A futómű elöl MacPherson, hátul csatolt, H-lengőkaros (így tud jó lapos és széles lenni a raktér) és egyértelműen himbilimbi, kényelmes és finoman dőlöngél. A vezetési élmény tulajdonképpen a fogyasztásmérő figyelését jelenti, a kormány zselés, a váltó sem egy szekvenciális X-Trac, inkább a finoman kapatos esti bárvendég határozottságával talál haza a fokozatokba, ezért nem is taszajtjuk, ha nem muszáj, csak csendesen tereljük.
Az 1.5-ös dCi a maga 90 lóerejével kielégítően mozgatja az 1200 kilós dobozt. 12,4 másodperc alatt van százon, de szubjektíven kevesebbnek érezzük, mert a 200 newtonméteres nyomaték mindig jókor lök rajtunk egyet. A motor sokkal halkabb, mint bármelyik korábbi Dacia-modellben, a zajszigetelés is pár szintet lépett, leginkább a visszapillantó-tükröket hallani, de még 150-es utazótempónál (melyet kényelmesen tart a kis motor) sem kell felemelni a hangunkat, ami nagy fegyvertény, pláne úgy, hogy a beltéri burkolatok nem éppen Audi-szintűek, és csak ott vannak jelen, ahol okvetlenül muszáj.
Meglepő módon az elsőre puritánnak tűnő ülések kényelmesek, hosszú távon sem zsibbad el a combunk bennük és a hátunk is jól bírja majd. A hátul ülőknek már ennyi kényelem nem jutott, leginkább talán a nehezen felfűthető utastér miatt fognak jajveszékelni.
Az audiórendszer küzd, végül is szól, hibátlanul fel is ismerte minden pendrive-omat, ez a legnagyobb erénye is egyben, ellenben nem akad el a térdünkben a Renault-féle kezelőpanel, ami a kormány hátuljára került. A teherautós-fíling hibátlan, a kilátás előre remek, a nagy fényszórók tökéletesen terítenek és jól világítanak, egyedül a könyöklő hiányzik a tespedéshez és egy hatodik fokozat a váltóban, de az csak az erősebbik, 110 lóerős dCi-hez jár.
Parkoláskor meggyűlhet a bajunk, mert hiába függőleges szinte a hátfal, de a hátsó ablak nem harap bele elég mélyre, ezért – kis túlzással – csak a mögöttünk álló autók tetejét látjuk. A tolató- avagy parkradar plusz 60 ezer forint lenne, de hasznos. Több értelme van, mint a színes kijelzős (7 coll), navis fejegységnek 130 ezerért. De a tuti felárat – és ha rám hallgatnak, akkor csak úgy választják – a leghátsó két ülés éri meg.
Mert hét személlyel és egy jókora tetőcsomagtartóval akár ez lehetne az idei év hippibusza. Nincs túlspilázva és önök se keressenek mögötte okvetlenül többet, mint ami. Hat liter alatt jártunk vele a teszthét alatt, el is fértünk benne és ha kellett, fűtött, ha kellett, hűtött, tulajdonképpen mindenre jó, csak meg kell vele békélnünk.
Ennyiért pedig ajándék, pláne, hogy Alain Prost is ilyennel jár.
Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!
