azért a nagy különbség, mert rossz volt az idő, és csak a kompakt gép volt nálam, de valójában nem – ezek szuperigényes fotók. Korhű ruházat, korhű jócsaj (civilben feleség), korhű épület, finoman belőtt képöregítés, eltalált fények, iszonyatos profizmus minden téren. Ezek után, ha valaki megérdemli, hogy jót írjanak róla, és rongyosra gazdagodjon a szakmájából, az Gergő. Csak félek, hogy pont nála ez nem megy majd – túlságosan is megszállott. De boldog.