Beteg egy világ ez. Egyik oldalról hajtjuk a lóerőket, a sebességet, míg a másikról egyre szigorúbb és szigorúbb közlekedési szabályok és törvények között élünk. Ezek – persze nem minden országban – általában a javunkat szolgálják. Elsőre általában el sem hisszük, hogy mindez azért van, hogy lehetőleg ne haljunk meg. Ilyen egyszerű.
Eközben a háttérben kemény küzdelem zajlik és talán már senki nem tudja, mi váltotta ezt ki annak idején. Emlékeznek arra, amikor Mézga Aladár leszáll egy bolygón, ahol két – folyadékkal teli tartályban úszkáló – öregember egymás ellen harcol robothadseregeivel? Olyan régen, hogy már nem is emlékeznek, miért csatáznak.
Na valahogy így van ez a sportos és sportautók piacán is. Általában a fejlődéssel, az új technológiákkal és a citius-altius-fortius szellemével magyarázzák azt, ami valójában egy fegyverkezési verseny. Annak idején a NATO és a KGST Varsói Szerződés közötti hadakozás volt hasonló, azzal a kivétellel, hogy ebbe a csillagháborús programba egyelőre nem bukott bele senki. A vásárlók pedig hisznek benne. Hisznek abban, hogy szükségük van 4-5-600 lóerőre és tengernyi newtonméterre, hisznek abban, hogy kell nekik a legalább 270-es végsebesség az élményhez és iszonyatos pénzeket fizetnek azért, hogy alkalomadtán megijedhessenek saját autójuktól.
És ők mind-mind tévednek.
Gondoljanak csak vissza a közelmúlt ikonikus autóira. Például a BMW E30 M3, kétszáz lóerő és 1165 kiló. Vagy a Mercedes 190 EVO 2.5-16, amely kétszáznégy lóerő és 1320 kiló, netán a Sierra RS Cosworth, amely szintén kétszáznégy lóerő és 1205 kiló. Kéne ezek közül bármelyik is önnek? Elhiszi, hogy igazán élményszámba megy egy-egy szerpentin bármelyikkel is közülük?
Pedig manapság kétszáz lóerőt tud egy Clio, sőt, egy Corsa OPC már a maga 210 lóerejével erősebb, mint egy korai M3. Aztán itt vannak a másodvirágzásukat élő, komolyabb kaliberű hot hatch-ek. A 250 lóerős Mégane RS, a 260 lóerős Mazda 3 MPS vagy a legújabb: a 280 lóerős Astra OPC. Erőben és végsebességben felülmúlják a nyolcvanas évek csúcs-autóit és mégis: önök melyiket választanák? A régit vagy az újat? És miért?
A Toyota a GT86-tal megmondja. Először is azért, mert bármennyire jók is tudnak lenni a mai erős kompaktok, egy rendes sportautó hátul hajt, a jobbik végén. Lehet ezzel vitatkozni, de nem érdemes: minden tisztességes sportautó ilyen, ennek egyszerű a magyarázata. Nem mindegy, hogy a kanyarívre rásegít vagy céltalanul lesomfordál róla a libbenő fenék. Ahogy az sem mellékes, kigyorsításkor ráterhel-e a hajtott kerekekre vagy sem. A súlyelosztás is teljesen máshogyan alakul, ha elöl a motor, mögötte a váltó, hátul a differenciálmű.
Persze léteznek nagyon vidám elsőkerekes élményautók is, de nyugodtan higgyék el: jobb az, ha tolnak, mintha húznak. Egy jó hátsókerekes, sperrdifis autóval gázpedállal szűkítjük vagy tágítjuk a kanyarívet, az utolsó lóerőt is be tudjuk osztani, a gumik tapadáshatárán táncolunk, ameddig akarunk és sedrintünk napestig.
Mindezt 200 lóerővel, 1200 kilóval, egy autóban, amelyik 18 centiméterrel rövidebb, mint egy ötajtós Astra. És valójában most vagyok bajban, mint ifjú padavan a Műegyetemen, mert Karotta után kéne elmondanom, hogy miért a GT86 lett az Év Csodálatos Autóipari Terméke.
Ez az autó – pusztán a számokat nézve – alig gyorsul jobban, mint egy dízel Passat, nem gyorsabb, mint egy 320d, mégis: akibe egy kicsi affinitás szorult, azon már akkor átcsapnak a boldogsághormon-hullámok, amikor először kinyomja a kuplungpedált. Közepesen kemény, erős lamellák feszülnek valahol mélyen az autó alatt, a váltókar megvezetése és maga a kapcsolási érzet pedig tízből tíz pontot érdemel. A váltógomb alig több mint 4 centimétert mozdul az azonos síkban lévő fokozatok között. A centibuzéria sosem volt szórakoztatóbb. Eléggé emlékeztet a Mazda MX-5 pazar szerkezetére, de ha lehet, itt még inkább kézre esik, magasabban van az egész kardánalagút: hibátlan.
Ha netán eszükbe jutna bármilyen erős kompaktot felhozni ellenpéldaként, akkor elég két-három kormánymozdulat és rájövünk, hogy a családi autóból lett erős kompakt és az eleve sportautóként tervezett és épített élményautó génállománya éppen csak annyiban különbözik, mint a miénk a csimpánzétól. Az a kétszázaléknyi eltérés azonban éppen elég ahhoz, hogy ne a saját pöcsünkkel játsszunk a porban hanem embert juttassunk a Marsra.
A GT86 a valóságban sokkal kisebbnek tűnik, hiszen nagyon alacsony (1285 milliméter), az orra hosszú, feneke rövid. Bár nem annyira kívánatos, mint anno az első grafikákon, mégsem lehet unalmasnak nevezni a formát. A hátsó lámpák ugyan kicsit bazári beütésűek, de ilyesmiről máshol szó sincs.
